Esszék, tanulmányok

 

Eperjesi__Eiler__Julianna_1.jpg 

 

Eperjesi Julianna

 

Családi krónika

 

Az alább közölt Családi krónika a mezőberényi Eperjesi (Eiler) Julianna (1906–1986) memoárjának részlete. Az Eiler família a 18. század első felében Mezőberénybe települt német családok egyike volt. A visszaemlékezés szerzője a családtörténeti előzményeket érintve a 19. század közepétől az 1970-es évekig írta le családjának históriáját. A kézirat nem túl terjedelmes, 76 000 karakter, az írásnak mintegy 40%-át közöljük. Eperjesi (Eiler) Julianna memoárjában a család történetéről, a paraszti élet színtereiről és eseményeiről írt, mesélt az első világháború famíliát érintő fordulatairól. Részletesebben beszámolt néhány számára emlékezetes, szülővárosán kívül megélt epizódról is. A második világháborúról, a német származásúakat érintő málenkij robotról, kitelepítésről, a kuláknyomorgatásról – bizonyára szándékosan – röviden írt, pedig az eseményeket jól ismerhette. A háború éveit jellemezve, de a későbbiekre vonatkozóan is annyit jegyzett meg: „Szinte szégyellni kellett a jobb érzésű embereknek, hogy ebben a korszakban élniük kell.” Válogatásunkban a visszaemlékezés hagyományos német parasztcsalád életére vonatkozó részleteit közöljük. Eiler Julianna írásának ez a legkerekebb része.

Eiler Julianna testvérei közül négy polgárit végzett az, aki az iskolai oktatásban legmesszebb jutott. Ennek ellenére a testvérek többsége nem átlagos intellektuális képességeket mutatott. A memoárban többször említett András – aki 1945-ben szociáldemokrata nemzetgyűlési képviselő lett – ugyancsak írt egy nagyon érdekes, jóval terjedelmesebb memoárt, amely meg is jelent.[1] A most közölt szöveg szerzőjét a következőképpen jellemezte: „Kicsi, takaros lányka volt, és az iskolába jó előmenetele lett, okos, jó magaviseletű gyermek lett belőle. Szolgálatkész, szerény gyermek volt, természetében ő volt olyan, mint édesapánk, tele felebaráti szeretettel.”[2]

A kézirat két emlékkönyv típusú kötetbe íródott, ezek a kézzel írt könyvek az örökösök tulajdonában vannak. A kéziratot az egyik kötet tulajdonosa, Eperjesiné Kmetykó Mari írta át. A szöveget a mai helyírás és központozás szerint közöljük, a kihagyásokat szögletes zárójellel jelöltük. A leírtakhoz néhány kiegészítő jegyzetet fűztünk.[3]

*

Családom krónikája, amelyet az Anyámtól hallott elbeszélés alapján írok le. – Legelőször az Anyám őseinek családjáról próbálok hű képet adni. Ezt azért teszem így, hogy az Apám, majd a mi családunk krónikája folyamatos legyen. Így talán könnyebben érthető, és nem kavarom össze a két család életét, hanem külön-külön próbálom ismertetni a legjobb tudásom szerint.

Az Anyám családjának az ősei, a Hoffmann család az 1720-as években a Rajna vidékéről jöttek, és telepedtek le Mezőberényben.[4] Három fivér volt, Hoffmann Vilmos, Hoffmann Márton és Hoffmann András. Mivel az idők folyamán sokan lettek, megkülönböztető nevet vettek fel. A mi őseinket és utána az egész családot Vilem Hoffmannak nevezték el, mert mi a Vilmos leszármazottai voltunk. A másik testvér, Márton utódai a Marciszok lettek. A harmadik testvér balkezes volt, ők lettek a „likszek”.[5]

A mi dédnagyapánknak szárazmalma volt, ami annyit jelentett, hogy két hatalmas kerek kő között őrölték a búzát, ezt ló hajtotta. A másik testvér iparos család volt, volt köztük kőműves, lakatos, borbély, és még sok más iparos ember is. A harmadik testvér, a Likszek mindvégig földműves, napszámosemberek voltak. Az idők folyamán ők is összeszedték magukat, házat, kertet és egy kis földecskét is szereztek.

A V. Hoffmann András, a mi dédnagyapánk igen meggazdagodott a malmával. Minden gyermekének tudott venni házat és földet az uraságtól. Az úgynevezett szabad földekért a termés tizedét le kellett adni az uraságnak, és időnként robotolni is kellett, ami azt jelentette, ingyen szántani, vetni, és az uraság termését segíteni betakarítani. Ez volt a szabadföld ára.[6]

A dédnagyapa pedig az akkori falu közepén szép nagy kőházat épített, hatalmas fehér ház, az ablakokat igen magasra rakták, a lépcsői elhasznált malomkőből voltak. Mikor megöregedett, egy másik, kisebb házat építettek neki a nagy ház kertjében, és a nagyházat az én nagyapám, V. Hoffmann András örökölte.

