Szepesi Attila
Varjúszimfónia
(részlet)
AZ ÉJSZAKA átmenet nélkül csap le az ábrahámhegyi kertre. Előbb koldusként lopakszik a fák mögött, aztán egyszerre betoppan. Hirtelen minden elsötétül. Elhallgat a cédrus hegyében az énekesrigó, a denevér ír még néhány kört a levegőre, aztán eltűnik. A vázában kinyíltak már a bimbós mécsvirágok: mindig alkonyatkor, ahogy a sárga ligetszépe is. Világítanak a sötétben. A magasban megkésett bakcsók húznak a Kornyi-tó felé – nem látni őket, csak a hangjuk ér el idáig, vakk-vakk, mellyel egymást igazítják útba. Hirtelen nekilódul a szél. Elfoszló hegedűszót sodor. Hallani a bádogtetőre hulló makkok kopácsolását.
A szélnek hallható hangja nincsen. Fül kell hozzá meg némi képzelet, hogy halk zúgását, mely a rovar zöngicsélésénél is kevesebb, mégis szövevényes, megfejthessük. Kell hozzá persze az emlékezés képessége is, az az ősvilág felé határolatlan közeg, melynek minden mozzanata a sejtelemhez surlódik. A korhadt fákban szú perceg. Néha a magasban összekoccan két reves ág. A parttalan surrogásba sikolyok meg súgások keverednek. Hallani szinte a föld alatti vizek szivárgását meg a lombok töppedésének neszét. Az avar zörgését, mely megkésett békától, de egértől is származhat. Hűvös van. Pokrócba burkolózom. Fölöttem a terasz lámpája világítja meg a himbálózó pókhálót, melynek gazdájára úgy tekintek, mint megtűrt lakó a háztulajdonosra – ő elvégre tizenkét hónapon át itt lakik, magam csak néhány napra kukkantok be ide, ahogy Bolond Istók Debrecenbe.
Nézem az öreg pókot, még aggodalmas fekete gombszeme párját is ki tudom venni. Kucorog hosszan, aztán lendít magán egy nagyot – kiveti a hálóját. Parányi lepke vergődik a fonálban...
Végiggondolom a mai napot. Nem volt semmi „átfogó tervem”. Ki kellett vágjak egy kiszáradt tölgyet, nehogy a szélvihar rádöntse a faházra. Össze kellett szedjem a hullott törökmogyorót. Még az is eszembe jutott, minek szedném mindet össze, hagyok a mókusnak is az inséges napokra. Ma ugyan nem láttam, de napjában kétszer-háromszor vigigsurran a kert tölgyfáin. Előbb délről északnak, aztán vissza. Néha meghallom a körmei koppanását, ahogy ágról ágra szökken, másszor nem. Néha megpihen egy ágvillában és sziesztázik kicsit. Ha épp olyan kedve van, összeszed néhány törökmogyorót. Eszegeti, a maradékot meg elássa. Sokáig figyeltem, míg rájöttem, hogy mindig a fatörzsek adott pontjára, nagyjából a délkeletire ássa el a mogyorószemeket. Így tán könnyebben rájuk talál a zimankós hónapokban.
Délre már minden feladattal készen voltam, jöhetett a csatangolás. Át a hegyen a Déllő-völgy felé. A tetőről visszanéztem a ködös Balatonra. Alig látszottak a fonyódi hegyek. Mögöttük a Nagyberek, ahol Herman Ottó madarászott valaha, ködbe veszett. A révfülöpi nádas tövében fehér folt. Hattyú lehet. Amúgy a madárvonulásnak nagyjából vége. Sehol a fecskék, néha egy-egy kisebb csapat seregély. Az ölyvek valahol a kőkúti kolostor fölött vijjognak, ám ők hűséges lelkek, itt maradnak télire is. A túlparton füst kanyarog az ég felé. Talán avart égetnek. A szőlőtőkék kopárak. A fákon néhány összeaszalódott alma – Beregszászban úgy mondták, susinka. Talpam alatt megcsikordult a permi homokkő, melynek vörös és hamuszürke horpadásaihoz ébenbarna foltok keverednek. Kedvem szerint beléjük képzelhetek táncosnőt meg bölényt.
