Halász Péter
„Egy nép nagyond nehezend pusztul el..."
Lakatos Demeter csángó költő születésének századik évfordulójára
„Kit feldob magából a nép, az nevében akarjon nagyot..."
(Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója)
Saját magát kültűnek mondta, Beke György erdélyi író a megtisztelő népköltő címet adományozta számára, „összes" műveinek szerkesztője Libisch Győző pedig, „a moldvai magyarság egyetlen jelentős költőjének" nevezte őt, a gyűjteményes kötet utószavában.[1] Én magam a moldvai magyarság konok élni akarásának mindnyájunk számára példát mutató alakját látom benne.
Családi nevén Demeter János, vagy talán Demeter László, esetleg László Demeter lenne, de ezen kívül van még néhány neve. Magyarul Lakatos, románul Lăcătuş, magyarul Demeter, románul Mitică. Tehát Lakatos Demeter, alias Mitică Lăcătuşu, avagy Vasile Dumitru. Ő maga Lakatos Demeterként szignálta verseit. Románul és magyarul beszélő falustársai így többféle néven is számon tartották Demetert, mindenki megtalálhatta az ízlésének megfelelőt. Csak az ugyancsak Szabófalván született Rab János - alias Ion Robu - bukaresti érsek vette magának a bátorságot, hogy leírja: ilyen nevű ember nem élt Szabófalván. Ez a főpap tehát - reméljük nem Isten nevében - nemcsak nyelvétől, múltjától, de költőjétől is megfosztja, megfosztaná a csángó népet, melyből vétetett!
Lakatos Demeter Moldvában, az egykori Etelközben, a Szeret és a Moldva folyó összefolyása fölött lévő Szabófalván született, 1911. november 19-én, tehát Árpádházi Szent Erzsébet nevének ünnepén. Édesapjának kovács volt a mestersége, s az 1916-os erdélyi betöréskor a román hadseregben harcolva, román érdekekért kényszerűségből magyar testvérei ellen támadva esett el. A gyermek Demeter harmadmagával, árván maradott, kereset után kellett néznie. Inasnak adták Románvásárba, innen azonban hamar megszökött, s a románi cukorgyárban lakatosmesterséget tanult.
Négy „falusi" (általános) és három „ipari" (szakmunkás) osztályt végzett, de ezek - mint önéletrajzában írja - nem segítették semmiben; édesapja, aki pedig egyáltalában nem járt iskolába, „jobban olvasott és többet tudott, mint egy tanítu". Amikor kitanulta a lakatosmesterséget - nyilván erről kapta ragadvány, vagy ha úgy tetszik költői nevét -, elment sofer-nek, hogy „világot lásson". 1930 és 1937 között színtársulatot vezetett a falujában, s az általa írt - vagy átírt - darabokat adták elő. Emiatt „sokszor kikergették a faluból", mert - úgymond -„ostorozta a politikusokat, a gazembereket, még a papokat is." Költészetében is érvényesülő erkölcsi értékrendjét maga vetette papírra önéletírásában: a színész élettel nem boldogultam, mert „nagyon veszélyes volt, mikor az igazságot mondtam. És ha egy színész hazugságra van szorítva, akkor többöt nem míg színész, hanem pojáca!"
Így ismét sofőrködésre adta a fejét, majd 1938-ban nyitott egy kis boltot, de hát ez sem igazán testre szabott foglalkozás volt számára. A világháború idején tönkrement, s 1948-ban megint a közeli megyeszékhelyen, Románvásárban keresett munkát, ezúttal a cséplőgépgyárban, majd 1952-ben főgépész lett a vajgyárban. Innen ment nyugdíjba az 1970-es évek elején, nem sokkal 1974-ben bekövetkezett halála előtt. Még az 1930-as évek vége felé Erdélyből, a Szeben melletti Nagyselykről hozott feleségétől két gyermeke született, Demeter és Elvira.
Tíz-tizenkét esztendős korától írt verseket, mégpedig először románul. Ezek azonban teljesen értéktelen rigmusok, akárcsak későbbi, alkalmi, románnyelvű, főként politikai „csasztuskái". Első magyar nyelven írt versét (Falevelek hullodoznak) Dsida Jenő közölte 1935-ben, Kolozsvárott, „Latiatuk feleim zumtuchel" című összeállításában.[2] Erre utalva Demeter öntudatosan veti fel önéletírásában a fejét: „De már csángóul én írtam a legelső verset a világond..."[3] Később még több ezer verset írt, s ezek közül jó néhány még életében meg is jelent. A két világháború között az Ellenzék, a Jóestét és a Magyar Nép című lapokban, 1945 után pedig számos romániai magyar sajtótermékben (Dolgozó Nő, Előre, Falvak Dolgozó Népe, Igazság, Hargita, Korunk, Megyei Tükör, Utunk, Vörös Zászló), valamint magyarországiakban (Forrás, Kortárs, Magyar Nemzet, Magyar Nyelv, Művészet, Tanácsi Építő, Tolna Megyei Népújság, Új Írás, Vigília), és föltehetően még máshol is közölték írásait.