Kívülről-belülről szép volt ez a ház. Bent széles folyosó, amit kerek, fehér oszlopsor tartott, az ámbitus sarkában egy faragott saroklóca, előtte asztal, szép szőttes terítővel, körötte faragott karosszékek. Az udvar négyszöge virágoskert, amíg a ház árnyéka tartott, gyepszőnyeg. A szélén magas törzsű rózsafák, középen egy nagy kerek virágágy, a széle körül gyepszekfű, ami tavasszal apró lila virágokat nyitott. A közepe szintén tele rózsafákkal. A széleken mindenfajta más virág volt, ott a császár koronája, oroszlánszáj, nenyúljhozzám, bazsarózsa pirosban, hatalmas virágú labdarózsa bokrok, akkorák, mint egy gyermekfej, orgonabokrok fehérben, lilában, dupla, oltott, alatta gyöngyvirág. Tavasszal, amikor teljes volt a virágzás, ha beléptünk a kapun, az illatok orgiája fogadott. Úgy érezte a gyermek, hogy ez a mennyek kapuja. De tilos volt bemenni ebbe a virágmennyországba. Édesanyám mégis annyit merészelt, hogy leszakajtott gyermekének egy pár szál virágot.

Mikor a házba beléptünk, egy nagy fehérre meszelt konyhába érkeztünk, nyitott bolthajtásos volt, alatta körben tányérokkal volt teleaggatva. Volt abban virágos, magyar címeres, de talán még Ferenc Jóska király képmása is. Én még nem ismertem a történelmet, még iskolás sem voltam.

Az első szoba szintén fehérre meszelt, a padló is fehér, amit tiszta parasztszőnyeg takart. A bútor világoskékre volt festve, két ágyból állt, középen asztal, szintén szőttes terítővel, körülötte székek. Az ablak alatt lóca, rajta sámli, falon egy nagyon régi óra csüngött (ezt az órát mi örököltük, ott lóg a húgomék műhelyében). Az ablakok alatt kis csatorna, amely az ablakok vizét felfogta, és egy kis kannába vezette, mely a kis csatorna végén csüngött. A konyhából fűtötték a szobákat kemencéket. A hátsó szobába két ágy, egy sifon, középen asztal, székekkel. Az épület többi részén egy alsó konyha, kamarák, disznóólak. Az utcai részen egy kukoricagóré állott. A házhoz tartozott még egy nagy kert, tele szilvafákkal. És a kis ház romjai, amit a vadrózsa benőtt. Erre emlékszem. Az első szobában az ablakon fehér mól függöny volt, és az ágyterítők is abból voltak.

Ennek a szép háznak a mi nagyapánk volt a tulajdonosa, V. Hoffmann András és felesége,  Schäffer Julianna. Öt gyermekük volt. Schäffer Juliannának volt egy szerelemgyereke. Mivel ez megtörtént, és a fiatalok szerették egymást, össze akartak házasodni, de a lány szülei nem engedték. Hozzákényszerítették a gazdag V. Hoffmann Andráshoz, aki fiatal özvegyember volt, az első felesége szülés után meghalt, és a gyermek is. Nagyapának ez a felesége Köhler-lány volt. Szóval Nagyapáméknak öt gyermekük volt. Egy ikerpár, a Juli néni, és Magdolna, az Anyánk, Zsuzsanna, Márton és András. A Márton bácsi elvégezte a négy polgárit.

Szép volt ennek a háznak az asszonya, magas, finom, rózsásarcú, amit a fehér fejkötő mögött incselkedő hajfürtök vettek körül. Ilyen volt Nagyanyánk. Nagyapa egy közepes termetű átlagférfi, csak a szigora volt nagyon magas. Ez a szigorúság volt jellemző az egész családra, szigorú, különc emberek voltak. Nem is szerettünk menni hozzájuk, mert ott minden tilos volt. Ha elmentünk hozzájuk, kiültünk az utcára, a lócára, ott volt szabad játszani.

De jött a nagy világégés, az 1914-es háború. Ez a háború sok családot tönkretett, köztük voltak a nagyszüleink is. A két fiút behívták katonának, a földet nem bírták egyedül megművelni. A sok gond és féltés, a háború szörnyűsége tönkretette őket. A nagymama útban hazafelé a tanyáról összeesett és meghalt. A nagyapa végső elkeseredésében eladott házat, földet, és a pénzt a bankba tette. A háború végeztével a pénz elveszítette értékét az infláció miatt. Mire a fiúk hazajöttek, földönfutókká lettek. – András fuvaros lett. Márton pedig mindenbe kapaszkodott, mindenféle munkát vállalt, és sok minden rosszul végződött. Majd végre Szegeden a DÁV-nál kapott megfelelő irodai állást, bérelszámoló lett.

Anyám testvérének, Juli néninek Braun Mihály volt a férje, három gyermeke volt, két fia és egy lánya, a két fiú meghalt, egy lánya maradt. – Anyámnak hat gyermeke volt, három fia és három lány, mind élő. Czuzi néninek egy lánya volt. András bácsinak három fia, a középső, Marci a második háború áldozata lett, a másik két fiú él. Marci bácsinak három gyermeke, egy lány és két fiú él.

A háború után is élt még Nagyapám egy pár évig, szinte minden anyagi fedezet nélkül. Úgy tartották el a gyermekei, hogy hat hónapig az egyik, majd a másik gondoskodott róla, míg végül is megunta, és pontot tett az élete végére. Öngyilkos lett, felakasztotta magát.

*

Most áttérek az Anyám anyai családjának ismertetésére, Schäffer Julianna nagyanyánk szüleire.  Ez a dédnagyapa Schäffer Márton, a dédnagymama nevét soha nem hallottam, csak létezett. Ezeknek a dédszülőknek három gyermekük volt. Julianna, a nagymamánk, Márton, az öccse, aki süketnéma volt, és Magdolna, Braun Ádámné.

