Kritikák


Erős Kinga
Az őshovába vezető út
Szőcs Géza: Limpopo



      A Magvető Kiadó gondozásában jelent meg Szőcs Géza Limpopo című regénye, amelynek igényes külleméhez Egyed Tibor litográfiái is hozzájárulnak. A lineáris kronológiát követő regényt a szerkesztés vakmerősége és a nyelvi humor teszi változatossá. A 151 mini-feje­zetre tagolt szövegtest azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy az elbeszélés töredezett és parttalan… éppen annyira amennyire egy strucckisasszony gondolatai azok lehetnek.
      A struccokról szóló foghíjas ismereteinket, miszerint a nagy testükhöz képest aránytalanul pici az agyuk, lenyelik a csillogó tárgya­kat és homokba dugják a fejüket s egyetlen erényük, hogy gyorsan futnak, korrigálja e furcsa napló, amelyet Szőcs Géza valahol Erdélyben, egy felszámolt struccfarm udvarán egy „kiszáradt aranyhalas medence repedező fenekén” egy nyitott aktatáskában talált.
      A „találtszöveg” „gyorsírási kulcsait” szorgalma­san megfejtette, s a maga szerkesztői logikája szerint adta közre. Mint a kötet bevezetőjé­ben írja, az egyes fejezetek sorrendjét maga állapította meg az elbeszélés lineáris logikáját követve. A rövid fejezetekre való szövegtago­lás azt a benyomást is keltheti az olvasóban, hogy valamiféle „titkos” szöveget olvas. E szerkesztési módszer nem volt idegen a szent szövegek, így a Biblia szöveggondozóitól sem, akik a folyamatos szöveget az értelmezés meg­könnyítése végett fejezetekre tagolták. Szőcs Géza is hasonlóan jár el, bár leszögezi, „bár­mely más sorrend elképzelhető, így is-úgy is kiderül minden”.
      A mérsékelt égövre keveredett struccok egy baromfitelepen éldegélnek, köztük Limpopo is, a fiatal strucclány. Bár életük körülhatárolt és őrök által felügyelt, mégsem egyhangú. Talán még elégedett is, hiszen gondoskod­nak róluk, s látszólagos szabadságuk is adott. (Kiszökhetnek a kerítés lyukain, s visszatér­hetnek súlyos következmények nélkül. De ha szökni próbálnak, büntetésből levágják a szárnytollukat!) Limpopo kisasszony némileg kilóg a sorból, mivel kíváncsi természete arra sarkallja, hogy szüntelenül kérdezzen. Kérdései s a lehetséges válaszok kutatása önvizsgá­latra késztetik, míg megfogalmazódik benne a felismerés, hogy akinek szárnya van, annak repülnie is kellene. Kíváncsi strucclányként Limpopo ismeri „népe” történetét, legendáit és mítoszait, s tudja, hogy a távoli Afrikában van a hazája, otthona. Így születik meg benne a remény, amely célt ad szűkre szabott és körülhatárolt kis életének. „Haza akartam, haza­jutni végül ” jutnak eszembe Pilinszky János Apokrifjének sorai e madárnapló olvastán. Majd egy másik vers jut eszembe, Dsida Je­nő Nagycsütörtökének első szavai: „Nem volt csatlakozás.” Székelykocsárd számos ponton kerül elő Limpopo szövegében, átszállóhely­ként, a remény szimbólumaként, s metafizi­kai elmélkedések mataforájaként is.
„ – Hol van a mennyország?
Állítólag a lé­lekben van, mi­ként a pokol is.
Egy helyen?
Igen.
Egyszerre vagy egymás után?
Olyan le­het ez, mint a székelykocsárdi váróterem. Az egyik bejára­tára az van írva, hogy első osztályú váróterem, a másikra, hogy másodosztályú.
És valójában hányad osztályú?
Valójában egy folyosó.”
      A naplóíró szerint az „őshovába” vezető úton, ha Kocsárdig eljutnak, minden bizonnyal sikerülni is fog vállalkozásuk. „mint ki sötétben titkos útnak indul / végzetes földön, csillagok szavára, / sors elől szökve, mégis, szembe sorssal, / s finom ideggel érzi messzi­ről / nyomán lopódzó ellenségeit.” – fogalma­zott Dsida, s sorait akár Limpopo is idézhet­né. A strucckisasszony számára szárnyának léte a repülés képességének nyilvánvaló me­mentója. Így fogalmazódik meg benne a felis­merés: „Úgy látszik a repülés elfelejthető. De miért nyesték le a szárnyaink végét, és csak a miénket, a