Halála után három válogatás jelent meg Lakatos Demeter költeményeiből. 1986-ban az ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszéke, valamint az MTA Nyelvtudományi Intézete kiadásában, a Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok 26. füzeteként jelent meg a Csángó strófák című kötet, mint nyelvjárási szöveggyűjtemény, 350 példányban, Hajdú Mihály és tanítványai szerkesztésében. 1988-ban, Bernben, az Európai Protestáns Szabadegyetem kiadásában, Csángú strófák címmel látott napvilágot verseinek válogatása, K. Lengyel Zsolt. Szabó T. Ádám és Szász Judit Anna szerkesztésében. 1992-ben az Áramlat Kiadónál Domokos Pál Péter költségén, Libisch Győző szerkesztésében jelent meg a Búcsú az ifjúságtul című kötet, ugyancsak igen kis példányszámban. Csángú országba című gyűjteményes kötetét a Lakatos Demeter nevét viselő Csángómagyar Kulturális Egyesület jelentette meg 2003-ban, ugyancsak Libisch Győző összeállításában. Ez a költő verseinek, leveleinek, prózai írásainak gyakorlatilag teljes anyagát tartalmazza.
Lakatos Demeter versei, irodalmi értékük mellett, elsősorban tájnyelvi dokumentumként fontosak a magyar művelődés számára. Valóságos XX. századi nyelvemlékekről van szó, hiszen szerzőjük megfelelő iskolák hiányában - akárcsak a többi moldvai csángómagyar - nem tanulhatott anyanyelvén írni és olvasni. Egy a szóbeliség állapotában lévő, apáról fiúra, anyáról leányára szálló műveltségről és nyelvről hoz üzenetet tehát, elsősorban hallás szerint, jórészt román ortográfiával leírt verseiben.
Szabó T. Ádám, az élete delén elhunyt kiváló nyelvészünk, az úgynevezett északi csángókra jellemző nyelvjárási sajátosságok egész sorát vette számba Lakatos Demeter költeményeiben.[4] Úgymint a szavak hangalakját, toldalékolási módját, a ragozás rendszerét, a szóalakokat és jelentésüket, valamint a mondatszerkezetet. Ezek egyszersmind Szabófalva magyar lakosságának szavajárását is tükrözik, hiszen Demeter a szó legteljesebb értelmében népének költője volt. Vegyük sorba nyelvének sajátosságait, értékeit!
Mindenekelőtt rá kell mutatnunk az erős és határozott sz-elésre, vagyis az s hang helyett az sz szinte törvényszerű használatára: szeghit (segít), maszt (most), szenki (senki), szebeszül (sebesül, értsd: savanyodik), tejfelesz (tejfeles), filesz (füles, azaz nyúl). Másik jellegzetessége a régi erdélyi nyelvjárásra, és a mai mezőségi magyar beszédre jellemző a-zás: vagyak (vagyok), táncalni (táncolni), mikar (mikor). A szabófalvi tájnyelvből következően Lakatos Demeter verseire is jellemző a nagyfokú í-zés. Elsősorban az é és az e helyett ír i-t, amint ez Belső-Erdély jelentős részén használatos: szip (szép), tighed (téged), míg (még), szigheled (szégyelled). Szembetűnő sajátosság továbbá Lakatos Demeter verseiben az ü hang erős megterheltsége. Egyrészt a rövid ö és a hosszú ő helyett ír ü-t: ük (ők), üt (őt), ültezik (öltözik), kültü (költő); másrészt sokszor az i helyett is ü-t használ: üdü (idő), üsmerem (ismerem), szüve (szíve).
Bár költőnk ismerte és használta a cs hangot (például csángó), írásaiban gyakran s szerepel a köznyelvi magyar cs hangjele helyén. Például: sak (csak), sánnak (csinálnak), busura (búcsúra), surguba (csorgóba), silagak (csillagok), sukalni (csókolni). Ez is jellemző az északi csángó tájnyelvre, akárcsak ami ritkábban, de előfordul, hogy a gy helyén dzs-t találunk: dzsermek (gyermek), dzsirend (gyéren), dzsir (gyér). Ez a jelenség különben a magyar nyelvterület nyugati szélén, a várvidéki magyaroknál is megfigyelhető.
Markáns és erősen régies vonás a határozott és a határozatlan névelő gyakori hiánya. E tekintetben több száz éves nyelvi múltunk egyik sajátosságát őrzik a szabófalvi költő versei és prózája. Nyelve ilyen szempontból közelebb áll Mátyás király korának magyar nyelvállapotához, mint mai korunkéhoz.