A dédnagyapa egy nagyon közkedvelt ember, humorral, elbeszélő-, mesélőkészséggel. Szerette mindenki, még a gyerekek is. Sajnos, én már nem ismerhettem. Anyám sokszor mondta, hogy Márton bátyám hasonlít rá.

Ez az egész család víg kedélyű, bohém család volt. Márton bácsit korán elveszítették, tüdőbajban halt meg. Így nagyanyám gyermeke töltötte be a helyét, Schäffer József. Mindig mondták, hogy az Úristen megsajnálta őket, adott a Márton fiúk helyett másikat. A vagyont is háromfelé osztották, saját fiuknak tekintették.

Már az akkori időben gramofonjuk volt, névnapokon, disznótorokon nagy dáridót csaptak, mulattak, táncoltak. A gramofonra én is emlékszem, egy kicsit féltem is tőle, mindig lestem, mikor lép ki az ember belőle. Nyáron, a tanyán szalonnasütést rendeztek, sok vendéggel. A tanítók, a háziorvosuk és még sokan mások söröztek, mulattak az éjszakában. […]

Ha [Braun Ádám, a nagymama sógora]  disznótorba borért kiabált, és nem volt gyors a gazdaasszony, felkerült a hurka a plafonra. Ide sokat jártunk, ezeknek a Braun néniéknek nem volt családjuk, és mivel Nagymamánk fiatalon halt meg, ezeket úgy tartottuk, mintha nagyszüleink lennének. Itt szabad volt játszani, és mindég volt gyerekeknek való csemege, finom tészta, befőtt, aranyalma, vagy narancs, aszalt szilva, tavasszal pattogatott kukorica. De nekik is rosszul ment a soruk, a háború után eladósodtak, eladták a földet, csak annyi maradt, hogy el tudták temetni őket. Mi egy nagy gyapjúkendőt örököltünk tőlük.

*

[Apám családja.] Itt az elbeszélést az apánk anyjának őseinél kezdem.  A dédnagyapa Johann Bartolf, a dédnagymama Rósz Julianna. Öt gyermekük volt, két fiú és három lány. A nagymamát Bartolf Magdolnának hívták, aki Eiler Mártonné lett. A Bartolf dédszülőknek Szemlakon is telepedtek le testvéreik, őket még „Hártoknak” is hívták. (ami magyarul keményet jelent). A Bartolf-Hartok közül egypár család később áttelepedett Szemlakról Mezőberénybe. Azért maradtak még Szemlakon is rokonaink, ők sokszor jöttek vendégségbe hozzánk, és a szüleink is jártak hozzájuk.

Az Eiler család is az 1720-as években települt le Magyarországba. Három testvér, egyik Soltvadkertre, a másik Szemlakra, a harmadik Mezőberénybe. A dédnagyapa, Eiler Márton 1806-ban született, dédnagymama Hoffmann-lány volt.[7] Róluk annyit tudok, hogy nagyon szegények voltak, egy fél házuk volt, egy szoba konyha, és egy fél nyitott konyha. Két élő gyermekük volt, Eiler Márton és Eiler András. A mi nagyapánk Eiler Márton, és mi vagyunk az utódai.

Nagyapánk, Eiler Márton 1829-ben született, a felesége, Bartolf Magdolna 1841-ben. A Nagyapának már volt egy lánya az első feleségétől, Eiler Julianna. Bartolf Magdolnától két fia született, Eiler János Ádám és Eiler József.

A Nagyapa abban az időben élt, amikor az 1848-as forradalom volt, és mint önkéntes, részt vett a háborúban. Az erdélyi hadseregnél szolgált. Ennek szomorú leverése után Aradon körülzárták a várat, és fogságba esett. A dédnagyapának hírül hozták, hogy kiszabadíthatja a fiát egy zacskó aranyért, egy öreg oláh asszony révén. Így a dédnagyapa összeszedte az aranyat, nyakába akasztotta a zacskót az arannyal, és elindult Aradra gyalog. Ott ólálkodott már az oláh asszony. A dédnagyapa megmondta a fia nevét és átadta a zacskó aranyat. Az éj leple alatt kiszöktette a nagyapát. Éjjel elindultak hazafelé, nappal pihentek a fák és bokrok sűrűjében, éjjel újra mentek tovább. Éjjel értek Berénybe, ami nagyon veszélyes hely volt akkor. Körül volt zárva a császári hadsereggel. Keresték Petőfit, mert itt tartózkodott Mezőberénybe. Le akarták tartóztatni, de sikerült egérutat fogni, a Körösön megszökött. A helyén emlékoszlop áll.[8]

A nagyapát a szénapadláson bújtatták, míg elmúlt a veszedelem. Még tartott a háború egy pár hétig. Sokszor mondták az Apám és az öccse, Józsi bácsi, hogy nem bírták volna leverni a forradalmat, ha nem hívják be az orosz cárt. Az orosz cár verte le a 48-as forradalmat a kozákjaival. Mesélték a szülők, hogy valóságos díszfelvonulás volt a kozákoké. Nagy szál férfiak lóháton, egyik dandár fehér, a másik pej, a harmadik dandár fekete lovakon. A túlerővel nem bírtak, így Görgey Világosnál letette a fegyvert. Mégis büszkeséggel gondol minden magyar ember ezekre az időkre.

