Ütőér


Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb.
Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Ezért arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vélek napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

G__m__ri_Gy__rgy_m__ret.jpg

 

Gömöri György

 

Grácia, a „kettős ügynök”

 

Amikor megismertem, Kerényi Grácia szinte mindennapos vendége volt a Váci utcai Lengyel Olvasóteremnek, ahová 1952 őszén beiratkoztam kezdő lengyel nyelvtanfolyamra. Grácia ekkor már jól beszélt lengyelül – csakhamar megtudtam, hol szerezte nyelvtudását: Auschwitzban! Nyáron vagy enyhe őszi időben, amikor rövidujjú ruhát viselt, jól lehetett látni Grácia karján a táborban rátetovált, megbélyegző számjegyet, amit azért kapott „emlékbe”, mert elvitte a Gestapo, mivel 1944. március tizenkilencedike után pár nappal röplapokon tiltakozott a német megszállás ellen. Itt, Auschwitz-Birkenauban, Grácia megosztotta priccsét lengyel lányokkal, és a magyar klasszika-filológia hajdani diákja gyorsan megtanulta Mickiewicz és Chopin nyelvét, amit folyékonyan beszélt, bár egyes lengyel barátaink szerint kicsit „cigányos” akcentussal, lévén az internált lengyelek között sok roma lány. Én ezt akkor nem vettem észre, tiszteltem Gráciát, örültem, hogy tanulhatok, és hamarosan annak is, hogy magam is fordíthatok lengyelből.

Más szóval, bámultam Grácia lengyeltudását, amit számos prózafordítással bizonyított. Ekkor még Maria Dąbrowskát és Igor Newerlyt fordított, olyan írókat, akik már életükben „klasszikusnak” számítottak, bár nem volt közük a kor megkívánt alkotói módszeréhez, a „szocialista realizmushoz”. Később, a hatvanas években már fordíthatott olyan modern szerzőt, mint a kitűnő „abszurd” drámaíró, Sławomir Mrożek,  bár nem maradt hűtlen a romantikusokhoz sem: engem egy Juliusz Słowacki kötet fordításába vont be, két vers erejéig. Legnagyobb fordítói sikerét mégis kedvencével, Miron Białoszewskivel érte el, akitől egy kötetre való verset fordított (Micsoda szerencse), illetve a varsói felkelésről írt emlékezést, amit Miron magánemberként, varsói átlagpolgárként élt meg és próbált visszaadni (Napraforgók ünnepe) – utóbbit egész biztosan sokkal többen olvasták, mint a magáról a tragikus végű felkelésről írt történelmi tanulmányokat.

Gráciának nem volt könnyű élete. Nagy szürke (vagy kékesszürke?) szemekkel nézett a világba, feje görög vázaképekre emlékeztetett, bár lehet, hogy csak én gondoltam ilyennek, mert apjában, Kerényi Károlyban egy európai hírú klasszika-filológust és mitológia-kutatót tiszteltem. (Mivel Kerényi Svájcban élt, 1956 előtt Gráciának nem volt „jó” káderlapja). Gráciának nem volt szerencséje a párválasztásban, úgy tudom, férje, egy jóképű fordító, pár hónap házasság után elhagyta, egyébként is túl okos „kékharisnyának” vélték a férfiak, kerülték vele a szerelmi kapcsolatot. Viszont Gráciának sok barátja volt, Magyar- és Lengyelországban egyaránt, közös barátaink, olyanok, mint a lengyel Wiktor Woroszylski, az ötvenhatos Magyarországi napló szerzője.  1957 után számos (összesen negyvennyolc) levelet és lapot váltottunk Gráciával, innen tudom, hogy gyakran járt, ösztöndíjjal,vagy anélkül, Varsóban. Ahol nemcsak társadalmi életet élt, hanem nagyon jó eredménnyel le is doktorált, Miron Białoszewski színházáról írt értekezésével.