Jelentős mértékben eltér Lakatos Demeter írásmódja a mai magyar helyesírási szabályzattól. Ennek természetes oka, hogy a költő román iskolában tanulta az írást, így a keleti szláv felé mutató román helyesírási rendszer uralja szóképeit: iár (jár), iácotom (játszottam), iutul (jótól), eghene fa (jegenyefa). Régen elfelejtett szavaink és nyelvi fordulataink is megelevenednek költeményeiben, prózai írásaiban. Ilyen a 'sérül' szavunk rokonaként használt szérik (fáj) nyelvjárási változata. Hasonló a humály (felhő, felleg) szó is, a 'homály' köznyelvi szavunk alakváltozata. A XVII. században a románból, szlávból átvett 'furulya' szó helyett a szabófalvi, s általában a moldvai magyar nyelvjárásban a 'süvölt' szavunkból származó süvöltő, szültű, szültül (furulya, furulyál) használatos. Mint a szabófalvi csángók a beszédben, Lakatos Demeter is beleírta verseibe a Kárpát-medencén belüli magyarság emlékezetéből már évszázadok óta kiveszett pogocsál, pogocsás (tréfál, tréfás) szavunkat is.
Lakatos Demeter versei tehát nemcsak a moldvai magyarság legrégibb rétegének életmódjáról, érzéseiről és gondolatairól adnak művészi értékkel rendelkező formában hírt, hanem nyelvünk hajszálgyökérzetéről is fontos ismereteket közvetítenek.
Lakatos Demeter számos versében említi, sőt kimondottan hangsúlyozza moldvai születését, csángó és magyar voltát. Verseiből mégsem bontakozik ki népének olyan gazdag és egyértelmű képe, mint például Sinka Istvánéból a bihari pásztorélet, Tamás Menyhértéből a bujdosó bukovinai székelyek, vagy Illyés Gyuláéból a tolnai puszták népének érzelemvilága. De a szándék, a kötődés és a vállalás szilárdsága hozzájuk hasonló. Így benne van költeményeiben a csángók történelme is, de persze nem a tankönyvekben oldott történelem, hiszen azt Demeter csak áttételesen, mintegy másodkézből ismerhette. Hiszen Moldovában, akár a többi csángómagyar, ő sem tanulhatta népének történelmét, még csak nyelvét sem. Mint írja:
Nem jártam magyar iskolába,
nem tudtam írny, olvasny,
pedig ez vult az anya nyelvem,
vele kezdtem én beszélny;(...)
Ilyen körülmények között hogyan is ismerhette volna a magyar történelem jeles alakjait, eseményeit? Egy-egy név - mint Attila, Árpád, Petőfi -, egy-egy esemény ha felbukkan verseiben. De már a csángó nép „történelme" - vagy legalábbis a szájhagyományban megőrzött múltja -, gyakrabban előfordul a „csángó strófák"-ban. A szülőfalu névadóját a vínektől hallotta emlegetni, az ő alakját támasztja föl látomásos versében.
Szabó Jánosnak a hírit
Történelem nem üszméri,
Remélem, hogy minden magyar
Moszt megtudja, ki eléri.
Nem vult császár, nem vult király,
Magyarember egy darab vult,
Reszketett a föld hul lípett,
Úgy hallottam a vínektül.
Felcsavart nagy bajuszakval
Fejír luván mindig járt,
Ű volt csángók kapitánya,
Szabó János, míg meghalt.
Egyelőre a mi falunk
A nevit büszkén viseli,
Szabófalván minden buba
Száz bő évek után nevezi.
Ötszáz esztendű nem játék,
Mük megőrizzük a nevit,
Szabad szívünkbe bennünk marad
Mai napig a magyar hit.
Zavaros századok folyamán
Szabófalva büszkén áll,
Itt Moldova szivében
Mint egy gyönyörű virágszál.
A szabófalvi költőt sokszor elbűvölte és elvarázsolta a táj, ahol a Moldova és a Szeret vize sompolyog. Kár, hogy többnyire nem bajlódik a részletekkel, megelégszik a sablonokkal: „szereti", sőt „imádja" szülőföldjét, amelynek értékeivel leginkább az évszakokhoz kötődő verseiben találkozunk. Szabófalva határának keleti részén, amely meredeken lejt a Szeret felé, bővizű forrás fakad, s az itt kiépített, szinte kultikus helyen mossa a falu népe „minden szennyesét". Tisztáló, tisztálkodó és jeles beszélgető hely tehát a Bonyha nevű határrészen, a Lűtűn fakadó Forrás, amiről költőnk így énekel Űsz a Bonyhánd című versében:
Forrás csak úgy ugrik, mint nyárand,
úgy szöki által a gátakat,
csupán a szép lyányak hiánzanak,
melykek feérítik vásznakat.