Megszűntek a zsellérföldek és a robot is.  Mikor elült a vész, a községben nagy tekintély lett a nagyapánk, ő lett a perzekutorok parancsnoka. Őt választották meg, mint katonaviselt embert. Az akkori időkben ez nagyon nagy tekintély volt. Ők voltak a község rendjének őrei.

Anyám mindég mondta, szép, nagy szál ember volt a nagyapa, és szigorú. A tekintélyét meg tudta őrizni a lakosság előtt. Az akkori idők 48-as Pártja kiharcolta, hogy a 48-as honvédek évente kapjanak bizonyos összegű kegydíjat. Nagyapánk, amikor megkapta a pénzt, a három gyermekének egyforma ajándékot vett. Bőrdíványt, nagy, falra akasztható tükröt, mosógépet, varrógépet, nagy üveges szekrényt.[9]

Utolsó évben, amikor csak hatan éltek az országban, minden gyermekének négy-négy ökröt vett. A gyerekeinek a földeket az uraságtól törlesztésre vette. Jó gazda volt, és a gyermekei is követték a példáját. 1909-ban halt meg, a nagymama egy évvel később.

*

Szüleink Eiler J. Ádám és V. Hoffmann Magdolna. Az Apánk 1864-ben született, az Anyánk 1876-ban. Az Apánk alacsony termetű, igen érzékeny, önérzetes férfi volt. Az Anyánk középtermetű, fehér bőrű, csodálatosan szép, fekete hajú, szigorú, de gyermekeit imádó asszony volt. Édesapánknak már volt egy fia, mikor elvette Édesanyánkat. Az első felesége Götz Zsuzsanna volt, tüdőbajban halt meg, és ott maradt utána Ádám fia. A szüleinknek rajta kívül még hat gyermeke született. Így heten voltunk testvérek. Sorrendben: Eiler Ádám, született 1890-ban, Márton 1896-ban, András 1898-ban, Magdolna 1900-ban, József 1903-ban. Ők már mind meghaltak, csak ketten élünk még a hét gyermekből. Én, Eiler Julianna 1906-ban, és Eiler Mária 1916-ban született.

Nyáron kint laktunk a tanyán, ami a békési határhoz tartozott. Vagyis inkább tavasszal, az iskola végeztével laktunk kint. Télen az egész család a községben lakott, a tanyán telelős béres volt. A házunk a község közepe táján van, az akkori Rózsa utca 175. szám alatt. Akkor még téglajárda volt az utcán. A házunk állott egy hosszú, nádas épületből, szoba, konyha, újra szoba, egy nyári konyha, mellette pince, felette kamra, padlásfeljáró és magtáras kamra. Elöl, az utcafronton keresztben pedig egy másik épület, szintén szoba, konyha, pince és felette kamra, amit a padlásfeljáróból nyílik. Ez volt régen a Nagyszülők lakása. Hátul, keresztben szintén állt egy épület, egy istálló négy lábasjószág részére, középen szoba, egy nyitott konyha, egy nagy szín, amin keresztül egy kapun a kertbe lehetett menni. A folytatása egy nagy hizlalda, felette tyúkól. Az udvaron gyümölcs és eperfák kettős sorban, a sort középen élő sövény választotta el, amit az Apánk nagy hozzáértéssel nyírt. A ház előtt szintén sövény, és egy pár szőlőtő.

Bent a házban, az első szobában búbos kemence, ezzel fűtötték a szobát a konyhából. A bútor két ágy, a ház végénél a két ablak között bőrdívány, felette nagy, falra akasztós tükör. Oldalt üveges szekrény, ablak, mellette sublót, felette téka. Ez olyan falba épített kis szekrény, és újra egy ágy. Középen asztal, székekkel. Az ágyak és az asztal az akkori divat szerint szövet terítővel volt letakarva. A padló festett és hazai szőttes pokróccal volt leterítve. A konyhában szintén két ágy, egy szekrény, beépített tűzhely, egy lecsukható mosdó, az ágy végénél sezlon, előtte asztal, és az ablak alatt kanapé. A szobában és a konyhában függőlámpa csüngött. A hátsó szobában is két ágy, két sifon, egy asztal, székek. Itt az ágyterítők régimódi, vékony anyagból voltak ráncosan, a dunnákat terítették vele. Az asztalon szőttes abrosz, oldalt a falon egy hosszú fogassal. Ezt a szobát nem lehetett fűteni, nem használtuk. A hátsó konyhában szintén beépített tűzhely volt, egy ágy, saroklóca, asztal, székek. A pincében bor volt. Akkor még nem ismertük a talajvizet.

A hátsó keresztépületben, az istállóban rendesen két vagy három tehén telelt. Itt a szobában kemence és beépített tűzhely is volt. Ezt a szobát 12 évig az öreg Pikó Sára néni lakta az Erzsi lányával, ez a lány egy kicsit hibás volt, észre és testre is, él lábára, fából készített támasztékkal járt. Ők ingyen laktak nálunk, az volt a dolguk, hogy az udvart és az utcát rendbe tartsák. Szinte mindenben eltartottuk őket. Erzsi sokat kint volt a tanyán segíteni az Édesanyánknak aratáskor, csépléskor és minden más időben is, amikor szükség volt rá. De ezért mindég külön fizetség járt. Mikor Sára néni kiöregedett, és elköltözött a lányához, akkor is volt „hálósunk ”, nyáron soha nem volt egyedül a ház, és ez olyan jó volt, mindég rendben, tisztán találtuk az udvart és az utcát. A meszeléseket mi végeztük, minden ünnepkor és vásárkor, no meg, ha lakodalomvolt az utcánkban.