De miért hívtam Gráciát „kettős ügynöknek”? Mert jól kihasználta adottságait, független fordítói státuszát, amihez lassan-lassan állami támogatást is kapott: a hetvenes évek közepén Andrzej Sieroszewskivel együtt ő szerkesztette azt a parádés magyar költői antológiát, az Ó-magyar Mária-siralomtól napjainkig, amibe beszervezte szinte az összes élő jó lengyel költőt műfordítónak.  Grácia kitűnő érzékkel választott nyersfordításaihoz odaillő költőket, hogy csak egy nevet említsek, a Magyarországon is ismert, paraszti gyökerekkel rendelkező Tadeusz Nowakkal fordíttatta Arany Jánost és Nagy Lászlót. Senki nála jobban nem ismerte a lengyel irodalomat, nem képviselte hatékonyabban azt, ami a legértékesebb, legjobb a kortárs magyar irodalomban. Így lett  Grácia „otthon” két országban, bár saját kis házat csak Dobogókőn építtetett, már idősebb korábban.

Grácia mai fogalmaink szerint fiatalon távozott: még nem volt hatvan éves, amikor autóbaleset érte. Nem ő vezette a kocsit, de nem volt beszíjjazva, gerinctöréssel került kórházba. Még meglátogattam őt a kórházban, ahol az utolsó pillanatig reménykedett, hogy talán jobban lesz és újra dolgozhat. 1985-ben hunyt el, sokan gyászoltuk ezt a lelkiismeretes, tiszta embert, kedves barátot, Varsóban, Budapesten és Angliában.

 


 

A szakadék szélén

 

Nemrég egy érdekes könyvre bukkantam. Címe: 1913, alcíme: A  vihar előtti év. A „vihar” természetesen az első világháborút jelenti, amely teljesen felborította az addigi Európa erőviszonyait és végső soron megágyazott a forradalmaknak, a kommunista és a hitleri diktatúrának. Szerzője Florian Illies – megüti szememet a magyar „Illyés” átírása, s mivel tudom, hogy a szerző 1971-ben német földön született, majd Oxfordban szerzett történészdiplomát, feltételezem, hogy magyar eredetű, talán éppen fia, vagy unokája az általam ismert, emigráns, Erdély-történész Illyés Elemérnek, aki egy időben München környékén élt. Mindenesetre ez az Illies legalább két nyelven beszél és jól ismeri két nemzet modern irodalmát és képzőművészetét.

Könyve ugyanis egyfajta kaleidoszkóp, illetve egyfajta kollázs : Illies hónapról-hónapra hosszabban-rövidebben beszámol arról, mi történik az európai országok irodalmában, művészetében és politikájában. Már januárban például olyan nevekkel találkozunk, mint Franz Kafka, Sigismund Freud, Marcel Proust, R. M. Rilke, Else Lasker-Schüler, Oswald Spengler, Pablo Picasso és Joszif Visszarionovics Sztálin. Utóbbi éppen Bécsben jár, ahol elvben találkozhat a schönbrunni parkban azzal a munkanélküli szobafestővel, akit Adolf Hitlernek hívnak. A színhely többnyire a modernizmus négy fővárosa: Párizs,  Berlin, München és Bécs, bár néha kirándulunk Velencébe és más német városokba. Néha még azt is megtudjuk, milyen botrányok kísérik a modern zene olyan kiválóságait, mint Schönberg és Stravinsky. Más szóval művészi szempontból forrong a világ, csak a politikában van vihar előtti csönd, jóllehet Rudolf Steiner 1913 májusában már ezt írja, éles előrelátással anyjának: „És egyre fenyeget a háború” – a többi közt, gondolom, ezért választja a semleges Svájcban Dornachot az antropozófia központjául.