szökevényekét, azon kívül, hogy meg akartak büntetni? Mert attól félnek, hogy egyszercsak elrepülünk vissza Afrikába! Mert a repülés újra megtanulható!” Limpopo hisz abban, hogy fajtája ismét megtanulhat repülni, s hamarosan oktatójuk is akad Albi, az albatrosz személyében, aki a szimbolisták (!) kocsiján érkezett a telepre, s aki szorgal­masan tanítgatja a lelkes fiatalokat a repülés tudományára. (Limpopo naplója szellemes olvasmány, amely bővelkedik történelmi, irodalmi, művelődéstörténeti utalásokban, ily módon megadva olvasójának azt a tapasz­talati lehetőséget, hogy alámerüljön a közös kulturális emlékek vizében. S bár szorosan nem tartoznak az elbeszélés „fővonalához” mégis színesítik azt ezen utalások. Érdekes je­lenség a nagysörényű oroszlán is, aki megírta a Bokorbéli víg napjaim című művét, s kinek külön fejezet jutott e naplóban.) A strucckis­asszony repüléstanulási kísérletét társai kez­detben pártolják, de lelkesedésük nem tart sokáig, sokan elpártolnak tőle, rögeszmés te­remtésnek tartják. Nem véletlen, hogy egyre több időt tölt Svarc, a bagoly társaságában, akivel megoszthatja kérdéseit és felismeréseit, s kitől útmutatást és tanácsot remél.
      Szőcs Géza Limpopója a felejtés elleni küz­delemről is szól. A struccok, mint kiderül, olykor tudatosan is felejtenek. Megtanulnak szavakat, fogalmakat felejteni, s elsőként megpróbálják nyelvükből kitörölni a szeretet szót. Az emlékezés és felejtés problémáját járja kö­rül e regény, még ha olykor könnyed strucclé­pésben is. Augustinus óta ismételgetjük, hogy az emlékezet „a múlt jelene.” Ily módon az emlékezet döntő módon hozzájárul a szemé­lyes identitáshoz, olyannyira, hogy Locke azt a személyes identitás legfontosabb ismertető­jegyének tartja. Azonban a strucc, akárcsak az ember, nem egyedül emlékezik, hanem mások emlékeinek segítségével, így nem vé­letlen, hogy e naplóbejegyzésekből nem hi­ányoznak a struccok mítoszai sem, amelyek erőt adnak Limpopónak a repülési kísérletek sikertelenségének idején. S minthogy nyelvi közegként az elbeszélés közös mind az emlékezés mind a történelem számára, a struccok magatartása, a tudatos nyelvi, fogalmi felejtés beláthatatlan veszélyeket hordoz magában. Hiszen az elbeszélés legmélyebb struktú­rái (kezdet, közép, vég), valamely probléma (például: repülés) megoldása (feszültség, feloldódás-sorsforduló) jellemzik a struccok tu­lajdonképpeni egzisztenciáját. Limpopo naplójából megtanulhatjuk, nem annak a módja lényeges, hogy életünket utólag miként beszéljük el, hanem az, hogy miként éljük meg azt. Így az egyes strucc mint Paul Ricoeur írja: „csak élet-történet implicit konstruálá­sa (és állandó revíziója) révén éri el, illetve szerzi meg identitását.” E megállapítás nem csupán egyes lényekre igaz, hanem egy adott közösségről is elmondható, hogy elbeszélések mentén és elbeszélések révén szerveződik. A struccnapló egyik fejezetében az elbeszélő a mi szócska értelmét próbálja megfejteni. A struccok meghökkennek azon, hogy mi­lyen sok mindenre használják a mi szócskát. Ahogy az egyes strucc implicit élettörténetek lévén létezik, úgy a közösség is olyan történet révén létezik, amelyben a közös emlékezet és a jövőre irányuló tervezés összegződik, így a struccközösség esetében is a társadalmilag megélt jelen a múltból és a jövőből meríti értelmét. Ennek tükrében válik érdekessé a napló egyik beszámolója. „Tisztelt struccgyűlés, döntenünk kell. Kik vagyunk és mihez akarunk kezdeni magunkkal? (…) Mármint, hogy mik akarunk lenni. Ilyen lehetőségek például: a csürhe, a nyáj, a konda, a csor­da, a horda, a falka, a „lakosság”, a népség, a gulya, a tömeg, a köztársaság, a falanszter. (…) Csürhe – tizenhárom szavazat. Csürhe vagyunk és csürhe is akarunk maradni – je­lentette ki a végén Patyomkó-Patvaros Pista.” Majd Limpopo hozzáteszi: „milyen