Az Ősz a Lűtűndben a táj kietlen melankóliáját festi le a keleti miniatúrák leheletfinom ecsetjével:
Vájsa színit a plup levél
nyár után,
és mind festi arany színbe
szaporán!
Nyomószon szültül a pásztor
hunyarog,
őszi szél a nádasakban
abajog.
Persze az ősz mellett a tavaszt és a tavaszi tájat is megverseli, de - ízig-vérig alanyi költőként - az évszakról írva is magáról vall, olykor meglepő könnyedséggel, pillangószárnyalással:
Írtam tavaszrul eleget,
De nem éreztem meleget;
Hóba, sárba, vízbe jártam,
Sehul virágat nem láttam -
De a tavaszt, én imádtam (...)
Érdekes, hogy Demeter valamennyi évszakról gyönyörködve ír, mindegyikben megtalálja a szépet, de egyedül a nyárról írja, hogy
„nyárba szeretnék megholny,
eszt a világot itt hodny."
És valóban nyáron is halt meg, augusztusban!
A tájat mindig az emberrel együtt látja, az ember alkotta, ember formázta tájat dicséri, s ebbe az emberekkel gazdag tájba természetesen önmagát is benne érzi.
(...) Szeretem, mikor a búza
megérik,
arany kalász a táblában
hintázik,
nop a lyányaknak csúkolja
képiket,
mikar ínekelve kötik
kivíket.
- - - - - - -
mért a természetnek fia
maradak,
falutul, néptül soha nem
szakadok.
Nem tudnám nyugodt lelkiismerettel eldönteni, hogy Lakatos Demeter mennyire őszinte a hagyományos falu dicséretében, és mennyire csak a sémákat alkalmaz. Sokszor úgy érzem, ezekkel a többször használatos, „előregyártott" szövegelemekkel igyekszik elvetni a kifejezés gondját, és igyekszik áthidalni a szófűzés nehézségeit. A pásztor - mintha egyéb dolga nem is volna - szinte unalomig szültül - vagyis furulyál -, mégpedig szinte kizárólag a lúza, vagyis a fűzfa alatt. De ha nemegyszer el is csépelt a kép, ha sokszor döccen is a szó, botlik is a rím, mégis-mégis megérezzük, mint a kisgyermek akadozó beszédében, hogy mi is az, amivel tele van például a Falum című verset író Demeter szíve.
Ott, hul kumpanász kút banyhánd
büszkénd áll,
és hul pásztor lúza alatt
furulyál,
hul a csángók magyar nyelvvel
szöszögnek,
ott, hul Árpád unokái
léteznek,
itt a régi szalmás házak
míg álnak,
hajikba virágval lyányak
kapálnak,
vesszűs kerteket míg lehet
vállalny,
tekenűcskékbe bubákat
míg látni (...)
Talán az ünnepek és a népszokások megverselésekor sikerült a költőnek a leginkább tetten érnie a hagyományt. A tűzhelyeket, melyek körül kiteljesedik a meséknek országa, ahol megőrzik a szép meséket, a szép táncakat, s ősapáink stafirungját, amit kapatt. Megénekli a guzalyasba, a fonúba járó nagy legényeket és szép lányokat, ahol a
Lyányokat mind gizigelik
Legények a padokon,
Dologgal nem is törődnek,
Más forog a gondukon.
A tárgyi néprajz iránt érdeklődő is találhat fontos adalékokat Lakatos Demeter verseiben. Én legalábbis, amikor a Libisch Győző által összeállított kétkötetes „összes" verseit lektoráltam, gondosan kiírtam valamennyi, csángó népéletre utaló adatot. A hagyományos szemnyerés módját, mint a szegénység és a nyomorúság jelképét szedi versbe, s bár néprajzkutatóként boldogabb lennék, ha a vers magáról a műveletről szólna, így is fontos, amiről hírt hoz, mert hiszen a leghitelesebb helyről kapjuk. A Máskar és most című versben azt a XX. század derekáig tartó állapotot írja le, amikor a szegényebbek cséphadaróval verték, a valamivel módosabbak lovakkal nyomtatták ki a kalászokból a szemet.
Vény nogy apám csípvel
nyomtatott,
néhány kívít ha kuláktul
ű kapatt;
huszitkor és karácsonykar
kynert ett,
és ameddig meghult az öreg,
szulga lett.
Apámnak se volt jobb sorsa:
luakkal
nyomtatott és nogyon sokcar
rudakkal. (...)
Vagy az Aratáskor címűben, mikor a „korral haladva" a szemnyerés mai módját is megénekli:
Repedt tenernek üdüje
rég elmúlt,
nem emlíkszem, ha vaj egyszer
csíp is vult;
kombina arat és csípel
táblába,
foly a búza, mind patak
zsákakba.
Feltürkezve a legínek
dolgoznak,
zákakat hordják szekérre,
forgulnak;
nem míg verik a karuval
a búzát,
nyomtasszák nyomorult lóval
a szalmát. (...)