A művészetek lázadása összefügg azzal, hogy a legtöbb költő és író unja és megveti a polgári életet,  mindenki más-más okokból nyughatatlan és boldogtalan: az a kor egyik legismertebb költője, Rainer Maria Rilke, de az Georg Trakl is, hogy Kafkáról ne is beszéljünk, aki olyan szerelmes levelet ír Felice nevű kedvesének, amit ma a mazochizmus iskolapéldájaként olvashatunk. A prózaírók közül Proust teljesen steril elszigeteltségben írja meg nosztalgikus regényfolyamát, amiben az „elveszett (elmúlt)” időt kergeti, Thomas Mann pedig közli családjával, hogy új könyvet fog írni egy svájci szanatóriumról, aminek Varázshegy lesz a címe. A fiatal Ernst Jünger Afrikába vágyik, de expedíció helyett kissé meggondolatlanul belép az Idegenlégióba, elég nehéz onnan apjának visszazsuppoltatni a kalandvágyó fiút Németországba. A festők közül Picasso és Braque a kubizmussal kisérletezik, Marcel Duchamp feltalálja a „tárgyias” művészetet, ami lehet biciklikerék, de vécéscsésze is, a német Emil Nolde pedig elmegy a Csendes-óceán szigetvilágába, hogy felfrissítse színvilágát. Októberben viszont egy kevéssé ismert német festő, Ludwig Meidner Berlin-Friedenauban fest egy prófétikus vásznat, aminek a címe Apokaliptikus tájkép.  Meidner magát expresszionistának tartja, de képei már az eljövendő évek borzalmát előlegezik.

Közben mi történik a politikában? Vilmos császár Lipcsében óriás emlékűvet avat, ami a német nacionalizmust ünnepli. Utána díszvacsora, ahol az Osztrák-Magyar Monarchiával való szövetségre isznak (Illies nem írja, de gondolom, jelen van itt Tisza István gróf, magyar miniszterelnök is). Ezután Vilmos császár ellátogat Csehországba, ahol Franz Ferdinand trónörökös vendége. A dátum: október huszonharmadika, ekkor  kétnapos fácánvadászat kezdődik Konopištében, amin az urak összesen 1100 fácánt lőnek. Két hónappal később Oswald Spengler ezt írja be naplójába: „Az élet ebben a században nyomaszt engem. Mindent kifosztanak, ami tele van szépséggel és színekkel”. Európa, úgy látszik, megérett egy olyan háborúra, ahol fácánok helyett emberek millió fognak elpusztulni a politikusok rövidlátó ostobasága és frusztráltsága miatt, akik majd „alvajáróként” (Christopher Clark) belesétálnak a huszadik század első nagyszabású, minden nemzetet kivéreztető fegyveres konfliktusába.


 

Cs. Szabó és a tudatalatti jelentősége

 

Elgondolkodtam a tudat alatti szerepéről életünkben. Cs. Szabó László írja egy 1982-ben kiadott emlékezésében (Önarcképünk sorsunk tükrében), hogy amikor 1948 karácsonyán sikerült útlevelet szereznie római kutatóútjára, a fiatal magyar határőr, aki lepecsételte az útlevelet, megkérdezte tőle: „Aztán kinn tetszik maradni?” – amire Csé öntudatos „nemmel” válaszolt, fél év múlva ő bizony hazamegy. Azt hiszem, így is gondolta, bár tudat alatt már sejtette: végül a bizonytalan és kezdetben keserves „kinn maradást” fogja választani. Ami Csé esetében csak pár hónappal később vált lehetőségből szükségszerű elhatározássá, amikor  sürgönyileg visszahívták Rómából Magyarországra. Közben leváltották Cs. Szabó minisztériumi jóakaróit, letartóztatták, és 1949 februárjában életfogytiglani börtönre ítélték Mindszenty József hercegprímást. Emiatt évekre megromlott a kapcsolat a Vatikán és a kommunista diktatúra felé haladó Magyarország között – ez természetesen kihatott a Rómában tartózkodó magyar kulturális ösztöndíjasokra.

