Makovecz Anna Négy évszak / Természetmegfigyelés az év körforgásában című kiállítása
2021.05.19. – 2021.06.14.
Kas Galéria
1114 Budapest, Bartók Béla út 9.
Megnyitó
Abafáy-Deák Csillag
Mottó: Tájban ülni és megfigyelni a tájat (Makovecz Anna)
Tájkeringő
A táj örökség, otthonosság is, története van, a táj rajtunk kívülálló, de általa vagyunk, létezünk, a táj ritmusa ott van mozdulatainkban, lélegzetünkben. Makovecz Anna a lét és elmúlás, élet és halál körforgásában magára ébredő ember tudatával tekint a tájra és önmagára, a stabilitás és instabilitás jegyeire, az átmenetekre, a rétegekre, a köztes stádiumokra, a táj struktúrájára, mély és belső hierarchikus rendjére figyel, és közben meditál, dinamikus egységben látja, láttatja, ami bár külön álló, de összetartozik. Nem húz határvonalat, mi az élő, mi a holt elem, viszonyukat vizsgálja, a határsávokon jár-kel, kerülve a véletlen és a gondviselés szembeállítását. A tájban az univerzum szabadságfokát (kompaktságát és nyitottságát) keresi, a tájban megjelenő önszerveződés-öntranszcendencia folyamatait vizsgálja.
Makovecz Anna
Makovecz Anna 2016-os kiállítása kapcsán Keserü Katalin művészettörténész a következőket írta: …Anna a festészetben, szigorúan kifeszített vásznakon, a színek mágiájával élve, én pedig tájépítészként keresem a kulcsot a tájak nyelvének megfejtéséhez. A külső világ állandóan változó szépségének, és benne és általa átélhető születés-elmúlás drámai ritmusának okát keresve egyszer csak szemlélődő magányunkból átlépünk a világmindenségbe, és eggyé lényegülünk vele. Ekkor nincs kint és bent, fent és lent, csak a csend.
Makovecz Anna a téli, nyugalmi állapotba vonult fákat is életképesként jeleníti meg, élnek. Képein felfelé vezeti a néző tekintetét, a közelről a távolba, a résztől az egészhez. Mintha mindig a mennyboltot keresné, az elérhetetlent. Számos képén megjelenik a víz, az élet forrása, növényeké, állatoké, az embereké. Az évszakok sorozatában a természet többarcúságát, osztatlan valóságát ragadja meg, maga teremti a tereket, az ábrázolt tájat, …a maga eszközeivel kimondva máig kimondatlan dolgainkat, mely terek így otthonaink lehetnének, a szó egyszerre privát és nyilvános értelmében (Keserü Katalin: Makovecz Anna, 1998, Shark Print Kiadó, Kaposvár).
Enteriőr 2.
Festményein elmosódnak a határok az évszakok között, lélegzetvételi szünetek szakítják meg folytonosságukat. Mintha emléktöredékeket látnék, időbuborékokat. Szemünkké változik a táj, figyeljük, nézzük a tájat és önmagunkat. A pandémia bezárt minket egy térbe, nap mint nap. Makovecz Anna kiszabadult fogságából, a táj lett a szabadság tere, ahol belső korlátok nélkül csodálkozhatunk rá a világ, a természet jelenségeire.
Koratavaszi nap
Hogy a táj az ember viszonya is a környezetéhez, közhely. A táj mindenkié, fontos és lényeges eleme életünknek. A Kora tavaszi nap (2020) című kép egy vízmosásból, száradt sásnyelvek közül tekint a távolba, a messzeségbe, a hegyekre. Belülről kifelé, határok közé szorítva a figyelmet. A Cseresznyefa (2020) című festményen összeborulnak a lombok, védelmezően, utat mutatva, jelölve. A virágok elborítják a napot, fénnyé válnak. A Virágzó csipkebokor (2020) című kép is a távolba viszi tekintetünket, amely megpihen a bokor színpompás virágjain. Az ég felderengő kékje nyugalmat áraszt, mintha az ég tengerébe merülne tekintetünk. Vadregényes, idilli táj. A bibliai égő csipkebokor parafrázisa, meghívása.
