„A futball problémái a világ problémái”- szól axiómaként egy zárójelbe vetett gondolat. Bár az élet (a világ, a valóság) és a foci egy tőről fakadását is szép mondatok ecsetelik (a kedvencem ezek közül egy meglehetősen érzelmes közlés: „…könnyen el is tudjuk mondani, […], mért látjuk egy-egy sikerült szezonban a saját életünket tükröződni.”), az igazán izgalmas az irodalom és a labdarúgás metaforikus viszonyának vissza-visszatérő ábrázolása. Ez utóbbi szövegszeletek gyakran az irodalomelmélet divatos, valamint untig emlegetett közhelyeire játszanak rá. Például arra a tézisre, hogy a szöveg mintegy önmagát írja („a játékot nem kell vezetni, minthogy az magát vezeti”), hogy a szerző egyszersmind a – nyelvi – valóság megteremtője („Az ő [Puskás] géniusza abban állt, hogy azonosulni tudott a játékkal, egy volt vele, vagyis ő határozta meg a világot…”), hogy az elbeszélő nem lehet omnipotens, korlátozott tudással rendelkezik s csupán egy bizonyos nézőpontból tehet állításokat („A játékvezetők […] tudják, hogy ők csak egy verziót ismernek a játékból, […], igazságról, valóságról itt sosincs szó…”), vagy arra a polémiára, hogy szükség van-e az alkotó biográfiájának ismeretére egy mű elemzésénél („De kell-e egyáltalán az életrajz? És lehet-e kizárólag a pályán lévőt figyelembe venni? Vagyis hogyan olvassuk Puskást?”). A futball, pontosabban a szurkolás ott is párhuzamba kerül az olvasással, amikor Esterházy Márai Sándor agyonidézett gondolatfutamát átírva a szépirodalom befogadását („Gondold meg, hogy csak az ember olvas.”) a meccsnézéssel helyettesíti be („Gondold meg, hogy csak az ember néz meccset.”). Ezek a pretextusokon „élősködő” szövegrészek minimum háromféle utat nyitnak meg: önállóan, irodalmi környezetüktől megfosztva általában komoly közlések(nek tűnnek), a pretextusokkal együtt viszont már ironikus felütésűvé válnak, de alkalmasak arra is, hogy általuk a szerző irodalomfelfogásába nyerjünk betekintést, amely – és ezt is számos idézettel alá lehetne támasztani – alapvetően szöveg- és nyelvcentrikusnak mutatkozik, s a moralitás helyett az esztétikumot állítja a középpontba (persze ez a „hozzáállás” nem újdonság, az alkotó korábbi könyveiből egyenesen következik). Amikor a 121. oldalon arról beszél a narrátor, hogy a futball által nem megismerni akart valamit, hanem abban a valamiben elveszni szándékozott, játszani – akkor ez a játékosság könnyen értelmezhető az írásra vonatkozó allegóriaként és Esterházy Péter egyik szövegalkotó alapelveként is. Az irodalom és a futball összekapcsolásának, illetve az elméleti gondolkodás kifigurázásának legemlékezetesebb esete a Puskás, Gödel, passz c. betét, ahol előbb egy hősként, a modernitás utolsó nagy egyéniségeként, majd a posztmodern kor tipikus „termékeként”, a képzelet és a legendák által megkonstruált személyként jelenik meg előttünk az Aranycsapat Puskás Öcsije. Esterházy a dekonstrukció módszerét követi – egy személyről két olyan dolgot állít, amely kizárja egymást, az ellentétes jelentések kioltják egymást. Ezt az eljárást többször is alkalmazza a szerző: ahogy állít valamit, azt rögtön vissza is vonja, vagy annak az ellentétére is hitet tesz, esetleg relativizálja a tézisét („…ez annyira nem igaz, hogy olykor tényleg így van.”), s ezzel a megoldásával – az irodalmi játékon túl – a kategorizálás, a definiálás nehézségeire is ráirányítja a figyelmet.

Az emberek és a különféle dolgok tipizálásának, differenciált osztályokban való elhelyezésének az igénye  és a lehetetlensége – több szinten is megjelenik a kötetben. Gyakran használ olyan nyelvi formulákat az elbeszélő, amelyek valamilyen  leggyakrabban a matematika fogalmaival leírható  reláció, viszonyrendszer részének mutatják a mondat alanyát. Ezek körmönfont megfogalmazásukkal gyakran humorforrásként is szolgálnak („nagynénéim egy nem üres részhalmaza hercegnő”; „A taxis a beszélgető taxis monologizáló alfajába tartozik.”; „…a negyedosztályú futballista az nem egy elfuserált első osztályú, nem egy tehetségtelen másodosztályú vagy egy fegyelmezetlen, frusztrált harmadosztályú. Minden szintnek megvan a nívója, ez egy jól hierarchizált szakma, egy jó negyedosztályú játékos az egy jó játékos a negyedosztályban.”), de egynéhány közülük, némiképp persze álnaivan, felveti azt a kérdést is, van-e értelme, egyáltalán: lehetséges-e a dolgok között pontos határvonalakat felállítani; meg tudjuk-e határozni megnyugtató módon, milyen viszonyban állnak egymással a fogalmak, jelenségek, illetve azok hasonlósága avagy különbözősége miben, hogyan ragadható meg? Azon még csak nevet az olvasó, hogy Beckham és Balzac, Zidane és Flaubert, továbbá id. Bozsik és Camus neve az asszociációk során, mint azonos értékű személyeké, egymás mellé kerül a könyv hasábjain. A csapongó fantáziának ehhez a nem mellesleg ötletes, szórakoztató játékához képest az író – akinek az a célkitűzése, hogy a magyar és a német futballpályákat végigjárva megkísérelje összehasonlítani a két népet, azok fociját, viselkedését, kultúráját, de még az étkezési szokásait is – egy másik (sem nem értékesebb, sem nem értéktelenebb, csupán valóságosabb) szinten is él a kategorizálás igényével. Esterházy klisék, sztereotípiák, közhelyek és egyedi esetek figyelembevételével keresi a német ember prototípusát (mert legfőképpen azért Németországról, a németekről kellene írnia a magazin megbízása szerint) - persze az elejétől fogva kellő öniróniával kezeli a feladatot, és végül „természetesen” be kell látnia: vállalkozása teljesíthetetlen. Megfigyelései a legritkább esetben érnek célt, gyakoribb, hogy a humor (többször is teljesen egyedi esetből von le abszurd következtetést az összes németre vonatkozóan: „A németek vasárnaponként, délben, elsősorban a frankfurti Café Laumerban örökbe fogadnak vélhetően afrikai eredetű gyermekeket.”) vagy az önirónia (a narrátor elsőre éles elméjűnek látszó kommentárjai nem egyszer a kompetenciahiány megvallásával végződnek: két dialektusban beszélő férfiről például azt hiszi, hogy poroszok, csak később jön rá, hogy törökök) felé kanyarodnak el.