A hegy innenső oldalát szőlőparcellák, a túlsót egy ősborókás borítja. Ahogy a völgy felé ballagtam az ösvényen, őzek és rókák lábnyomait figyeltem a sárban, a pocsolyák körül. A borókásban megszedtem egy csuporra való kék bogyót – télire elég lesz. Az út szélén ácsorgó öreg diófák alatt csak néhány szemet találtam. A többit megették a pelék. Apró, borsónyi lyukak tátongtak a héjon. Egerészölyv vijjogott az Örsi-hegy fölött. Messziről láttam a kékkúti templom fehér tornyát meg a hegyestűi – rég nem működő – bánya kőorgonáit. Eltűnődtem, lehet-e szekfűgomba a salföldi temető mögötti gyepen, de odáig mégsem ballagtam el. Néhány szem szedret bekaptam, aztán visszafordultam.
Ahogy a borókásban caplattam visszafelé, varjúcsapat húzott át fölöttem. Délnek tartott a károgó, fekete had és az jutott eszembe, hogy e tájban szinte semmi sem emlékeztet beregszászi gyerekkoromra, csak a fák felett gomolygó varjúsereg. Hogy mennyire „ugyanaz”, mint az otthoni, nehéz volna eldönteni, de a kóborló madaraknál másképp torlódnak egymásra a generációk, mint nálunk s tán még a hangjuk színárnyalata sem változik abban az értelemben, ahogy emberi fajtánknál, ahol illik a moll-hangú nemzedékek után karcosabbaknak következnie.
SZERETEM az üres napokat. Tegnap például egész délután a Napbanézőt csináltam. Első és utolsó szobromat. A Szent Iván-kápolna oldalában találtam egy kerekded követ. Akkora lehetett, mint egy sárgadinnye. Kicsit lapos, kissé ovális. Néztem a távoli Badacsonyt, meg a mállékony követ. Aztán megláttam még egyet, nagyobb almányit, ami épp ráillett a másik közepére. Tudtam, hogy még a fejet meg kell találnom hozzájuk és kész lesz a kőember. Ám erre rábukkannom nem volt könnyű.
Odapróbáltam vagy tucatnyi tyúktojás-méretűt, hiába. Kószáltam a környéken, most már céltudatosan keresve a kőfejet. Felsétáltam újra a borókás szélére, ahol az ösvényen csillogó pocsolya szélén róka lábnyoma látszott. Beljebb, ahol a szedresen túl kiszáradt vizesárkok szabdalják össze a bozótost, csak lapos, tenyérnyi köveket láttam. Az egyik horhosban, melynek falán még nyáron néhány vereskalapú tinorút találtam, mély lyukat vettem észre. Nem kétséges, rókáké. A porban még a tappancsnyomok is látszottak, és ami árulkodó, nem volt pókháló sem a nyíláson. A lyuk tehát lakott. Megálltam és úgy éreztem, mintha figyelne valaki. Körbefordultam, végigfürkésztem a borókabokrokat, a földön kúszó szederindákat meg a csarab sűrűjét – senki. Biztos voltam pedig benne, hogy vizsla szemek követik tanácstalan leskelődésemet, de hogy honnan, nem jöttem rá. Továbbmentem.