Ezek a részletek azonban az aratásnak, cséplésnek, nyomtatásnak - hogy úgy mondjam - csak a technikai vonatkozásai, bár olykor megkapó költői erővel, képszerűen vázolja elénk az eseményt. Van azonban Lakatosnak egy olyan, Aratászról szóló verse, ahol ez a maga valóságában is jelképszerűen szép művelet csupán keret a bubájával arató anya és gyermeke közötti titokzatos kapcsolat semmilyen „néprajzi módszerrel" meg nem fogható, csakis a földi élet égi másaként megragadható költői rajzolatához.
Megiért a búza,
Ringossza sziél,
Arassza Rúza,
Kölökivel.
Üremszál alatt
Buba riu,
Seset nem kapatt,
Azírt sziú.
Beszíl a Rúza,
Ű érti:
„Nem vár a búza
Kell aratni.
Hallgasszand a szád,
Moszt ni, kiész,
Hazafelé anyád
Szopva visz.
Moszt kell aratni,
Hallgassz, ne bűgj,
Kinyert kell szajnálni,
Seppet még ülj!"
Nem tudom a buba
Megiértette?
Lefidzsott a búza,
Zölbe vette.
Szietett a Rúza,
Aratász nem vár,
Minden szem búza
Elvesztete kár.
Kacagva szopik buba,
Kacagva,
Zanyja dzsönyörködik
Kívíkbe...
A költői lélek finom érzékenységével megrajzolt kép egyszerű szépsége mellett a csángó nyelv kifejezőképességét is teljes mértékben kihasználja. A keserűséget eszünkbe juttató ürömszál mellett rídogáló csecsemő, a jártában szoptató anya, a kacagva szopó buba képi hangulata a magyar nyelv más tájairól való szókinccsel talán ki sem fejezhető.
Lakatos Demeternek szinte minden verse egy-egy sebtében odavetett „ars poetica", költői hitvallás. Nem lenne nehéz összeszedni belőlük egy csokorra valót. Ezekben érhető tetten identitása, önbecsülése, amire oly nagy szüksége volt ott, ahol a közvetlen környezet afféle bolondériának tekintette verselését, a tágabb - egyenruhás - kör pedig, politikailag veszélyes tevékenységet látott a magyarul (is) író, magyarországiakkal levelező, onnan látogatókat fogadó lakatos-poétában. Lelki erejének megőrzésére, megtartására szüksége volt az olykor talán hősködésnek is tekinthető, önmagát bátorító melldöngetésre:
Kültű nép mellett kell legyend halálig.
Ez már nem is egy nagy dolog, nem elíg.
Kell harcaljan a neviben, szenvedjen,
Harctereken is eleibe ű menjen.
Máskíppend ne míg kívánja rímeket,
Ha bajnál nem segít meg népeket, (...)
De azért - ha jól megnézzük - ezek a kurjantások inkább csak a magányos félelem fütyörészései a rengetegben. Legalábbis úgy érzem, hogy inkább azok az igazán őszinte, lelke mélyéről jövő megnyilatkozások, amikor szorong, kesereg, s egyedüllétében önmagát biztatja. Kirekesztettségből fakadó lelkiállapotát jól tükrözi Kültűnek kezdetű versének részlete:
Kültűnek mindig szépeket kell írny,
A világot minél jobban csábítny,
Myndenkyt verse tudjan elámítny,
Ha fáj is a szíve, soha nem kell sírny.
Vagy a Nem című, amit Domokos Pál Péternek is elküldött:
(...) Sokszar írak boldogságrul,
de itt már csak a kezem ír,
szívemet nem látja senky,
ma bezzeg sokszor nagyon sír.
Mert a nagy magabiztosság időről-időre megbicsaklik, a sokszor szólamszerű vidámság, könnyedség leple alól kitetszik a keserűség; a túlfűtött optimizmus átcsap a szinte erőltetett önmarcangolásba. Legelkeseredettebb a Kár című, nincs is a versei közt ehhez mérhető kiábrándultságot sugalló költemény.
Kár, hogy ezekend a tájakand születtem,
És az ifjúságomat én itt megettem,
Kár, hogy kezdtem csángú népet énekelny,
Jobb lett volna ezt a népet elfelejteny;
Ű se tudja my van vele világan,
Elmaradt, mind néma madár az ágan.
- - - - - -
Kár, hogy én születtem, én eszt is meglátny:
Igaz testvéreid kezdnek utálny,
És bánják, mikar akarsz felemelkedny,
Kyvánják a nemzetemet elpusztulni.
Megébrendek már eccer, de kár: készű lesz,
Utolsú csángunak a magja is elvesz!
- írta halála évében, 1974-ben. Mintha az öreg Vörösmarty Szózatának lemondó, vizionáló keserűségét lehelnék ezek a sorok.