hosszú is a történelmi fejlődés útja, amíg a csürhéből csorda lesz.” Szőcs Géza Limpopója minthogy olyan fogalmak köré épül, mint a rabság, sza­badság, otthon, hontalanság, a régvoltba (ta­lán az aranykorba) való visszavágyódás, történelmi parabolaként is olvasható. Limpopo felismeri a szabadulás lehetséges módját, de véleménye megosztja azt a szűk közösséget, amelyben él. Mégis vállalja a rászabott szerepet, s hirdetni kezdi az igét a repülés, azaz a szabadság megtanulásáról. Limpopo kitartása azokra a prófétákéra emlékeztet, akik a végeláthatatlan rabság időszakában évtizedeken keresztül hirdették a babiloni fogságból való szabadulást, lelki alkata azonban mentes minden zordságtól, lelkesedése, magatartása amellyel felismeréseit hirdeti sokkal inkább hasonlít a 19. és 20. század költőiéhez. Ily módon Limpopo naplója felelősségről is beszél, a mostanság sokszor emlegetett írás­tudói felelősségről, annak súlyáról egy olyan zavaros korban, amikor a struccok mérsékelt égövön élnek, otthontalanul, önrendelke­zésük hiányában valamikor a rendszerváltás utáni években kiszolgáltatva őreiknek. Nem nehéz magunkra ismernünk e struccközösség történetében, sorsában, még ha a párhuzam nem is túl hízelgő. E „találtnapló” azonban arra is figyelmeztet, hogy amíg egy közösség­nek adatik egy Limpopója, esélye is adatik a szabadság megtanulására.
      Minthogy Limpopo értelmes strucckisasszony, Svarc bagollyal beszélgetve mind többször próbálkozik a lét értelmére vonatkozó kérdéskísérletekkel, még ha nem is olyan szabatosan fogalmaz, mint egy filozófus. Hi­szen mint Heidegger írta, ami a lét értelmére vonatkozó kérdést illeti, az olyan kérdés, ami a történelmi kezdetektől máig foglalkoztatja gondolkodásunkat. Ez az élet és a természet értelmére és céljára, az értékekre és világ, a kozmosz miértjére és céljára feltett kérdés. Míg a fizika, a metafizika és a teológia összetartoztak, a tudomány is megkísérelte fel­tenni a fenti alapkérdéseket, amióta azonban Kant rámutatott, hogy morális lényként fel kell tennünk a dolgok értelmére vonatkozó kérdést, tudósként azonban nem lehetséges ezekre válaszolni, azóta a tudományok e kérdéshez tartózkodóan viszonyulnak. Limpopo pedig makacsul kérdez.
      Az utolsó fejezetek egyikében olvasha­tó Limpopo legmegrendítőbb beszámolója, amely a telepen töltött utolsó éjszakát doku­mentálja. Mivel a struccok órái megszámlál­tattak, s reggel az őrök a baromfifeldolgozóba akarják szállítani őket, Limpopo és néhány társa úgy dönt, hogy hajnalban megpróbál elrepülni. A kételyek éjszakája ez, valamikép­pen a Gecsemáné kertre emlékeztet. Minden strucc alszik, egyedül Limpopo és Svarc éber. „Nem tudom, van-e lelkem, de ha igen, ma éjszaka talán sikerülni fog megtisztítanom” – mondja Limpopo, később pedig társait fél­ti: „Vajon hányan leszünk? Hányan fogunk akarni – és hányan fognak tudni – holnap a magasba emelkedni és elindulni velem?” Két­ségek közt („hátha nincs is Szerző, csak egy elszabadult narratíva?”) ismeri fel, hogy nincs félnivalója, „hiszen Az, Aki Kimondta A Vi­lágot, rólam is tudta, hogy mit akart általam mondani.”


Megjelent: Bárka 2008/1



Szőcs Géza Limpopo című kötetének bemutatója Békéscsabán (a szerzővel Elek Tibor beszélgetett)



Főlap

2008. február 13.
Kollár Árpád tárcáiSzakács István Péter tárcáiZsille Gábor tárcáiMagyary Ágnes tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Vári Fábián László verseiVeres Tamás: Áldással dorgállak Simai Mihály verseiFarkas Gábor versei
Hópehely, a barcelonai albínó gorilla1989, avagy Egy év a hetvenötből – Széljegyzetek, adalékok – HrabalhozAz alteregóAz Édes Cseléd éléskamrája
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

        Jókai Színház Békéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.pngMMAlogoC_1_ketsoros__1_.jpg