Kritikák
 
 

 

 

 

Ekler Andrea

 

„Ha nem cselekszünk, elfelejtünk élni."

Csoóri Sándor rendszerváltozás utáni esszéiről

 

„nem félteni kell anyanyelvünket, hanem sokkal jobban kell szeretni. Akkor és most, akkor és ott. Mindenkor. (...) Mert csak a szeretet védelmezheti meg és teremtheti újjá az isteni rendelés szerint ajándékul kapott anyanyelvet. A miénket is." - írja Nagy Gáspár (Nem félteni kell, hanem sokkal jobban szeretni. Vigilia, 2001. 7). Bizonyos, hogy Csoóri Sándor szereti nyelvét, kultúráját, nemzetét, s tiszteli másét és az egyetemest. Eddigi életműve, közéleti tevékenysége erre utal. Így az utóbbi húsz év esszéi is, melyek a rendszerváltozás ellenére sem „csitultak", megőrizték a főként Illyéshez, Németh Lászlóhoz hasonló nemzeti felelősségtudatot. A Szakolczay Lajossal folytatott beszélgetésben közéleti és írói tevékenységének összefüggéseiről szólva, szinte ars poétikaként úgy fogalmaz, Illyéstől, Németh Lászlótól, Cs. Szabó Lászlótól, Máraitól „ez ragadt rá". André Malraux-t említi még, s az Ellenemlékiratok kapcsán egy tervet: „Állandóan az járt a fejemben, hogy nekem sem a saját önéletrajzomat kellene megírni, hanem a korszakét - máig. Ahogy Malraux is a világét írta meg." (Csoóri Sándor - Szakolczay Lajos: Nekünk ilyen sors adatott. Magyar Napló - Írott Szó Alapítvány, Bp. 2006. 66.). Esszéi közül többre tekinthetünk akár egy-egy korszakról szóló leírás részleteiként is. A rendszerváltozást követően sem szakíthatott aktív ellenzéki szerepével. A Magyarok Világszövetsége körüli viszályok, a rendszerváltozás ellentmondásossága elkeserítették, számos írásában keresi a változás teljes véghezviteléhez vezető utakat, lehetőségeket. A magyar történelem két kivételes pillanata, 1848 és 1956 példáit idézve a nemzeti összefogás hiányát és szükségességét hangsúlyozza. Azt, hogy az ellenségeskedés, az ellentétek helyett a közös nemzeti érdekre kellene koncentrálni. Erre is utal három, a Magyarok Világszövetségével, abban saját szerepével kapcsolatos esszéjében is (Új Világszövetség?; A kőtáblák ereje; Győztünk!!! Győztünk???). Összegzés ez, önvizsgálat, kritika és reakció, lehetőségek, távlatok keresése. A Hegedős énekben a kultúra, hagyomány meghamisítása, a torzítások ellen emel szót. Említ persze minden alkalommal pozitív példákat is, a Duna televíziót, a hagyomány magas színvonalú továbbélését a kortárs néptánc vagy népzene területén. Kodály és Bartók életműve éppoly példaadó számára, mint az irodalomban a már említettek. Bosszantja a szűkebb és tágabb környezetünket veszélyeztető felszínes, felelőtlen politizálás. Nemzeti, írói felelősségtudata erősödött a rendszerváltozás ellentmondásosságai, a morális káosz miatt. Több helyütt hangsúlyozza, a politikában minden a hatalomról szól, elsikkadtak a közösséget, nemzetet meghatározó értékek. A politikai, gazdasági kérdések mellett elvesznek a kultúra kérdései, veszélyeztetetté válik a kultúra léte, mely nélkül az önismeret, az identitás, a célok, törekvések meghatározása is lehetetlen vagy torzul. A felelősség azonban már nem áthárítható, mint a rendszerváltozás előtt, egy közösségnek szembe kell néznie önmagával, helyzetével, lehetőségeivel, cselekednie kell, hogy a változás beteljesülhessen. Ezt a cselekvő értelmiségi létet valósítja meg, lenyűgöző lendülettel, energiával. Ahogy Görömbei András fogalmaz: „Az olvasót nemcsak a tények felismerésében, tudatosításában részesíti, hanem társul hívja azok megváltoztatásához is." (G.A.: Az utolsó remény jegyében. Bárka, 2004. 3. 