Nem analóg ezzel az én Nyugaton maradásom 1956-ban, de Csé sorait megértéssel olvastam. Amikor ugyanis az év november 17-én Andaunál átléptem a magyar határt, még azzal a meggyőződésel tettem, hogy miután elintéztük Bécsben azt, amivel az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság négyünket megbízott (a vöröskeresztes szállítmányok ügyét és a kapcsolatfelvételt a bécsi diákszervezettel), hazatérek Budapestre. Korábban tele voltam utazásvággyal, de eszembe se jutott, hogy emigráljak, hogy hosszabb időre, esetleg végleg elhagyjam Magyarországot. Ugyanakkor tudat alatt már sejthettem, hogy ez fog történni.

Mire alapozom ezt a sejtést? Nem annyira a forradalomban játszott szerepemre, akkor még nem tartottam a letartóztatástól. De amikor azzal búcsúztam anyámtól, „ne nyugtalankodj, hamarosan hazatérek” (tudott missziómról, ő varrta be kabátom bélésébe a Diákbizottság igazolványát), ő nagyon okosan ezekkel a szavakkal bocsájtott utamra: „tudom, fiam, de ha valami miatt mégis kinn maradnál, olyan országba menj, ahol hasznát veszed angoltudásodnak”. Bár első bécsi napjaimon ez nem jutott eszembe, vagy azon a napon, amikor Nagy Imrééket elrabolták a jugoszláv követség elől, egy nappal később már jelentkeztem a British Council bécsi központjában, ahol menekült diákokat fogadtak oxfordi továbbtanulásra. Itt azonnal fölvettek egy listára, és november 27-én már értünk jött egy kimustrált brit katonai repülőgép, 35 magyar fiatalember és fiatal lány szorongott a gépen, ami még aznap este landolt pár órányira Londontól, valahol a ködös Angliában.

Oxfordba akkor (szégyenkezve ismerem be elfogultságunkat) nem az egyetem világhíre és az a lehetőség vonzott, hogy három évig egy ottani kollégium kényelmes vendégszeretetét élvezzem, hanem főként az, hogy Anglia közel esett Hollandiához, ahová akkor Sándor András barátommal úgy gondoltuk, el kell jutnunk, hogy a szovjet megszállás és a Kádár-kormány ellen tiltakozó globális diákmozgalmat szervezzünk, Leidenben volt ugyanis a COSEC, a nemzetközi diákszövetségeket koordináló titkárság székhelye, tőlük függött vállalkozásunk sikere. Mint ahogy másutt már megírtam, ez a kirándulásunk (az oxfordi magyarbarát diákok költségén) kudarccal végződött, oxfordi éveink viszont mindkettőnknek magasabb egyetemi diplomákkal, sikeresen végződtek. De még így is pár hónapba telt, amíg fölismertük: Kádár János sorra megszegi kezdeti ígéreteit, „ideiglenesen” maradnak az orosz csapatok Magyarországon és belátható időn belül nem fogjuk viszontlátni Budapestet. Az én esetemben erre tizenkét évet kellett várnom, ekkor zárult le életemben a „kalandozások kora”, de azt, hogy egyszer majd valahogy, esetleg más útlevéllel zsebemben, visszatérek látogatóba szülővárosomba, nem csak sejtettem, hanem egész biztosan tudtam.                                                  

Nem árt azonban belenézni Cs. Szabónak egy korábbi életrajzi esszéjébe, aminek Magyar író az emigrációban címet adta (megjelent a Hűlő árnyékban című, Nyugaton kiadott kötetében). Ebben Csé folytatja emigrációjának történetét, beszámol az olaszországi másfél évről, amit a túlélésért való mindennapos küzdelem jellemzett, jóllehet ő jobban bírta az olasz nyelvet, mint sok más emigráns. (Voltak persze kivételek: Tolnay Károly, a firenzei Michelangelo-tudós, vagy Lénárd Sándor, aki Rómából kivándorolt Brazíliába, ahol úri passzióból latinra fordította a Micimackót, ezzel megédesítve a Winnie ille Pu-ból latinul tanulók életét). Csé hiába írta be az álláskereső ívre, hogy „főiskolai tanár”, a Nemzetközi Menekültügyi Szervezet nem tudott neki képesítésének megfelelő állást ajánlani. Végül egy régi ismerőse (hajdan lelkes fasiszta!) segítette ki, azzal, hogy állást adott firenzei utazási irodájában, illetve lehetővé tette, hogy Csé több nyelvű idegenvezetőként dolgozhasson. De a magyar író anyagi helyzete jelentősen rosszabbodott, amikor aknazáron átkúszva megjött felesége, Bözsi asszony, akinek sikerült átvergődnie Itáliába – az éhezéstől a BBC állásajánlata mentette meg őket, így 1951 júniusától Cs. Szabó László az angol rádió magyar osztályának lett szerkesztő-bemondója.