A Balaton felé eső lejtőn, a szőlőtáblák szélén öreg présház áll, pontosabban szólva állt. Teteje nincsen, a félig ledőlt falakat belepte a borostyán. Az egyik repedésben levedlett és már kiszáradt siklóbőrt vettem észre. Kihúztam óvatosan – fekete-fehér pikkelyei csillogtak. A volt présház alatt gondozatlan szőlő, melyet befonnak a szulák indái. Némi kereséssel lehet tömött, aprószemű fürtöket is találni a szétzilált bokrokon. Savanykás borszőlő, de a szomjat oltja. Oldalt kisebb kőkupac – csupa vörös permi homokkő, kisebb-nagyobb, közte élénkbordó meg párducpöttyös, szinte ahány, annyiféle. A keresett kőfej viszont sehol. Leballagtam a Tapolca-patakhoz, ahol veres acsák szálldostak, sikló lesett a pöttöm halakra, és léptem nyomán békák csobbantak bele a hullámokba. A parton itt is kisebb kőkupac, tán a tavasszal meglóduló víz hozhatja ezeket a Káli-medence felől. A keresett formájút nem találtam, innen is sikertelenül álltam odébb. Végül elindultam a tóparti nádas szélénél a Badacsony irányába. Jól kivehető volt az öreg vulkán és majdnem olyan fekete, mint Bernáth Aurél festményén. A levegőben ökörnyál szállt fölöttem és sikerült elkapnom. Ott kucorgott közepén a pöttöm vándorpók. Útjára bocsátottam, bár nem volt könnyű. Ujjaimhoz tapadt a kusza fonál, hosszan fújtam, amig a légáram elsodorta.
A süppedős talaj fel-felbuggyant talpam alatt. Néhány diófa sorakozik itt, a nádlepte part meg az országút között, melyek arról nevezetesek, hogy a termésük belső héja lángveres. Most is találtam néhány szemet a fű közt. Némelyiket már kilyukasztották a pelék, de akadt ép is. Kettőt megtörtem, a többit zsebrevágtam unokámnak, aki piros diót még aligha látott. Errefelé a nádas belsejét pallók teszik járhatóvá a horgászok számára. Az egyik korhadó alkalmatosság szélén végre megtaláltam a kőkupacot – hogyan került ide, nem tudom -, melyben ott volt a keresett kőfej. Egyszerre több változatban is.
Kikerestem a legalkalmasabbat. Kissé lapított tyúktojáshoz hasonlított és amikor otthon ráhelyeztem a két nagyobbikra, a megszülető „szobrot” azonnal elkereszteltem Napbanézőnek. A permi homokkő, melyből elkészült, könnyen porlik. Sikerült két kisebb mélyedést vájnom bele, ahol a gömbformák összeilleszkednek. Megragasztottam, hogy el ne billenjen. A kissé rézsut álló kőfej valóban mintha felfelé nézett volna, a nap irányába, ha éppen lett volna nap, mert csak károgó varjak kavarogtak odafent a szürke felhőkön.
OLVASGATOK a teraszon, a szivárgó lámpafénynél, ahogy esténként szoktam. Mikor mit. Tegnap Cholnoky Jenő kínai kalandozásait, tegnapelőtt Rómer Flóris bakonyi naplóját, ma éppen Borgest. Minden rendszer nélkül, ahogy a kedvem hozza. Pirregve átszáll fölöttem valami szárnyas éjszakai lelkecske, kolibrire emlékeztető szender lehet vagy holdszarvú-bogár. Zúg, surrog, pirreg az éjszaka, a mindent elárasztó ős-elem. Egyszerre érzékelem a Borges-novellák csodavilágát meg az itteni neszeket.
Kiegészítik egymást. Összeforrnak és különválnak. A sün motoszkálása az avarban, meg a Minotaurusz labirintusa. A körkörös romok szellemtüze és a felhő mögül kibukkanó Wega-csillagkép. A vonatfütty meg a véletlen fölismert gyerekkori utca. Amikor odaérek az Al-Mutaszím nyomában című talányos elbeszélést olvasva, hogy a hegyekben bolyongó harminc Szimurg, a perzsák mesebeli madárcsapata magára marad és felismeri, hogy hosszas barangolása közepette önmagát kereste, eszembe jutnak a borókás felett kavargó varjak.