118.) Csoóri Sándor nem köntörfalaz, mint a Megkésett levél egy fiatal pályatársam karácsonyfája alá című esszéjében, melyből egy olyan nemzeti sorstörténet bontakozik ki, melynek irányítása kicsúszott az adott nemzet kezéből: „A demokrácia pancsolt italaitól megrészegülve, már arról is népszavazással kell döntenünk, hogy melyik magyar lélegezhet szabadon, s melyiknek kell a lélegzést ideiglenesen fölfüggesztenie? Ezt a léthelyzetet nevezzük politikai életnek? Hol az értelmiség, amely ezt eltűri? A diktatúrával szembe mert és szembe is tudott szállni, a butasággal már képtelen?" A széthullott irodalmat egy mennyezetről lezuhant csillárhoz hasonlítja, mely darabokban sem titkait, sem sokszínűségét, sem gazdagágát nem tudja megmutatni - ami a legrosszabb, hitelesen az olvasók nagyobb része felé sem -, ezzel is hozzájárulva a kultúra kitaszítottságához, az ember egyre erőteljesebb talajvesztéséhez. (Mennyezetről lezuhant csillár. In Elveszett utak. Nap Kiadó, Bp. ) A Határsértés, súlyos gondokkal a trianoni drámát idézi fel, számvetés a magyarság sorsát meghatározó igazságtalansággal, a mellébeszélés helyett, mindenki érdekében az őszinteség szükségességét kiemelve. A kisebbségi autonómia igényét, elengedhetetlenségét történelmi példákkal támasztja alá. Mit olvashatunk? Prognózist, stratégiát, történelmi, irodalmi kalauzt, visszaemlékezést? A Szálla alá poklokra, 1997; a Forgácsok a földön, 2001; az Elveszett utak, 2003; a Tizenhét kő a parton, 2007, valamint az eddig gyűjteményes kötetben nem közölt esszékben világosan összeforr egyéni és közösségi sors, mint egy számvetésben, egyesül bennük múlt, jelen és jövő. Miként az esszéiben meghatározó jelentőségű hagyomány fogalmában is. Csoóri Sándor rendszerváltozás utáni esszéi  szorosan kapcsolódnak a korábbi kötetekben közöltekhez, különösen a Visszanéztem félutamról (2004) hatvanas-hetvenes évek esszéit újraközlő gyűjtemény írásaihoz, melyek közvetlen előzményei akár az utóbbi évek esszéinek is. Személyes példái eddigi utolsó esszékötetében is hová máshová nyúlnának vissza, mint Zámolyhoz, szülőfalujához. Hitelesíti és járhatóvá teszi az utat az olvasó világa és egy letűnőben lévő, pislákoló gyertyához hasonlítható világ között. Írásai a személyesség mellett nem veszítik el objektivitásukat, azt az alkotói pozíciót, amelyből jól láthatóvá tehető, „hogy nemzeti életünkben hol romlott el minden, s hol veszett el a magyar a magyarban." (A hagyomány rejtett oldala). Többször is felidézi kulcsfontosságú felismerését, mely szerint a népi kultúra jelentőségét az európai „magas kultúra" távlatából értette meg igazán. Érzékletes példája a modern művészetek és az ősművészet összekapcsolása annak megértetésére, hogy a kultúra az ember alapvető létszükséglete, amely kiemeli az állati sorból. Csoóri esszéi felkiáltó jelek, az értékek elveszíthetőségére, s az utánuk maradó űrre hívják fel a figyelmet. Egy folytonos kulturális elszegényedésre a kulturális kontinuuitás szükségességére, mely valamennyi nemzet és ember számára emberi voltának, identitásának megőrzése szempontjából elengedhetetlen. Csoóri Németh Lászlóhoz hasonlóan az értelmiség hivatásának cselekvő gyakorlatát vallja. A kultúra számos területéről idéz példákat, melyek közül rendkívül izgalmas és érzékletes az 1966-os, Szántottam gyöpöt című írásában a „Mi a népköltészet?" kérdés megközelítése. A „milyen a népköltészet" kérdés végül számára azonossá válik a mi az élet, a történelem, a költészet, a halál, azaz mi az ember egzisztenciális, ontológiai távlatú kérdésével. Az Egykor elindula tizenkét kőmívesben a népballadáról írva Goethe megállapításából indul ki, a balladát sötét ágak közé rakott fészeknek, nem őstojásnak tartva, ahonnan a madár elindul és ahová visszatér. Mint írja: „A műveltség első fokon önismeretet jelent." Keserű iróniával fogalmazza meg véleményét, mely szerint a szellemi, lelki, politikai járványokkal szemben is védőoltással kellene védekezni. A hagyomány, az értékek veszélyeztetettsége, a globalizáció, az amerikanizáció fenyegető volta mellett felhívja a figyelmet az ezt részben okozó információáramlás lecsupaszító, leegyszerűsítő látszatigazságairól, s a felszínesség, sznobizmus szellemet és lelket gyilkoló hatásáról.