És hét évvel később brit állampolgár. De anyanyelvét megtartotta; az első pár év fojtogató elszigeteltsége után az olaszországi Anonymus kiadó jóvoltából hamarosan megjelent egy vaskos magyar versantológiája és kialakult közlési fóruma a Látóhatár című kőnyomatosból kéthónapos folyóirattá növekedett lapnak köszönhetően. Hanem Csét igazából az ötvenhatos fiatalok tömeges érkezése tette boldoggá – ez teremtett széleskörű  hallgatóságot a korábban frusztrált művészettörténész-írónak. Bár fönt idézett esszéjében megírja, mennyire más volt a hidegháború idején „disszidáltak” inkább közömbös és az ötvenhatos menekültek általában lelkes fogadtatása Nyugaton (a többi közt említi a mi oxfordi csoportunkat is), nem titkolja, mit adott neki az ötvenhatos forradalom: „repülő tanszéket”. Rengeteg konferencián beszélt, sokáig rajtunk tartotta a szemét – ez ,azt hiszem, kicsit 1968 körül változott, amikor nekem egy őt valamire felkérő levél elutasító válaszában azt írta: „Gyurka, most már felnőttetek, repüljetek egyedül”. 1972-ben nyugdíjazták a BBC-ből, de sűrű mediterrán utazásait nem hagyta abba, elbeszéléseinek gyűjteményét, a kritika által elismeréssel fogadott Vérző fantomokat csak évekkel ezután állította össze. Élete vége felé Csének még megadatott, hogy visszatérjen Budapestre, ahol a Képzőművészeti Főiskolán tartott előadását ezekkel a hatásos szavakkal kezdte: „ahogy legutóbbi előadásomban mondottam” (33 évvel korábban). Csé 1984-ben hunyt el, kérésének megfelelően Sárospatakon temették. Élete utolsó éveiben hat könyve jelent meg Budapesten.

Másutt már írtam róla, mennyi minden kötött össze Cs. Szabó Lászlóval, akit mi, ötvenhatos fiatalok néha „osztályfőnök úrnak” becéztünk. Nem szeretem ismételni magamat, ezért ezt a tárcát csak egyetlen ténnyel zárnám. Fent idézett hosszú előadásából, esszéjéből ugyanis kiderül, hogy Csé egyetlen könyvet vitt magával római útjára: Országh László angol-magyar  kéziszótárát. Mi ez, ha nem tudat alatti felkészülés a klasszikus műveltségű és Itáliáért rajongó magyar író későbbi, több évtizedes angliai életére?

 


 

Télvégi olvasónapló

1.

Ifjúságom egyik nagy élménye Thomas Mann volt. Lehet, hogy ez már nem mond sokat a posztmodern és poszt-posztmodern regény olvasóinak, de nekem, 16-17 évesen a német író fölfedezése hosszú időre megszabta gondolkodásomat. A túl terjedelmes családregény, a Buddenbrooks  kivételével szinte minden Mann-művet olvastam, a Tonio Krögertől az öregkori Felix Krull, egy szélhámos történeté-ig. Legjobban mégis (mint József Attilára!) a Varázshegy hatott rám, a tüdőszanatórium nemzetközi légkörével, filozófiai vitáival és egy-két részlet parapszichológiai mozzanataival. Akkoriban próbáltuk beazonosítani a főhősöket, Settembriniben az olasz humanista Benedetto Crocét, a jezsuita-szofiszta Naphtában pedig Lukács Györgyöt véltük felismerni.