De ha ilyen mély meghasonlásba máskor talán nem süllyedt a látszólag mindig vidám, pogocsás Lakatos Demeter önbizalma, a tétova elbizonytalanodással újra és újra szembesülünk verseiben. A papokat, tudjuk, nem szerette, bár ellenük nem írt verset, önéletrajzából tudjuk, hogy színdarabjaiban „ostorozta" őket. Mintha csak ismerte volna Németh László intelmét: „ne ítéld el a templomot a papért, s az Istent a templomért", olykor hitet tesz, vagy legalábbis megfogalmazza kétségeit a világmindenség működését szabályozó renddel kapcsolatban. Kinek a hírivel? - kérdezi versének címével, s így folytatja:
Tavasz kinek a hírivel érkezik,
baracknak ky parancsol, hogy
virágzik?
- - - - - -
Ky hozza a darukákat
országba,
ky tesz anya szíp illatat
virágba?
- - - - - -
Ky csinálta fend a napat
és mibül;
fel van kötve egy láncval,
Ott hogy ül?
- és így tovább: Ky vezeti délibábot? Ky zűldíti meg a füvet? Kynek hírivel jön a tél? S a vers profán befejezése ellenére is megérezzük a kérdésekbe rejtett transzcendenciát.
Talán ebben a lehet hogy létező felsőbb hatalomban is bízik, amikor a csángómagyarok jövőjére veti tekintetét. Már a megközelítés is mutatja Lakatos Demeter emberi nagyságát, amikor a 4+3 román osztállyal rendelkező vajgyári lakatosmester ízig-vérig értelmiségként, példamutató felelősséggel gondolkozik csángó népe sorsáról.
Egy nép nagyond nehezen pusztul el,
Akár ky lenne, nép nem burján-szál.
Tudja az, ki burjánt pusztít, pusztít,
Tépi, vágja, de újból kyvirít.
- - - - - - - -
Egy nép, mind mük, tudjuk, nem burján-szál,
Ha nem jut elűre, okkor már áll,
És lehet dorsa hátra maradny,
Ez nem elenty, hogy kezd pusztulny.
- - - - - - - -
A csángú nípisz nem egy burján-szál,
Századok folyamán, míg büszkénd áll
Barlangjába. Sehogy sem fejlődik,
És primitív módon létezik.
Lakatos Demeter magyar identitásának legszebb, mert tettel alátámasztott bizonyítéka volt - sok melldöngető példát vehetne róla -, amikor fiát és lányát Marosvásárhelyre küldte Szabófalváról, hogy magyar iskolában tanulhassanak. Nem lehetett ez olcsó mulatság az 1950-es évek első felében, de költőnknek mérhetetlen boldogságot jelentett és büszke is volt erre a döntésére. Érdemes idéznünk az útravalónak és hazai üzenetnek szánt versekből. Ne nézzük most, hogy mennyi bennük a közhely, hogy mennyi az - utóbb megalapozatlannak bizonyult - optimizmus. Inkább a csodát lássuk benne, a szinte eszeveszett reménykedést, az Adyéhoz hasonló víziót a szent, nagy óceánba érkező érről.
Demeter fiának ezt írta Vásárhelyre:
Légy büszke fiam ezután,
- Kevíly, mind csángú mondja -
Beteljesül az apádnak
S a fiának a gondja.
Megérted: magyarul tanulny
Ma olvasny és írny,
Szemem, szívem örömire,
Érzem, hogy kezd már sírny.
- - - - - - - -
Ezt jól kell tudny Demeter:
Magyar szúnak drága az ára;
Te azt hozd veled, mikor jössz
Te haza Szabufalára.
- - - - - - - - -
Én csángú verseket írak,
Nekem ezt meg kell hidny;
Egy lángész lehet belüled,
Ha magyarul fogsz írny. (...)
Elvira lányának pedig így üzent:
(...) Most a rígi kívánságad
Teljesul:
Tanuld ősapáink nyelvét
Magyarul.
- - - - - - -
Örvendek, első írásod
Tudd meg júl,
Szabófalvára el jőjjön
Magyarul.
Ez az egísz kívánságam
Elvirának,
Csúkalam és sok szerencsét
Kyvánok.
De nem csak magyar iskolába járó gyermekeinek küldött verses üzeneteket, hanem számos erdélyi és belső-magyarországi emberrel levelezett. Többek között Újváry Lajos festőművésszel, Bajkó Sándor főorvossal, Bartis Árpád költővel, és természetesen Domokos Pál Péterrel, a csángók vándorapostolával. Neki írt verse számomra a leginkább bizonyítja, hogy Lakatos Demeter írásai nemcsak a XX. század második feléből való magyar nyelvemlékként értékesek. Ez is azok közé a költemény közé tartozik, amik a szabófalvi pogocsás költőt a magyar irodalom magasabb régióiba emelik.