Sokáig el tudom nézni az égen szálló fekete csapatokat. Előbb csak néhány madár jelzi közeledtüket. Az előörs, néhány szélben loppanó varjú óvatosan körbeszáll – körülnéz. Egy-egy közülük elindul visszafelé, mintha értesíteni a többit: jöhetnek. Jönnek is. Nappal olyan hosszú sorban gomolyog elő a „fősereg”, hogy az eleje már rég beleveszett a déli sugárzásba, a vége még mindig jön és jön. Ha viszont alkonyatkor érnek ide, felmérik a tájat, leírnak néhány kört a borókás meg a rég elhagyott márgabánya felett és kiválasztanak egy erdőt vagy ligetet, ahol öreg szálfákat találnak. Ha kevés a tölgy vagy jegenye, csak kisebb csapat marad vissza éjszakázni. A derékhad tovább vitorlázik dél felé. Nem kétséges, valami delejes erő, hangoké tán vagy emberi értelemmel felfoghatatlan érzékeké tartja össze a csapatot. Tény, a lemaradozók kapcsolatban maradnak a fő-fő hadoszloppal – talán éjszaka is jönnek-mennek a „hírhozók” – és a sereg holnap újra összeáll...
A sötétben, hiszen közben leoltottam a lámpát, hirtelen más tér vesz körül. Nincsenek fragmentumai, nincsen felülete. Csupa mélység és kongás. Fekete, mint a kövek meg a belek mélye. Nem véletlenül idézem a beleket. A sötét is tud minősítetlen lenni. Üresség, melynek szinte a bűze is érezhető. A szellem hiánya. Maga a káosz. Egyszerre tágas és fojtogató. A zűrzavaros sötétséggel szemben az érett éjszaka csupa csoda. Csak meg kell látni. Ki kell várni – ehhez belső látás kell -, ahogy megvilágosodik. Ahogy megmutatja a titkait. Olyan vagyok benne, mint gyümölcsben a mag. Feketében fekete.
Látom a sötétséget, a kormos őselemet, ahogy ülök az éjszakai teraszon. Nem érzem, valóban – látom. Benne magamat is, mintha kivül állnék azon a görbült figurán, aki vagyok. Látom magamat száz alakban. A gyermekkoritól a mostaniig. Azt a sok-sok balekot, aki voltam és vagyok. Kósza diákot és vándorigricet. Nem túl messziről, mégis látom és idegennek érzem a széken kuporgó alakot, akivel azonos is vagyok, meg nem is. Aki itt gubbaszt az éjszakában.
Hogyan kerültem ide? Az én „holdszínű kutyáim kertje” – Borges kifejezését használva – Beregszász. Ahol eszmélkedtem, ahonnan eljöttem. Megírni úgy, ahogy szeretném, sokszor nekivágtam pedig, sosem sikerült a Vérke-parti várost. Bár több mint fél évszázada hagytam el, ma is túl közel áll hozzám. Túl sokat tudok róla. Selmecbányáról például, ahol néhányszor néhány napot töltöttem, sokkal könnyebb írnom. A majdnem-ismeretlenről, ahogy fokról fokra feltárja titkait. Kálváriájáról és haldokló ezüstbányáiról, hegyi tavairól, melyek a zegzugos tetők fölött kéklenek. Az Óvárról meg a Leányvárról. A reneszánsz fogadóról, ahol Balassi is mulatott. Tudom, hol állt a templomosok vára és honnan festette meg Csontváry a város látképét 1906-ban. Ez sok is, kevés is. Elegendő. Ugyanígy vagyok Szegeddel, Péccsel, Sopronnal. Beregszász viszont? Minden házát, kövét, sikátorát ismerem. Kiskassát meg a Csigazugot. A Csizaj-erdőt és az ardai ligetet a Vérke-partján. Az ilosvai országút által kettészelt temetőt, egyik a katolikus, másik a protestáns. Elődeim itt is, ott is nyugszanak. Tudom, ki volt a mindentudó Linner doktor meg a városban vendégeskedő Gulácsy Lajos, az oroszok-elhurcolta Pásztor Ferenc prelátus. Bumbák, a félszemű, gyilkos hírű cigány. Fekésházy Zoltán főispán, aki a csehek alatt fuvarosként dolgozott, de nem paktált le az új hatalommal. Ismerem a kuklyai nyomortelepet, túl a hegyen, ahol valaha az aranyat meg a kaolint kitermelő bányászok éltek. Amikor aztán a bányák bezártak, lumpentanyává züllött a telep. Ismerem a Bábotkát meg az Aranylyukat. A Szernye-mocsár maradék lápjait, ahol a viruló réteket koratavasszal tőzikék borítják, később elárasztják a vadvizek, a víztükröt meg a millió és millió vonulóban levő cankó, szalonka és nagygoda. A tocsogók aztán egyre fogynak és nyárra kopogósra szárad a láp maradéka – kiveri a sziksó és csak lila sóvirágok meg szalmavirágok díszlenek a talaj repedései közt.