Cseresznyefa
Az őszi kert (2020) az idő melankolikus érzetét ébreszti bennem, az elmúlást, az elbújást, egyben Henri Rousseau oldottságát, egzotikumát és álomszerűségét. A Mártély novemberben (2020) című képen a hullámot verő, torkolatba, holtágba futó víz uralkodik. A csónak is eltörpül a folyamhoz képest. Hajnali, késő esteli táj? Nem tudni, csak az áradás biztos, amely lehet március-áprilisi, május-júniusi zöldár. Az utóbbi években rendszeres a karácsonyi-újévi árhullám is. A változatos korú fehérfűz, nyár, kőris illetve kocsányos tölgyerdők gazdag élővilágot rejtenek.
Mártély novemberben
A mártélyi Holt-Tisza partján való alkotás nem előzmények nélkül való, az alföldi festők, Tornyai János, Rudnay Gyula is felfedezték a mártélyi Holt-Tisza partjának szépségeit. Rudnay Gyula több tanítványa megfordult itt, köztük Barcsay Jenő. A legmodernebb festészeti irányzatokat alkotó módon követő Endre Béla 18 nyáron át festett Mártélyon, 1910 és 1928 között. A Nyári este (2021) is a mártélyi világot őrzi és mutatja, a lemenő vagy ébredő napot.
Téli nap (2019) című képen felsejlő fehér napkorong a havas tájat emeli az égbe. Vagy fordítva? A magányos fa, amely Csontváry cédrusát is felidézi bennem, néz vissza a napkorongra, hideg van. Álmodik? Téli nap, téli verő, halottszép téli szivárvány,/ Fehér csillaghamú, szikrázó pernye az isten/ Tüzes kiáltása nyomán, mely rég elhangzott az ürben/ (Tass József: Téli nap, Nyugat, 1924. 6. szám). A Hársfák télen (2021) átláthatatlan rengeteget idéz fel bennem. Ennek ellentmond a kép élénk vizualitása, könnyedsége.
Téli nap
A Pipacsos rét (2021) elüt a többi alkotáshoz képest. A virágözön formájával nemcsak Szinyei Merse Pál Pipacsos mező (1902) című képe az alap (első látszatra igen, de a látszat gyakran becsapja az ember szemét), hanem a távol-keleti festészet és Van Gogh.
Ilyen tájra vágytunk és vágyunk? Ez nem üres táj, nem a semmiség közepe. Lebegünk a napsütésben, fázunk a havas táj láttán. Makovecz Anna fák közé viszi tekintetünket, mintha magunk is fákká váltunk volna. Halljuk a madarak füttyét, trillázását. Idilli világ? A képek ritmusára figyelek, a képek akusztikájára, a kitágult és elrejtett térre, ahogy átlátunk a lombok között, sejtelmesen és rejtelmesen. Ösvények nyílnak és záródnak, tartunk valahová. Ismerős és ismeretlen út fogad. Mintha már jártunk volna itt, Alice Csodaországban. Ám Csodaország már nem a régi, nem felejtjük el sohasem, de már csak a mesében, belül létezik, ám újra átéljük, hogy létezett, és azt reméljük, hogy ma is létezik.
A megfigyelés szobra
Kölüs Lajos
A be nem lakott táj
Nézem a kiállítótér közepe táján elhelyezett szobrot. Ülő női alak. Kiszorult a tájból? Vagy ő is nézi a tájképeket? Netán a festő önmaga, önportréja? Igen. Figyel, utólag is, nézi a végeredményt, a festményeket, nézi a megálmodott tájat, mozdulatlanul. Védett táj? Tiltott táj? A táj mint emlék, visszahozhatatlan pillanat (Az őszi kert, 2020). Milyen a tájidegen táj? Egy budapesti kerület is táj? Városi ember és a táj? Kivonulunk a természetbe, ahogy tették a francia impresszionisták. Azóta is. Fentről mit lát az ember, gyárat és laktanyát. Milyen kulcs kell a tájhoz? Nyitható-csukható a zára? Kulcsrakészen kapjuk, mint egy lakóházat? Lakat alatt a táj, mint Csernobilben, nem látogatható, de a katasztrófaturisták mégis odamerészkednek.
Enteriőr
Miért és mit kárpótol a táj? Hogy kőfalak között élünk, egy egészen más tájban. Egy másik tájba, időbe vágyunk (Mártély novemberben, 2020). Ezek a festmények A lombhullásról egy júliusi tölggyel című Korpa Tamás verses kötetét is eszembe juttatják, ahogy a költő, úgy festményeivel Makovecz Anna is a szabadon mozgó figyelmet, a figyelem szelídségét, a megtapasztalás óvatos és kitartó türelmét teremti meg, mindketten az érzékelést, az idő múlását faggatják: …most lett és leend s olyan mintha akkor lenne volt, s legyen volt, úgy akkor (Korpa Tamás: Törzs).