 

Hasonlóan szigorúan, kritikusan gondolkodik az irodalom, alkotás, befogadás kérdéseiről is. „tanuljanak a fiatalok ebben a végzetes országban verset írni és bírálatot is." (Védőoltás?) Számára minden kapcsolatban áll az irodalommal, a nyelvvel. Az irodalmat a világ értelmezését segítő nélkülözhetetlen kulturális értéknek tartja. Ezért drámai számára az írók szerepvesztése. Szemléletének tágasságát, gazdagságát mutatja saját kánonának heterogén volta. Ady és Kosztolányi vagy Babits és Németh László gyakran „találkozik" írásaiban. Új megvilágításba helyezi Kosztolányi magyarság felfogását, nyelvfilozófiáját, Ady és Kosztolányi kapcsolatát. Csodálja az Ady szította tüzet, s Kosztolányi műveltségeszményét, nyelvi erejét: „Azt hiszem, Kosztolányi volt az a magyar író, aki a műveltséget először tette igazán vonzóvá irodalmunkban. (...) Kosztolányi még úgy ült le írni, hogy az irodalom nagy természeti erővel mozgósítja a nyelvet, edzésben tartja, és a nyelv pedig egy közösség legfontosabb öröksége lehet." Maga is e műveltségeszmény, nyelveszmény áhítatával ajándékozza meg olvasóit. Hisz az irodalom személyiségformáló közösség alakító szerepében. „Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy valamikor az egyházat kellett Luthernek és a követőinek megreformálniuk, hogy a hit megmaradhasson, most viszont magát az életet kell megreformálnunk. S ehhez legnagyobb szükségünk az irodalomra lesz, a költészetre, a nyelvre, amelyet nem a természet alkotott, hanem maga az ember." (Csoóri Sándor - Szakolczay Lajos: Nekünk ilyen sors adatott, 75.) Alkotótól és befogadótól felkészültséget, szellemi, lelki készenlétet vár. A műveltség restaurációját, a nyelv visszahódítását. „Naplót írni és imádkozni csakis komoly eltökéltséggel érdemes." - írja, s megállapítása nem csak az említettekre érvényes. Ember és költészet című esszéjében az irodalom szerepvesztéséről, az irodalmi élet sekélyességéről ír, kisebb magyar irodalomtörténetet vázol fel a létinformációval telített irodalomról, Balassit, Adyt, Zrínyit, Batsányit, Kölcseyt, Vörösmartyt, Németh Lászlót és másokat idézve, szembeállítva korunk ellentmondásaival, a hatástalan könyváradattal, s a „tanult emberek" korszakának zavaros, kisszerű szellemiségével. „Régen a többlet a fényűzés irányába röpítette az életet, ma a megsemmisülés irányába röpíti." Megejtő líraisággal fejti fel József Attila költészetének példáján „hogy a vers mindig az én-ből indul ki és mindig az én-re kérdez rá, mint a megismerendő valóság alanyára, amelyben együtt van minden tény, adat, tudás és sejtelem." Az utóbbi évek esszéirodalmának egyik legjelentősebb darabja a Lehet-e holt-tengeri a költészet? Drámai esszé ez a napjainkban is pusztító „szellemi pestisről", a magasba törő épületekről és a mélybe hanyatló kultúráról. Tornai József hatvanas évekbeli nyugat-élményét idézi, melyet csak az azóta bekövetkezett és a jövőben fenyegető helyzet előhangjának tart: „Nyugat-Európa egy negatív előjelű kopernikuszi fordulaton esik át: tüntetően és mindenfajta szégyenérzet nélkül veti le magáról egykori metafizikáját, cseréli ki lelkét, szellemét. Szórakozik, utazik, áramvonalas életformáját ügyesen idomítja hozzá a civilizációs előnyökhöz, a pénz, a piac, a politika testiségéhez, s mással nem is igen törődik." Lehengerlő példák sorát (Rilke, Trakl, Gottfried Benn, Baudelaire, T.S. Eliot, Whitman, József Attila, Kosztolányi, Babits, Illyés, Radnóti, Sinka, Weöres) idézi arról, hogy nem a „haladás", a szabadság, az egyén kiteljesedésével szemben érvel, hanem az elidegenedett ember civilizációs betegségei ellen, melyek a látszatszabadság burkában megfojtják az emberben az embert, az ember spirituális létezését. A folyamat eredménye az irodalom egzisztenciális kudarca, az írók és művek súlytalansági állapota. Paul Celan gondolatát ajánlja lámpásnak: „Csak igaz kezek írnak igaz verset. Nem ismerek alapvető különbséget a kézfogás és a vers között..."