Sokat írtam Beregszászról, de egészében átfognom múltját és jelenét sosem sikerült. Túl sokat tudok róla. Több mint eleget. Lengyel martalócok felégette templomairól. A kolera-járványokról, melyek egyik utolsó áldozata seborvos-ükapám volt. A templom falában ékeskedő – Tompa Mihály megverselte – bikafej legendájáról. A régi csíkhalászatokról meg a darvászok és pákászok letűnt nemzedékeiről. Az ide még a XVII. században is be-betörő tatár seregekről. A lágerbe hurcolt zsidókról, akik ősei a galíciai pogromok elől menekültek ide – elásott kincseiket sokan keresték már. A szolyvai lágerből hazatérőkről, akik náhány hónap alatt megőszültek. A színészkompániák és vándorcirkuszok évente megismétlődő látogatásairól. Az öreg cigányról, akit a családja halottnak nyilváníttatott az iszákos orvossal, hogy a temetési segélyhez hozzájuthassanak. Amikor aztán kiderül, hogy mégis él, a hanyag doktort elcsapták, az öreg dádénak viszont új néven kellett tovább tengődnie, hiszen a korábbi név tulajdonosát a hivatal nem tudta a pecsétek sora alól új életre támasztani...
Néha megpróbálok óvatosan hátrálni az időben. Valamiképp magam mögé pillantani. Ilyenkor az idő térré változik. Nem történhet másképp. Alászállok az idő titkos bugyraiba. Nyomába eredek azoknak az arcoknak, déd- és ükszüleimének, melyeket csak megsárgult fényképalbumokból ismerek. Félig valós, félig álomi városok utcáin csatangolok, pontosan magam sem tudom, jártam-e ott valaha, vagy csak odaképzelem magam. Eperjes, Igló, Podolin. Nehéz különválasztanom álmaimat meg a valóságot. Nehéz is meg fölösleges is. Késmárk, Besztercebánya, Munkács. Néha eszembe jut egy-egy komor sikátor, völgyben megbúvó hegyi kisváros, melynek csak a tornyai kandikálnak elő a fák közül. Talán bányásztelepülés valahol a Szepességben vagy Máramarosban. Erdei boksák éjszakai fényénél bandukolok. Elücsörgök medvevadászok viskójánál. Román templom faragott kapuját látom, fönn a tető alatt körben a vicsorgó, lógó-nyelvű vízköpőket. A hajdani kerge diákokat, akik hadra kelnek a csizmadiasegédekkel – csihi-puhi. Utazom vándorcigányok ekhós-szekerén. Szembejön egy korsós lány, aztán egy szamaraskordé. Kovácsműhelyben nézem a sistergő vasat. Ismeretlen nyelven szólítanak, de álmomban értem furcsa szavaikat, felelek nekik. Karneváli forgatag vesz körül, farkasképű legények és macskaálcás csitrik. Nagyokat buffan a dob. Aztán a hófúvásban betlehemezők kántáló csapata közeledik, birkasubás kamaszok. A Vérke holdsarló-alakú hídján elballag mellettem Dsida Jenő, utána a vándorköszörűs meg egy kaftános zsidó. Biccentünk egymásnak, miközben varjak gomolyognak fölöttünk.