Kedves Domokos bácsi
Bocsásond meg, gyirend írak,
érty maga helyzetet:
meg holt anyám, árva vagyak,
kell halny a hegyeket.
Kis korámbul árva vultam,
apám meghult rázbelbe,
harcat vittem pulickáirt,
mint szolga, idegenbe.
Hála istenek jól vagyak,
neky kezdett főny bor,
mégis magának is írny
el került talán a sor.
Hogy míg viszi az életvel?
Egissígivel hogy áll?
Maga él vagy száz esztendűt,
Nem iszik és nem pipál.
Mikor míg jön hozzám felé?
Nyáron hollottam, míg járt.
Nekem vágyam Budapesttül
Örökre, hiszem, elzárt;
Azt hiszem, meg fogok halny,
A lábam oda nem lép.
Azt mondja az egísz világ:
Fővárosuk dorsa szíp.
Mit csinálja? - ez az élet,
Ebben a századba élünk:
Úgy meg átkozott o sorsunk,
hogy egy másiktul félünk.
Lakatos Demetert én is Domokos Pál Péteren keresztül ismertem meg. Az ő üzenetével kerestem fel az 1970-es évek közepén, mégpedig kellő körültekintéssel, mert akkor már gyakran zaklatta őt a romániai „ávó", a szekuritáte. Versei, kapcsolatai miatt elsősorban, meg azért, mert Magyarországról feltűnően sokan látogatták, nem egyszer busznyi ember érkezett hangoskodva, oda nem való módon viselkedve. Sokat ugyan nem értettek a szabófalviak archaikus tájnyelvéből, de otthon eldicsekedhettek vele: jártak Lakatos Demeternél. Nála pedig járt a - titkos és nem titkos - rendőrség, s e látogatásoknak rendszerint kihallgatás, nem egyszer házkutatás lett a következménye. Éppen ezért a szomszédos, már néhány nemzedék óta elrománosodott, de változatlanul csángó identitású Buteából mentem hozzá odavaló ismerősömmel, aki szabófalvi keresztlányát látogatta meg. Az már akár véletlen is lehetett - volna, hogy a keresztlány családja Lakatos Demeter lábszomszédja volt. Mindig szürkületben, a kertek alatt mentem hozzá, s szomszédjától egy kiskapun léptem át a kertjébe. Így a házával szemközt lakó, besúgó nem is tudta, hogy járt nála valaki.
Lakatos Demeter alapjában véve vidám, tréfálkozásra - vagyis pogocsálásra - hajlamos, tagbaszakadt, őszbecsavarodott, lomha mozgású, de fürge észjárású ember volt, akivel könnyen szót lehetett érteni - különösen, ha az ember Domokos Pál Péterre hivatkozott. Nála jártamkor verseiből olvasott, tapintatlan látogatóira panaszkodott. Elmondta, hogy melyik szomszédja figyeli és jelenti a vendégeit, s arra kért, hogy ugyanarra távozzam, amerre jöttem. Domokos Pál Péternek többnyire magnómra mondta üzenetét. Savanyú borára és ízes beszédére mindig sokáig emlékeztem.
Mondom, jól ismertem az eleven Lakatos Demetert, most mégis arról szeretnék írni, miként él emléke szülőfalujában. Több versében is feldolgozta a mesét, aminek lényege, hogy a kántor halászna, de nem fog semmit, míg aztán feltekint az égre s így fohászkodik: „Isztenem, ha ién egy halackát fognék, azt a szegínyeknek adnám!" S ahogy ezt kimondja, máris ott a hal a horgán, a kántor kirántja, belésuppantja a tarisznyájába, s azon gondolkozik, hogy hazatérve miként készítse el, süsse-e vagy rántsa, tehát a szegényekről már szó sincs. A tarisznya azonban lyukas volt, a hal kiesett, egyet csapott a farkával, be a vízbe s el. A kántor pedig az égre tekint, s azt mondja: „Édesz Isztenem, hiszen én eszt a sziegínyeknek adtam volna". Lakatos Demeter pedig levonja a mese eszmei tanulságát: a kántor elfeledte, hogy az ember az Istennel nem pogocsálhat. Ezt a szép történetet Domokos Pál Pétertől hallottam, aki Lakatos Demeter egyik verséből ismerte meg, s előadásaiban mindig hozzátette, hogy a pogocsál szó, hasonló értelemmel, már a XIV. század végén szerepel az úgynevezett Schlägli Szójegyzékben. A témát meg is írta a Magyar Nyelv 1959. évi számában, bizonyítva ezzel a csángók nyelvi archaizmusának művelődéstörténeti jelentőségét, s azt, hogy „a nagyon régi feljegyzéssel nyilvántartásba vett pogocsa magyar szó a moldvai északi csángómagyarok nyelvi használatában töltött nagy idő hiteles magyar tanúja."