 

Az esszékből kibontakozó személyes irodalomtörténet, kultúrtörténet olyan kánon értékeit fedi fel, mely nélkül „semmiféle szellemet nem lehet tovább adni, se megújítani", s mely nélkül „fölbomlik a közösség is, és ahol fölbomlik, ott hamarabb lőnek, hamarabb lopnak, hamarabb gyalázzák meg a becsületet." A kánonok, irodalmi tendenciák mellett A költői képek dicsérete személyes, önreflexív vallomás a költészetről, a költői megismerés eszközeiről, a képteremtésről, a metaforáról, az általános jelenségek személyes, s a személyes élmények egyetemes vonatkozásairól, vagyis újra az ember, az emberiség lényegi megnyilatkozásairól. Személyes vallomás a Máraihoz fűződő ambivalens viszonyának felfejtése. A különbözőségek tisztelete és a hasonlóságok köldökzsinór-jellege válik hangsúlyossá, nem csupán kettejük, hanem a magyar naplóirodalom vonatkozásában is (Naplók - háttérben Máraival). Ez az esszé is példa arra, hogy Csoóri Sándor legutóbbi esszéinek mélysége, ereje ugyanolyan jelenvalósággal képes hatni, mint a hatvanas-hetvenes években írottak. Kazinczy, Széchenyi, Füst Milán vagy Márai naplóiról gondolkodva „eltüntette közülünk az időt". Ez a működő, megvalósult kulturális hagyomány, a feléledt szellemtörténet, ahogy Kazinczy feljegyzése az Aradi Tizenhármakról egy értelmezési tartományba kerül az 1956-os forradalommal, Nagy Imréékkel.

 