TÖLGYERDŐ volt – évszázadokon át – az ábrahámhegyi kert helyén. Még három évtizeddel ezelőtt is szálfák lepték el itt a hegyoldalt. Apósom, aki a telket megvásárolta, akkurátusan megritkította a fákat – egy kisebb csoportra valónak szerencsére megkegyelmezett. Hozatott földet is, néhány szekérre valót, mert a korábbi fele-kő, fele talaj aligha kedvezett a virágoknak meg a gyümölcsfáknak. Kőfalakkal teraszosra alakította át a korábbi hegyoldalt. Azóta az erdő fái viaskodnak az ide telepített pár szőlőtővel, meggy- és cseresznyefával. Utóbbiakat gondozni nem tudjuk – néhány hetet töltünk csak itt évente -, így aztán a viadal kimenetele aligha kétséges: az erdő évről évre visszafoglal egy-egy tenyérnyi zugot, teleszórja parányi tölgy- és kőriscsemetékkel a pázsitot. A kőkerítésen moha üt tanyát. A tölgyek kérgére falánk araszolólepkék rakják sárga, zuzmószerű telepeiket. Kőrisfák ütik fel itt is, ott is a fejüket. Csak az öreg boróka képtelen összeszedni magát, kopik és rozsdásodik, pedig ő is a hajdani vadon emlékeztetője.
Az a három-négy tucatnyi tölgy, ami megmaradt, hajdani mikrovilágát is igyekszik megőrizni. Néhány harangvirágot. Itt-ott felüti fejét az avar alól egy őzláb- meg rókagomba. Hamar penészedő aranytinorú. A lecsupált tuskókból – melyeken fekete-szürke gyászcincér sziesztázik – kihajtanak az árvégű fülőke rozsdaveres csoportjai. Találtam egyszer még néhány őszi trombitagombát is a rejtőző mohapárnán, de ezeket azóta sem láttam feltűnni.
Tény ami tény, a kertben megmaradt facsoport az utolsó szigete a valahai tölgyesnek, ezért a vadon makacs túlélői itt tanyáznak. Sokszor rejtve, ahogy a pelék meg a nyestek, néha látványosan, mint a szarvasbogarak például, melyek esztendőszám a korhadó tölgyek mélyét bújják féreg-alakban – fehér, némiképp üvegszerű testük azonnal előtűnik, ha egy öreg tölgyág, mely az avarban kallódik – valami miatt meghasad. A fa korhadó belében ott lapulnak a termetes, újjászületésükre váró lárvafélék. Ősszel ide gyűlik – a fák kérgére meg a kopott pázsitra – a környék szarvasbogarainak regimentje. Korábban csak egy-egy tűnik fel, aztán alkonyatkor groteszk röptüktől surrog a levegő. Olyanok, mint egy-egy pöttöm ejtőernyős. A törzsük függőlegesen áll a levegőben. Zúgó szárnyuk olyan sebesen ver, hogy belemosódik a szürkülö levegőbe. Nehézkesen szállnak. Időnként neki-neki koppannak egy-egy fatörzsnek vagy a kőfalnak. Hátukra fordulva kalimpálnak kicsit a földön, de amikor végre sikerül átfordulniuk, ádázul rontanak egymásra a hímek. Némelyik szürke, a másik barna, ám egészen feketék és veresek is akadnak köztük. Viadaluk néha sokáig elhúzódik. Egymásnak feszülnek a csápok. A győztes aztán – ha fakéreg a csatamező – lelöki a magasból a gyengébbet, ha meg épp a földön zajlott a tusa, hirtelen mozdulattal hátára fordítja a megalázottan kalimpálót.