Korán tavasszal a fiúk kiköltöztek a tanyára, mi, kisebbek, Édesanyánkkal, az iskola végeztével.

Milyen is volt a tanyai élet? Kora tavasszal, amikor kopár volt a határ, hajnalban messzire elhallatszott a kutyaugatás, a kakasok kukorékolása, s valahol messze szekér zörgött. Majd megjelent a nap korongja, majd mind följebb bújt, a végén egy hatalmas vörös korong nézte a tájat. Mit is látott ott? Elszórtan tanyákat, benne nyüzsgő, küzdelmes életet. Úgy pislogtak a tanyai kis ablakok a felkelő nap fényében, mint a kisgyermek ébredékor. Egyik helyen rendet látott, egészséges, szorgalmas embereket, másik helyen elhanyagolt tanyaházat, gyűrött, fáradt embereket. De volt olyan hely is, ahol egy pillanatra megállott, és gyönyörködött az emberi munka szépségében. Látott körülkerített, tiszta tanyaházat, szép, nagy kerttel. Rengeteg baromfit, lábasjószágot, példás rendet. A kert is bekerítve, és körül a sövény egyenesre nyírva, bent a gyümölcsfák virágkoronáját, ahol nászukat ülték a méhecskék, a tavasz zsolozsmáit zümmögték.

Nyáron néha-néha a délibáb is megjelent, a levegő hullámzása mintha egy tenger vizét varázsolta volna a földekre. Szép, de nehéz élete volt a parasztnak. Minden évszaknak megvolt a szépsége.

Tavasszal az első munkák közé tartozott a csutkatő szedése, ez volt a nyári tüzelő. Szép napfényes időben a pacsirta a legszebb dalával üdvözölte a határban az első munkát. Majd jött a kukoricavetés, veteményezés. Ebben az időszakban költözött ki a család a tanyára.

Szép, nagy kertünk volt, a kerítés körül meggy- és szilvafákkal, a kerítésen belül két sorjában almafák, egy májusi cseresznyefa, egy hatalmas feketecseresznye-fa, és újra almafák, és egy sárga ringló a sarokban. A keresztépület mögött – mely a kert egyik oldalát képezte – birsalmafák és egy naspolyabokor. Ez négyszögben volt, és a négyszög üres helyét finom csemegeszőlő töltötte be, annak közepén pedig egy őszibarackfa állt. Szép volt ez a kert. Volt egy nagyon formás koronájú nyári asztrahán almafánk, amikor tele volt gyümölccsel, messzire elvirított. Az országút mellett volt a tanyánk, úgy száz méterre az úttól. Ez a fa éppen az országútra nézett. […]

A tanyánk egy hosszú nádas épületből állt. Egy szoba, konyha, kamra, és egy nagy istállóból, körülbelül tíz lábasjószág számára. A szobában ágyak, lóca, asztal, székek, egy garcsi, (ez egy heverőféle), és egy sifon, és a fehérre meszelt falban téka.

A konyha nyitott volt, ott csak egy kis konyhaszekrényke volt [benne]. A kamrában lószerszám, hámok, kötőfékek és különböző nagyságú kötelek csüngtek. Szalonna, kolbász, füstölt sonka, a sarokban régimódi kaszni, félajtós és félfiókos.

Egy másik épület keresztben állott, ott kamra volt. Ebben a kamrában volt a kotlós, körben kasokban, rossz teknőkben ültek a tyúk- és kacsatojásokon. Ezek népesítették aztán be a baromfiudvart. Néha volt libánk, pulykánk és gyöngyösünk is. Ugyanebben az épületben volt egy kis léckerítéssel bekerített szín, itt aludtak a fiúk nyáron. Két heverőféle párnával, háziszőttes pokróccal leterítve. Volt még egy kamra, amelyben búzát tároltak, amit a közös cséplőgép keresett. Volt egy nyári szoba, kertre nyíló ablakkal, amit akkor használtunk, amikor volt komenciós béresünk, akkor ő lakott a hosszú, nádas épületben. Ebben a szobában is ágyak voltak, asztal és székek. Az épület végén nyári konyha, és a szabadba épített kemence, amit tető fedett. Ez az épület már cserepes volt. Pince is volt, tiszta téglából, bolthajtásos, ez is még a kerítésen belül volt.

A kerítésen kívül egy másik épület állt, hosszában, szintén nádas. Ez állt egy nagy színből, ahol mindenféle szerszámot tartottak, ami a földműveléshez kellett. Borona, fogasok, vetőgép, és még sok más. Utána egy nagy hizlalda és egy fiaztató ól volt. A disznó ól alatt kutyaház. A folytatása két gémeskút, mert egy nem bírta a jószágot ellátni vízzel. Az egyik kút fúrott volt, 10 méter mélyen cső segítségével látta el a kutat vízzel. Volt egy kukoricagóré is, és egy kocsiszín is. Ez zárta be a tanya négyszögét. A tanya körül nagy szérűskert, amit három sor akácfa övezett. […]

*

Nagyon szegényvilágot éltünk akkor,[10] pangott a kereskedelem, cukrot, sót jegyre kaptunk. A cukor olyan nyers, sárga kristály volt. Este pedig olajos vagy zsíros mécses égett, csak úgy bűzlött tőle a lakás. De végre nálunk is együtt voltacsalád, és a tavasz kicsalta az embereket a földekre. Kora tavasszal a csutkatő szedése, kukoricavetés, veteményezés adott újlendülete az élethez. A jövő reményében indult meg az élet.  Ádám bátyám már a maga gazdája lett, még két gyermeke született, így négy gyermeke volt, egy lány és három fiú.