Pipacsos rét
Makovecz Anna évszak tájai, táj-évszakjai nem a fenyegető katasztrófára utalnak, hanem a tájélményekre, tájviszonyokra, a legyen volt, úgy akkor érzésre, az életet pezsdítő és megtartó erejére (Nyári este, 2021, Pipacsos rét, 2021). Ma is, mint régen, földrajzi-kulturális-társadalmi-művészettörténeti terek és tájak néznek vissza ránk, sugárzón, erős distanciákkal. Csend és lelki, szellemi béke, természetközelség utáni vágy, a hagyomány ápolása iránti igény hatja át az alkotásokat. Mondhatnánk, hogy idealizált, idilli tájképeket látunk. De az évszakok változása, különbözőségük eltérő perspektívája, közelítésük és távolításuk módja jelzi: az idill, az idea csak átmeneti, pillanatnyi állapot, az évszakok közötti ellentétek vizuális ingere kihat lelki világunkra, magatartásunkra, szemléletünkre.
Nyári este
Igényünk van a tájra, a táj szépségére, még akkor is, ha életünk valósága gátat állít a táj maradandó belakása, átélése elé.
Makovecz Anna fénnyel és színnel átitatódott (mentális) tájnyelve messze áll Giorgio de Chirico kihalt tereinek sötét árnyaitól, de a futurista táj gépi fogaskerekeitől is. Festményei a túlélést idézik fel bennem, amelyben egyfajta helyettesítettség (táj mint festmény) is megjelenik.
Hársfák télen
Emléket állít a művész a tájnak, az évszakoknak, nézőpontokat váltva emlékezik, felidéz, rögzít, megvallja viszonyát a környezethez, önmagához és másokhoz képest (Hársfák télen, 2021). A tájat folytonosan változó, korlátot nem ismerő (határtalan) folyamatként értelmezi. Tája lehet anti-tér is, amely rendelkezik mind az élő, mind az élettelen anyag kozmikus tulajdonságaival, képes a végtelenségig tágulni, valamint a legkeskenyebb hasadékká szűkülni (http://www.c3.hu/scca/butterfly/Valentini/synopsishu.html). Az élő és az élettelen tárgyszerű egybekapcsolását az érzékelhető és az érzékelhetetlen közötti határ rejtettségével, kiáradásával és stilizálásával teremti meg. Mintha megszűnne a különbség külső és belső táj között, valami láthatatlan szál, erő révén egyek, miközben érzékien és líraian a nézőt is a táj tradícióhoz (látványelvűséghez) köti.
Őszi kert
Az ülő nő kilépett a tájba (A megfigyelés szobra, 2021)? Papucsban, cipőben? Kilépett a házból, vagy épp a kertben ül és szemléli a virágzó fákat? Nincs köd, nincs zivatar, lombok között nézünk az égre, a távolba. Fátyolosan, megnyugodva, szívmelengetőn. Itt vagyok, itt lehetek. A szobor középponttá válik, amelyben a világ tekintete megnyugszik. Mi nézők is hasonlatosak vagyunk Makovecz Anna ülő alakot ábrázoló szobrához. Csendre, nyugalomra és a pazar látványra vágyunk. Nem-térkép-e-táj. Emberek lakják.
Virágzó csipkebokor
A XIX. művészete kiszorította az emberi alakot a festészetből. A modern kor embere nem lakja be a tájat – a táj többé nem foglalja magában az embert. Rilke a Worswede-ben (1902) az absztrakt művészet kialakulásához kapcsolja ezt a jelenséget, s rögtön felhívja a figyelmet arra, hogy ezzel a kirekesztődéssel a morál és a szépség iktatódik ki művészet világából. Makovecz Anna festményei ellentmondanak Rilke szavainak, a művek a táj (formált és deformált) szépségét hangsúlyozzák, a tavasz, a nyár, a tél szépségét. Igaz, nem a görög harmónia – emberi alakok – iránti vágy vezérli, a festmények tiszta szerkezetében, formáiban ott munkál a harmónia iránti vágy és törekvés, a szubjektum és a környezet közötti kapcsolat megteremtése, felidézése, a múló idő rombolása miatt érzett melankólia (Téli nap, 2019).