Ezért különösen érdekelt Colm Toibín új könyve, „A varázsló” (The Magician), ami többnyire elismerő kritikákat kapott az angol sajtóban. Az ír szerző hangsúlyozta, ő nem életrajzot, hanem csak életrajzot felhasználó regényt írt Mannról, de az olvasó fejében a két fogalom összemosódhat, annál is inkább, mert a pár első oldalból már kiderült, hogy Tóibínt szinte jobban érdekelte a Mann-nagycsalád története, mint magáé Thomasé. Markáns vonásokkal van benne megrajzolva Thomas fivére, az ugyancsak tehetséges, baloldali író, Heinrich Mann és Thomas felesége, a nagypolgári családból való Katia Pringsheim, aki jobban „él” a könyv lapjain, mint maga a Nobel-díjas író.

Akiről azért elég sok mindent meg lehet tudni ebből a kronológikusan elrendezett életregényből, többek között Thomas Mann komplexusairól, lélektani problémáiról, politikai nézeteinek változásairól, például arról, hogy az első világháború kitörésekor még nacionalista volt.  Tóibín nem említi Mann első olyan írását, ami szembeszáll a diktatúrákkal, konkrétan az olasz fasizmussal (Marió és a varázsló), ami – legalább is számomra – nem hagy kétséget a Münchenben élő  író humanista  és demokratikus meggyőződéséről. Ugyanakkor próbál választ adni arra a kérdésre, miért halogatta a Svájcba, majd Amerikába emigrált Thomas Mann évekig a nácizmussal szembeni nyílt ellenállást? Vagy hogy  mi volt az ára az impozáns Mann-i életműnek: a gyereknevelés elhanyagolása, a merev távolságtartás miatt a fiainak és lányainak okozott, általuk elszenvedett trauma? Akik közül Elizabeth és Monika látszik a legegészségesebbnek, de azok is másnyelvű férjhez menekülnek, Monika férje például magyar zsidó művészettörténész, akivel Itáliában találkozik. Tragikus epizódja ez a könyvnek: Lányi Jenő, aki Donatello-szakértő, csak rövid ideig lehet boldog Monikával, mert 1940-ben Angliából Amerikába menet megtorpedózták hajójukat a németek és Lányi a tengerbe fulladt. Mann Klaus nevű fia hányatott életét öngyilkossággal végzi, legidősebb lánya, a biszexuális Erika, pedig úgy tűnik, akár férfival, akár nővel van, mindvégig boldogtalan.

De legjobban zavart Tóibín olvasmányos könyvében a szerzőnek a központi hőst illető elfogultsága, Thomas Mann homoerotikus vonzalmainak szüntelen felemlegetése. Mann nős volt, és bár naplójában fiatal férfiak iránti vágyairól is vallott, közben hat gyermeket (!) nemzett feleségének, tehát úgy tűnik, elég jól titkolta „másságát”. Igaz, a Halál Velencében alapján még pedofil képzelgéseket is tulajdoníthatunk szerzőjének, de végül is it kit érdekel, hogy a hetvenöt éves Mann nemi izgalomba jön egy csinos svájci pincértől? Wittgenstein naplójában megírja, mennyit szenved az első világháború idején attól, hogy kényszeres gyakorisággal kell (?) maszturbálnia, de hogyan függ ez össze filozófiájával? És Thomas Mann esetében ez az eltitkolt fiúszerelem mennyiben színezi, befolyásolja az író rendkívüli írásművészetét? Persze tudom, Tóibín maga nyíltan vállalta melegségét, de nem tartom meggyőzőnek, hogy ebben az életregényben főleg erre teszi a hangsúlyt. A ló elég kezes ahhoz, hogy ne essünk át másik oldalára.

                                        

2.