A húgom is a háború [kitörése] után, 1916-ban született. Nagyon boldogok voltak a szüleink, hogy a sok rossz után mégis megúsztuk a háborút, a fiaik épen, egészségesen jöttek haza. A munka is jobban haladt, több volt a munkás kéz. Jött a kapálás, ami egyúttal a mi nyári egyetemünk is volt. Én a fiókot szedtem, a kapáláshoz még kicsi voltam, a többiek kapáltak. Itt az András bátyám volt az előadó, a többiek követelték tőle, hogy mit is tanult abban a polgári iskolában. Ő már akkor is kiváló előadó volt. Én akkor az első osztályt jártam. Sok mindenről szó esett, a világ keletkezéséről, a naprendszerről, a mi naprendszerünkről, benne a Földről. Hogy a naprendszerünk központja a Nap, a Föld kihűléséről, és az élet keletkezéséről. Az ember megjelenéséről a Földön, az emberi élet fejlődéséről. A történelemről, a népek harcáról. Az elnyomókról és az elnyomottak harcairól, felkelésekről, forradalmakról, ami mindég változásokat hozott.

De nem elégedett meg a hallgatóság az elmondottakkal, hanem vitába szálltak az előadóval, hogy miért így, és miért nem másként történt.  Sokszor észre sem vettük, már dél volt, még az ebédnél is folyt a vita, a szülők nagy örömére. Úgy érezték, nem veszett el a négy év, amit a gyermekük az iskolában töltött. Mert drága iskola volt a polgári, havonta egy mázsa búza volt a tandíj, majd, ha jó volt az előmenetele, kevesebb lett. Örültek a szülők, mondták egymásnak, no, ezekre nem mondhatják már, hogy buta paraszt. A többi testvér is tanulhatott volna, jártak is egy-két évet, de megunták, és ott hagyták. Nem volt kedvük a tanuláshoz, a szülők meg nem erőltették. De mindannyian szerettünk olvasni, és ez sokban pótolta az iskola hiányát.

A nyáron az aratás volt a legnagyobb munka. Már hajnalban két óra körül keltünk köteleket csinálni. A búzát ki kellett cibálni a földből. A harmatos búza eláztatta a ruhánkat, ahogy vertük le a földet róla, csupa sárosak lettünk. Napfeljöttekor Édesanyánk már hozta a kalácsot, vagy amikor kenyeret sütött, a jó tejfeles lángost. Milyen finom volt abból a maszatos kézből!  Majd összeolvastuk a köteleket, és bementünk reggelizni. Alapos mosakodás után tiszta ruhát vettünk, ami rajtunk volt, azt Édesanyánk minden nap kimosta. Ezután kimentünk újra a búzatáblára. A fiúk kaszáltak, az érett gabona sziszegve hullott a földre, és mi marokba szedtük, amit aztán kévébe kötöttek. Olyan melegen tűzött a nap, hogy kiverte rajtunk az izzadságot, ami só alakjában megkeményedett a ruhánkon. Mire bementünk ebédelni, megszáradt a másik ruhánk, és újra váltottunk.

Este pedig a kaparékot szedtük össze, már akkor daloltunk. Mindnek jó hangja volt, messzire elhallatszott. Mondták is a szomszédok, dalolnak az Eilerek, szedik a kaparékot. Ez a kaparék az volt, amit a nagy gereblye összehúzott. […]

Aztán jött a gabonabehordás és a cséplés. A cséplés valóságos ünnepnapnak számított a gyerekeknek. Már hajnalban zümmögtek a cséplőgépek. A tanya lakói is korán keltek, elő kellett készíteni a napi élelmet. A bárányt levágni, megnyúzni, az asszonyok a tyúkokat pucolták, valóságos kis lakodalomnak számított a cséplés. A jó termés mindég meghozta a nyugalmat a családnak.

A csépléssel kapcsolatban meg kell még említenem, hogy volt egy társas cséplőgépünk. A társak voltak Józsi bácsi, Hoffmann Ádám bácsi, Apánk. Klein Ádám bácsi, mint szakember, csendestárs volt, ő nem fizetett a gépbe, csak azért volt társ, hogy rendbentartsa a gépet. Ádám bácsi a Winter malomban gépész volt. Azért vették a gépet, mert akkor még nagyon kevés volt a cséplőgép, és soká került rájuk a sor. Így hamarabb elcsépeltek a sajátjukkal, és talán még valamit hozott is a házhoz. Ment is egy pár évig még, míg ki nem tört a háború, akkor a fiatal szakembereket elvitték a háborúba és így nem sokat értek vele. Többet állt, mint csépelt, megunták és eladták.