A Forgácsok a földön második fejezete, Az egyetlen mondat a háborúk, falurombolás, nyelvi fenyegetettség, tudat- és lélekvesztés felől közelíti meg a nemzeti, emberi értékek féltésének, óvásának egzisztenciális igényét. Újra bővül a hagyomány, kulturális, történelmi emlékezet jelentéstartama, s a kiút ebből az irányból is a felelős gondolkodás és a cselekvés. Felhívja a figyelmet a korunkra különösen jellemző „kettős élet" jelenségére. Saját írói, politikai tevékenységét tekintve kíméletlen önkritikával vall erről: „hogy más az életünk, mint amik vagyunk; mást cselekszünk, mint amit szeretnénk; s mindabból, amit összegzésül leltározhatnánk föl az életünkből, a végén egészen más marad meg, mint amire mi nyíltan vagy a magunk csöndjében gondolni szoktunk.". Nemcsak önmagát, de alkotótársait is számon kéri a politikai és irodalmi helytállással, mulasztással kapcsolatban, elsők között vállalva a jóhiszeműség miatt bekövetkező, előre ki nem számítható „mulasztást". Felhívja a figyelmet a létünket meghatározó problémák médiáknak való kiszolgáltatására, kiszolgáltatottságára. Németh Lászlót, Tamási Áront, Sütő Andrást említi ellenpéldaként. Az értelmiségi önvád és féltésből, felelős gondolkodásból eredő számonkérés későbbi esszéiben is meghatározó, de már a változtatás biztos tudatával. Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér kettősségével remekül érzékelteti az írás és a cselekvés elválaszthatatlanságát, szükségszerű egymásra utaltságát. Nem a végzetszerűséget, hanem a kiállást, a „Ha lehetetlen, csináljuk meg!" lendületét, energiáját, tartását, szembenézését emeli ki. A köldöknézés, megfutamodás, megadás, önbecsapás helyett a megmaradás egyetlen lehetőségét. Mint írja: „Aki ma Magyarországon megújított életről szaval, egész bizonyos, hogy álmában beszél, miközben lop, csal és hazudik." (Fölébredhet-e az író?) Ez a vallomásos esszé a rendszerváltozás visszásságainak, drámai megalkuvásának tükre. Jelentős kordokumentum, a tényleges továbblépéshez szükséges nemzeti, egyéni önvizsgálat. A hatalmi politika leleplező jellemrajza. Megrendítő vallomás egy több nemzedéket meghatározó csalódásról: „a demokráciát mi azzal a létformával tévesztettük össze, amilyennek lennie kellene. A végső csalódást - nemcsak számára - a 2004. december 5-i népszavazás eredménye jelentette. „A szégyen és a nemzeti abszurditás" napja (Nem, az nem lehet). A hiteles mondatot hiányolja egy korábbi esszéjében: „Azt hiszem, amíg mentőöv-mondatokat kell keresgélnünk megmaradásunk érdekében, nemigen dicsekedhetünk azzal, hogy mi már tudunk a vízen is járni" (Az egyetlen mondat), majd 2009 januárjában a hazugság, csalás nyelvromláson, nyelvvesztésen keresztül történő egzisztenciális felszámolódáshoz, pusztuláshoz vezető útjának drámájával szembesíti olvasóit. Ha a minőség nem kaphat szót, csak a mennyiség, a nyelv elveszti erejét és tisztaságát, a mindenkori jelen pedig a lehetséges jövőt (Újra magyarul tanulni. Hitel, 2009. 1). Jánosi Zoltán is utal Stephan Courtois felismerésére (A kommunizmus bűnei), minden hatalmi rendszer a közvélemény szándékai szerinti befolyásolására a nyelvi manipuláció eszközét használja (Csoóri Sándor kőtáblái. Új Forrás, 2005. 2). Így vész el, üresedik ki a nyelv, ezért kell újra magyarul tanulni. Ezért nem tágíthat Csoóri Sándor húsz évvel a rendszerváltozást követően sem a kultúra, irodalom, történelem, politika, magyar és egyetemes tradíciók témáitól, az írói szerepvállalás hagyományától.

 

Csoóri Sándor esszéit olvasva a Mennyből jövök most hozzátok személyes élménye, s az élmény egyetemessé válásának vágya hatja át az olvasót: „Nyaranta többször megesett velünk, hogy istentisztelet közben berepült egy fecske a templomba, s ettől az egy fecskétől átlényegült minden. Még a világ teremtése is eszembe jutott.". A felelős, átgondolt cselekvés szükséges és halaszthatatlan. Az esszék szembesítő ereje nemcsak a diagnózisban és a lehetséges utak végiggondolásában rejlik. Áthatja „A kultúra sokféleségének az ismerete és az egyetemesség mámora.".

 

 

 
2010. február 18.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png