A szarvasbogarak vívta lovagi tornát sosem mulasztom el. Általa az erdő korábbi rejtekezése megszűnik, színpadiasra tárul. E színpad kulisszái az öreg tölgyek. A darab főszereplői a szarvasbogár-Rómeók és Júliák. Utóbbiak, a lovagoknál némiképp kisebbek és agancsuk sincsen, a színpad szélén várakoznak a lovagi torna kimenetelére. Az erdő többi túlélője, a mókus, a gyepibéka, az éjszaka útra kelő nagypele és a párducpöttyös meztelencsiga – mely a nyirkos zugokban bújik napközben -, a sűncsalád meg a kőfal résében meghúzódó erdei sikló, csak epizódistái a hősi színdarabnak.
HA A TÖRTÉNELEM kegyesebb hozzánk, alighanem Beregszászon élnék és talán sejtelmem sem volna nemhogy erről az éjszakába merülő kertről, de tán még a környékéről sem. Így viszont félig idegen vagyok ott is meg itt is. Ki lennék vajon odahaza, a Vérke partján, ha a sorsom úgy hozza, hogy nem kell eljönnöm? Öregedő, aggályos beregszászi értelmiségiféle, tanár vagy jogász, közéleti ez-az, helyi potentát, ahogy illik, és persze szőlősgazda – ahogy minden felmenőm -, értője a bornak meg a mohos sárokhegyi pincének, ahol a hordóink sorakoztak. Szüret után, amikor már a disznókat ríkatja a böllér, fáklyával ballagnék le a lépcsőn, szemügyre venni, kiforrt-e már a must. Figyelném a billegő lángot, elalszik-e vagy vígan lobog tovább.Valahogy így csinálták a régiek, gyerekkoromban még láttam ilyesfélét. Vincellérünk, János bácsi kézenfogva vezetett le a sötét pincébe és a hátulról beeső fényben a maga nagyranyúlt árnyékát mutatta a falon: ott az ördög! Még imbolygott is jobbra-balra. Kacagtam, kissé szorongva, mert ijesztő volt az a nagyranőtt ördög, de azt is érezte, hogy van valami turpisság a dologban. Az öreg aztán az újbort a fény felé emelve mustrálgatta a pohárban: jau lesz, mondta. Ilyen szép diftongusokat azóta sem hallottam. Dijau, disznau, saugor.
Nem értek se szőlőhöz, se borhoz. Utóbbi megkísértett pedig diákkoromban. Sokat kocsmáztam Szegeden. Költő- meg festőcimborákkal. Éjszakai murik, cigányozások. Bár nótázni sosem tudtam. Eszembe jutnak azok a régi barátok, akikkel együtt nyakaltuk a lőrét, és akik némelyike – ahogy mondani szokták – rég kiitta magát az élők sorából. Kedves, sugárzó arcok, melyek végleg alámerültek a múltba. Diplomázás után messzire kerültünk egymástól, és évek múlva láttam egyiküket-másikukat leromlott, makogó roncsként. Próbáltuk felvenni a rég elveszített fonalat, ugyanúgy vihogni és handabandázni, mint régen, de szavaink botlottak, szemünkben pedig a múltból megcsillanó szikrák között szürke ködök gomolyogtak...
Versfaragó lettem és nyűgös esszéíró. Talán ha nincs a világháború, a vele járó éhinség, betegség, menekülés – sosem fogok tollat. Ki tudja. Anyám meséli, hogy motorikus gyerek voltam, ádáz futkosó és ugrabugráló, aztán amikor járványos agyhártyagyulladással napokig kómában feküdtem és végre magamhoz tértem, szinte kicserélődtem. Szemlélődővé változtam, aki nem részt venni akar a különféle események forgatagában, hanem megáll valahol a peremükön és figyel.
A teljes szöveget a Bárka 2007/5-ös számában olvashatják