Minden nap kaptak uzsonnát a részesek. Egy nagy tarhonyás rostába tiszta szakajtókendőt tettek és annyi darab kalácsot, ahány részes volt. Pálinka is volt, egy két pohárral, kinek mennyi kellett. […]

A cséplés után jött a kendernyüvés. Ezt tövestől cibáltuk ki a földből, és szépen rendre fektettük. Mikor megszáradt rajta a levélzet, levertük, lebugáztuk. Ezután kivitték a Köröshöz a kubikokba beáztatni. Szép, négyszögletes tutajszerűen fadorongok közé szorították és sárral nehezítették meg a tetejét, hogy a víz ellepje. Ázott 2-3 hétig, aztán kimosták, a tanyán megszárították. Mikor megszáradt, jöttek a tilolóasszonyok, összetörték a fás részeket, csak a héja maradt meg, amit meggerebeltek. Vagyis egy nagy szeges fésűvel kifésülték. A durva kóc lett a zsáknak való, a szép, finom selymes meg a vászonnak való. Majd télen megfonták és megszőtték. Mi sohasem fontunk. Édesanyám mindég azoknak az asszonyoknak adta oda a fonást, akik nyáron segítettek tilolni, gerebelni. A szövést már mi végeztük. A csepűt, ami a fás része volt a kendernek, kivittük a tarlóra. Ennek a tüzénél sütöttük a kukoricát. A gyenge csöveket belenyomtuk a parazsába, rossz villa ágára szúrva. Este ennek a világánál fogyasztottuk a finom sült kukoricát.

Aztán eljött a kukoricatörés ideje. Ez is jó volt az eszmefuttatáshoz, alkalmas a vitákhoz.

Sokat olvastunk télen, sokszor hangosan is. Volt egy igen jó tanítómesterünk, a Reichmann állatorvos, akinek a könyvtára a rendelkezésünkre állott.  Mindég úgy válogatta a könyveket, ahogy az értelmünk szerint gondolta. Mikor visszavittük a könyveket, megkérdezte, mit is értettünk meg belőle. Amit nem jól értelmeztünk, megmagyarázta. Otthon újra vita alá került egy-egy könyv.

A kukoricatörés után mi, gyerekek Édesanyánkkal hazaköltöztünk a községbe, mert megkezdődött az iskola. A nagyobbak kint maradtak a tanyán az őszi munkákat elvégezni, szántani, a búzát és az őszi árpát elvetni. András nap után ők is hazaköltöztek. A telelős béres ment ki a tanyára, és ő maradt ott a jószágokat gondozni.

*

Szeptemberben megkezdődött a vadászat. Három vadász is volt a családban, Ádám bátyám, Apám, majd később Józsi bátyám. Így ősszel sok nyúl és fácán került az asztalra. Birkát is vágtunk kukoricatörésre.  Mindég volt öt vagy hat birkánk, amit megettünk. András-napra pedig disznót vágtunk. Jöttek egymás után a disznótorok, valóságos kis lakodalom volt. A vacsoránál ott volt az egész család, és a nagybátyánk, Józsi bácsi családja is. Mi voltunk heten, Józsi bácsinak négy fia volt. Volt lárma és hancúrozás, a kisebbek lármájától zengett a ház. A gyerekek mindég a konyhában ettek, a felnőttek a szobában. Ez télen négyszer is előfordult. Kétszer nálunk, kétszer Józsi bácsiéknál. Mi még Ádám bátyámékhoz is mentünk disznótorba. Ez egy olyan korszak volt, amikor csend és nyugalom volt az országban, és a családi élet is visszatért a nyugalom korszakába. A fiatalság újra élhette az életét, hiszen a háború és az azt követő szegénységben nem is volt szórakozási lehetőség. Jött a tánciskola, amin a mi testvéreink is részt vettek. Egész héten tánciskola, szombat este zeneest a tánciskola rendezésében, vasárnap bál. Ez hétről hétre így ment. Az egész községben vagy három tánciskola is volt. Az édesanyám mindég elkísérte a nővéremet a bálba, sokszor a szomszéd lány is elment velük, mert annak a mostohaapja nem mindég engedte el vele az édesanyját. Sokszor jött át sírva, hogy ő megint nem mehet el a bálba. Édesanyám mondta neki, ha elengednek velem, eljöhetsz. De még új ruhája sincs, sírt tovább a kislány. Az sem baj, mondta az édesanyám, kimosod a régit, másik masnit teszel rá és övet, kész az új ruha. Akkor divat volt a fehér vászoncipő, szépen kipucolták cinkvájsszal, és elmentek a bálba a két lány, meg az anyám.

Igen szép, takaros volt a két lány, az ajtóban már várták a vendégeket, a rendezők karon fogták a mamát, és a lányokat helyükre kísérték. Amikor elkezdődött a bál, gondoskodtak róla, hogy a lányokat táncba vigyék. Boldog volt az anyám, mert mind a két lány kézről-kézre járt, no meg a három szép fiára is büszke volt. Ez a szomszéd kislány a Pangert Ádám bácsi mostohalánya volt, a Feldmüller Magdolna, aki később Márton bátyám felesége lett.