Különös könyvet hozott a héten a posta. Címe Swirl of Words, vagyis Szavak forgataga, (esetleg Szállingózó szavak), alcíme: Versek, 94 Hackney-ben beszélt nyelven. Hackney Kelet-London sűrűn lakott negyede, itt 280 ezer ember él és mint a nyelvek sokaságából kitűnik, még London más részeihez képest is különösen nemzetközi. Nem tudom, az antológia szerkesztője, Stephen Watts, hogyan szedte össze a kötetben szereplő verseket, amelyek itt eredetiben és angol fordításban olvashatók, mindenesetre (még ha a színvonal eléggé változó is) teljesítménye, úgy hiszem, rendkívüli, mint ahogy az is, hogy rá tudta beszélni Hackney tanácsát a gyűjtemény kiadására.

A Hackneyben beszélt nyelvek közt két verssel szerepel a magyar: az egyiket, Petri György remek kétsorosát mi fordítottuk Clive Wilmerrel, a másik részlet József Attila Ódájából való, Kabdebó Tamás átültetésében. Mivel ez a modern világirodalom egyik legszebb szerelmes verse, versrészletként is megáll, mondhatnám kiemelkedik az antológia egész anyagából. Az Írországban letelepült, pár éve már halott, ötvenhatos emigráns Tamás barátomnak egyik rögeszméje volt József Attila megismertetése az angolokkal, kis életrajzot is írt róla angolul, meg több versválogatást is kiadott, számos fordítóval. József Attilát mindmáig legjobban Edwin Morgan, a skót koszorús költő („Makar”), fordította, de az ő Ódája sem hangzik Keats és Shelley nyelvén sokkal jobban, mint Kabdebó verziója. Meg lehetünk tehát elégedve a Hackney-ben kiadott antológia magyar részével.

Amiről persze eszembe jut: hányan is beszélnek ma magyarul? A Wikipédia 13 milliót mond, de elképzelhető, hogy a „természetes” halandóság meg a COVID következtében ez a szám legalább félmillióval csökkent. Tizenkét és fél millió még mindig elég szép szám, svédül fele annyian sem beszélnek. Ugyanakkor ebben az antológiában olyan nyelvekkel találkoztam, amelyeknek korábban még hírét sem hallottam, bár  Ázsiában, vagy Afrikában elég sokaknak anyanyelvük. Maliban például létezik egy bambara nevű nyelv, amit 15 milió ember, Zimbabwében pedig a shona, amit 12 millió beszél. És bár a Swirl of Words két szöveget is közöl bambarául, azok megmaradnak a népdalok szintjén, nem egészen nevezhetők  modern irodalmi alkotásoknak. A különbség tehát nem a lakosság lélekszámában, hanem az írott szó minőségében van, és ebből a szempontból az elmúlt 120 évben a magyar költészet nemcsak a Harmadik Világban beszélt nyelvekhez, hanem a legtöbb európai nyelvhez képest is kiemelkedően jól teljesített.

Azt hiszem, angol nyelvterületen József Attila és Radnóti Miklós mellé észrevétlenül fölzárkózott Pilinszky János. Születésének centenáriumára nemrég a Times Literary Supplement egész oldalas cikkben emlékezett, számos angol nyelvű világirodalmi antológiában szerepel egy-két verse. Amíg az emberiség megőrzi a Holocaust-nak nevezett intézményes tömeggyilkosság emlékét, Pilinszkyt a világ minden részén fogják olvasni és idézni.

 


Főoldal

2022. május 30.
Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Mohai Aletta: VérpacaMagyar Dániel új rövidprózái
Ha sok a meggy, akkor kevés a búza?Mi baja Medárdnak a kólóval, és mit keres az özönvíz Eleken?
Csillag Tamás verseiDebreceni Balázs: Börtönversek / KarantényekBánki Éva verseiSzálinger Balázs: A rózsaablak
Bene Zoltán: Pest-BudaMárton László: Apa a túlvilágonDarvasi László: Tóth elvtársNagy-Laczkó Balázs novellái
Márton László: Nibelungok. Kriemhild bosszújaZalán Tibor: MiskaGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: A gyulai vérfürdőMárton László: Nibelungok – Ötödik felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png