Úgy gondoltam, ennek a szónak az „értékével" Lakatos Demeter is tisztában lehetett, mert feltűnően sokszor használta. „Így kaptuk ezt vénektől" - írja, s több versben is feldolgozta a témát. Azt hittem, hogy Lakatos Demeter, aki a maga módján olvasott ember volt, talán egy kicsit tudatosan is használta ezt a szót, mint a régi magyar nyelv becses, rájuk bízott kincsének egyik gyöngyszemét. Ezért aztán meglepődtem, amikor falujában a pogocsa szó „köznyelvi" előfordulásával találkoztam, s különösen szép volt, hogy éppen Demeterrel kapcsolatosan.
Az 1990-es évek elején filmet készítettünk Moldvában, s ellátogattunk Szabófalvára is. Fölkerestük Demeter egykori házát is, ahol már egy fiatal csángó házaspár lakott, mert az özvegy hazaköltözött a leányához, az erdélyi Nagyszebenbe. Több szabófalvitól is megkérdeztem: milyen embernek ismerték Lakatos Demetert? Megleptek és meghatottak a válaszok, hiszen tudjuk, hogy a földek és a gyárak kétkezi munkásai általában nem sokra nézik az írogató, versfaragó embereket, különösen, ha közülük való, falubeli. Lakatos Demeterre mégis mindenki szívesen emlékezett, különösen halála után. Derék ember volt, mondták -, pogocsás, emlékezett az egyik szomszéd, mikor egykori lakóháza udvarán a kamera körül összegyűltünk.
Milyen szép lenne, ha a „pogocsás ember" egykori házában életét és munkáit bemutató múzeum nyílhatna, homlokzatán pedig emléktábla hirdetné, hogy 1974 augusztusáig itt élt a csángók költője, aki éppen száz esztendeje született.
Szabófalva költőjének hosszú időn keresztül dédelgetett vágya volt, hogy eljusson oda, hol „a nap leszentül", vagyis Magyarországra, annak is a fővárosába, Budapestre. Élete utolsó pillanatáig bizakodott, hogy megkapja az útlevelet, a román „pasaportot". Noha egyik versében megvallja, a lelke mélyén tudta: Ceauşescu Romániájában erre aligha kerülhet sor. Szomorúan írta egyik, Domokos Pál Péternek küldött verses üzenetében:
„Azt hiszem meg fogok halni,
s a lábam oda nem lép..."
Máshol keserűbben fogalmazva:
„Mert szabad világban nem élünk,
Amerre hí a vágy, nem menünk,
Mit akarsz, nem lehet csinálni,
Hul parancsolnak, ott kell élni."
Versei is csak halála után jutottak el nyomtatásban Magyarországra, akkor is csak kevesekhez.
Amíg élt, de halála után is, sokat gondolkoztam: vajon nem született-e rossz időben Lakatos Demeter, a XX. század csángó költője? Mert ha néhány évszázaddal korábban érkezik erre a földre, bizonyára jeles, de ismeretlen mondó ember, népmesék, népdalok névtelenség homályában maradó forrása lehetett volna, s mára már talán falujában sem ismerné senki a nevét. Ha pedig néhány évszázaddal - vagy évtizeddel - később születik, esetleg ismert költő, színész, elismert színházi rendező, neves író lett lenne, de már aligha írt, beszélt, gondolkodott és érzett volna magyarul, hiszen szülőfalujában igen nagy veszélyben van a magyar nyelv.
De akár előbb, akár később születik, nem lett volna belőle a magyar népi műveltség Moldvában fellelhető archaikus rétegének felszínre hozója, középkori okleveleink nyelvén verselő népköltő, a szabófalvi csángók magyarságának hiteles bizonyítéka.
Nehéz élete, többszöri meghurcoltatása ellenére úgy érzem: jó időben született és élt Lakatos Demeter. Művészetével már ki tudott emelkedni a folklórforrások gazdag, de névtelen buzgásából, de még magyarként lehetett a csángó nép költője.
[1] Lakatos Demeter: Csángú országba I-II. Összegyűjtött versek, mesék és levelek. Összeállította: Libisch Győző. Kiadja a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület. Bp. 20034. 669. old.
[2] Keleti Újság. Kolozsvár 1935. november 15. 6.
[3] Lakatos Demeter: Csángú strófák. Válogatott versek. Válogatta, a szöveget gondozta és a bevezetőt írta: K. Lengyel Zsolt, Szabó T. Ádám, Szász Judit Anna. Az Európai Protestáns Szabadegyetem kiadása. Bern 1988. 134. old.
[4] A csángók nyelve és helyesírása Lakatos Demeter szövegeinek tükrében. Halász Péter (szerk.): „Megfog vala apóm szokcor kezemtül..." Domokos Pál Péter emlékére. Budapest 1993. 63-70.
Lakatos Demeter versei a 2011/2-es Bárkából.