Ezeket a bálokat gyakran egy baráti kör rendezte, a mi bátyáink is benne voltak a rendezésben. Ezek a bálok zártkörű, meghívós bálok voltak. Már délután megkezdődtek, akkor azok a lányok vettek részt, akiknek udvaroltak a rendezők, vagy rokon lányok voltak. Olyankor, ha a bátyáim is benn voltak a rendezésben, délután én is elmehettem, ami nagy boldogság volt számomra. Délután kevesen voltak, szinte repültek a párok a kifényesített parkettán. Áttáncolták az egész telet, kipótolták azt az időszakot, amit háború elvett tőlük. Ez az időszak Édesanyánkra is jó hatással volt, hiszen fiatalon olyan sok bánat, tragédia érte a családját, szinte elvette az életkedvét. Ahogy a szép felnőtt gyermekei körülvették és leültek mellé a bálteremben, boldoggá tették. Hiszen neki nem maradt a családjából, csak a rossz emlék, így a gyermeki szeretet pótolta azt, amit a szülői háztól nem kapott. Sokszor viccelt vele Apám, no, Mami én is elmegyek egyszer ebbe a bálba és veled eltáncoljuk a mazurkát, megmutatjuk a fiataloknak, hogy jártuk valamikor. Igen – mondta Anyánk – valamikor régen mi is voltunk fiatalok. De Anyánk sokszor mondta, sokba van nekünk ez a mulatozás, bálozás! Nem baj, Mami, futja még a hízókból. Az a fontos, hogy jól érezd magad a fiatalok körében. Én is mennék szívesen, de nem szokás, hogy az apák is menjenek a fiúkkal. Az édesanyánk egészéletére hatással volt ez az időszak, amikor is a szülei után olyan sok bánatban volt része, szinte mindég fekete ruhába járt. Az apánk mondta neki, Mami, miért nem csináltatsz magadnak valami sötétszürke vagy sötétkék ruhát, még fiatal vagy a feketéhez. Majd mi is kértük, hogy legalább fekete-fehér mintásat vegyen magának, olyan jól állna neki, és nem is illik feketében menni a bálba. Szót fogadott és egy sötétzöld, fekete kockás ruhát csináltatott magának, egybeslafrokosat, ahogy ő hívta. Egészen csinos volt benne. No, látod, Mami, mondja Apánk, tíz évet fiatalodtál. Akinek ilyen nagy gyerekei vannak, és bálba jár velük, nem lehet maradi. Attól az időtől fogva mindég egyberuhába járt, mert kényelmesebb volt, mint a bő ráncos szoknya. De, Tádi, sokba van ez nekünk, ez a sok bálozás. Nem baj, Mami, megdolgoztak nyáron érte a gyerekeink. […]

*

Édesapánk még halála előtt szétosztotta a földjét, így Márton és András is tanyát épített rá, Józsi meg az öreg tanyát kapta. Persze azt is szétosztották, és így mindegyiknek jutott a közös nagy tanyából.

Volt egy nyugodtabb korszak, amikor az élet rendes mederben folyt, jártunk bálba, én kísértem a húgomat műkedvelő előadásokra, teaestékre, disznótoros vacsorákra, moziba. Élveztük a fiatalságunkat, szinte mindég akadt program. Márton bátyám lánya is felcseperedett és járta a bálokat, és sokat szerepelt a műkedvelő előadásokon, az egyháznál és az Ipartestületben is. Az én barátnőm is sokat szerepelt. A Schulz Julianna, én mindég elkísértem a próbákra is, így egész télen szinte minden este mentünk. Nagyon jó társaság volt együtt, jól elteltek a téli esték. […]

Ezennel zárom a krónikámat, legyen az utókornak mit elmélkedni rajta.



[1] Eperjesi Eiler András: Életem története. Budapest, Ambienta, 2020. 211.

[2] Uo. 14.

[3] Bevezető, szöveggondozás és jegyzetek: Erdész Ádám.

[4] Az első jelentős számú német telepes csoport 1725-ben települt le Mezőberényben.

[5] A mezőberényi evangélikus németek anyakönyvi adatait l. Ledig, Michael: Ortsfamilienbuch der Deutsch-evangelisch-lutherischen-Kirchengemeinde Mezőberény 1732–1895. Denkendorf, M. Ledig–A. Christ, 2009. 748.

[6] Az 1848. évi jobbágyfelszabadítás előtt a jobbágynak nem lehetett földtulajdona, a földvétel ezt követően történhetett. Viszont a föld áraként felsorolt szolgáltatások feudálisköri kötelezettségek, amelyeket a jobbágyfelszabadítás eltörölt. A tized ráadásul egyházi járandóság. Ennél a résznél a fogalmak keverednek.

[7] Maria Cristina, 1807. Johann V. Hoffmann és Susanna Klein lánya, az első találkozás a Hoffmann családdal. Forrás: a Pangert-féle családfakönyv. Eperjesi Kmetykó Mari kiegészítése.

[8] Irodalom- és családtörténeti emlékeket összefűző érdekes legenda. Petőfi a szabadságharc bukása előtt, 1849. július 5. és 18. között tartózkodott Mezőberényben. Eiler Márton valószínűleg 1848 júliusában a Békés megyei önkéntes nemzetőrök nagybecskereki táborozásában vehetett részt.

[9] Az egyik szekrény Budapesten, Eperjesi (Eiler) Ferenc – Márton ükunokája – gyermekeinek tulajdona. A párja az Eiler József ükunokájának, Bacsó Józsefné Eiler Julikának a tulajdonában volt, Mezőberényben. Eperjesiné Kmetykó Mari kiegészítése.

[10] Az első világháború, a forradalmak és a 11 hónapig tartó román megszállás után, az 1920-as évek elején.

 

Megjelent a Bárka 2023/4-es számában. 


Főoldal

2023. augusztus 24.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Csabay-Tóth Bálint: A sarjSzarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy verset
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Magad lehetszHáy János: TermoszBíró József verseiKürti László versei
Kovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnekEcsédi Orsolya novelláiTóth László: Búcsúzó
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png