Esszék, tanulmányok

 

Szepes_Erika_bor__t__.jpg 

 

Szepes Erika

Aki megtalálta a jelent

Acsai Roland Góré című kötetéről

 

Acsai Roland kettős vállalással állította össze legújabb kötetét: egyrészt elhatárolódott a számára hiteltelenné vált poszt-, neo-, transz- és egyéb avantgárd irányzatok divatdiktátumaitól, és elfordult a nyelvet az értelem rovására fetisizáló szövegtestektől, azok írásbeli, néha irodalmon kívüli megjelenítési módjaitól, és az európai költészet hagyományos, emberközpontú témáihoz közelített. Másrészt világosan látja, hogy a humanizáltabb témákat a költészet hagyományos formáiban kell megszólaltatni, és ehhez a versformakultúra teljességét élesztette fel. E nagyszabású tervben nem válik el egymástól téma (tartalom) és forma (versformák), hanem egymásba fonódva szólalnak meg, és a témákat gyakran a forma tartalomerősítő holdudvara is gazdagítja.

Honnan jövünk, hová megyünk?

Amivel Acsai viaskodik, az az emberiség legfőbb, legyőzhetetlen ellensége, az idő, amit hol visszatartani szeretnénk, hol elmenekülnénk előle, azaz a múltra emlékezünk, és a jövő terveinket elodázzuk. Az ember ősi komplexusa ez az idővel: Hésziodosznak, az i.e. VIII. századi boiótiai parasztköltőnek szemébe mondják a múzsák, hogy ő csak a múltat és a jövőt ismerheti, jelen ideje nincsen, míg ők, az isteni öröklét birtokosai, egyaránt bírják az idő mindhárom aspektusát, hiszen képesek az örök jelenben élni (Theogónia). És Mózesnek is így mutatkozik be istene, a Kimondhatatlan Nevű: „Én vagyok, aki vagyok.” Mert más csak volt vagy lesz. Az örök jelen az isteneké. Az ember elveszíti az időt, a múltra csak emlékezik, ahogyan azt Acsai szép versében írja (az arab számok  a kötet oldalszámait jelzik):

                                                 

a bekapott
szalagok, az emlékek más
sorrendje, ahogy lejátssza őket
a memória, de valamit nem hall, nem lát
újra az emlékezet: az időket,
amiket bekapott az évek magnója

                                                                  (kiem. Sz. E., 42.)

Mindaz, ami a múltban történt, „Nincs már”, „nincs ott az a fiú, az a lány, / aki én, aki ő. // Csak egy lemez, // csak az idő, / névtelen. Nincs név. Nincsenek nevek.” (11.) Az emlékezés ugyan kétidejű, mert aki éppen emlékezik, az a jelenben teszi azt, de amire emlékezik, az a múltban történt, amiként Acsai metaforája megvilágítja:

                                  Csak jönnek-mennek a liftek,
                                  jelen és múlt között,
                                  valamit hoznak, valamit visznek. (13.)

Vagy amiként pontosan meg is fogalmazza:

                                  A jövőjüké, ami ma már múlt,
                                  mert volt lesz a lesz. (31.)

 

(A szülők generációjának a fülében még ott cseng a Bergendy együttes 1976-os slágere: „Ma lesz a holnap tegnapja”. Hát igen – ők is érezték. Ezt a szalagot is bekapta az évek magnója.)

Személyessé téve, egy szót is képezve hozzá:

Ki érzi, hogy elmúlik az énidő?
El, mint az én, el mint az ő, el.
Nincsen örökre, ha minden itt hagy.

                                                                        (kiem. Sz. E., 47.)

Az idő túllép a személyeken, a személyes sorson, de folyamatosan kapcsolatban vagyunk a múltunkkal, szüleink, őseink révén. Az ő emlékeik átörökíthetők gyermekeikre, emlékeikben életük, munkájuk, örömeik, szórakozásuk, műveltségük egyaránt benne van. A régi-régi tv műsor így válik generációkon átívelő emlékké:

…azt sem tudjuk, kicsodák, mit látnak,
és senki sem mentheti meg

őket attól, hogy korosztályuk
gyermekkori emlékeivé váljanak,
mert azzá váltak… (15.)

Az élet csak így lehet folyamatos, és mi ebben a folyamatban élünk:

És megszülettek páran, akik nem él-
tek akkor, így igaz…
Sokan, nagyon sokan születtek (67.)

És tudva-öntudatlanul ismételjük cselekvéseiket – folytatjuk az életüket. Eközben a tárgyak és a helyszínek – emlékeink tárgyai és helyszínei – személyesekké válnak, mert ismerjük őket, mert hozzátartozóink ismerték őket, mint abban az öntudatlan nyomkövetésben, amit a költő végez az Örs vezér terén:

…Én se voltam még meg. Az Örs vezér
    terén nem jártam így, se amúgy. Nem én.
        Tagadhatatlan. Bár anyám itt
            elmehetett. Ahol én megyek most.

                                                                                    (kiem. Sz. E., 61.)

Van egy „valódi nyomkövetés”, amelyben az emlék tárgya egy kukoricatermés, meg az általa húzott csík:

                                  
Az apjuk úgy találta meg a kölyköt,
hogy a fiú egy kukoricacsövet
húzott maga után,
és az apjának

ezt a vonalat kellett követnie csupán,
amit hagyott a porban, a löszben,
és mert megtalálnia muszáj
volt, megtalálta.

…azt a kisgyereket sem leled már sehol: felnőtt lett,
idős már nagyon.
Apja keresésére indul  majd ő egy
napon. (32.)

Az emlékek gyakran mitizálódnak: a dédapa építette jégkunyhót a gyermek magasztos jégkápolnának  látja (34.), és mellé emelkedik az emlékezetben egy másik építmény, „A kukoricagóré / az udvar gótikája. / Templom, a múlté.” (37.) Jó érzékkel emeli kötetcímmé ezt a különös, kukoricacsutkákból tákolt templomot Acsai: titokzatos fenségességgel telíti a kedves kisfiúarcot és a mögötte látható autórészletet. Mert az emlékezésnek ez a lényege: ha szépre, jóra emlékszünk, annak tárgyát a nosztalgia mitikussá növeli. Még a vidéknosztalgia után bekövetkező, talán ingerszegényebb panelnosztalgiát is, mert az is elmúlt (74.). A gyermekkor vidék-világa természetszerűleg gazdagabb: rengeteg állat elevenedik meg az emlékekben, főként madarak. (A kötet hátszövegét író Zalán Tibor is megjegyzi, hogy talán még soha nem olvasott egy verseskönyvben ennyi madárról.) Egy halott madár látványa a múláson kívül a sok-ban létezés filozofikus gondolatát hívja elő: „Sok madarunk belelátni az egybe. / …Sok madarunk vele él. Már az a szám-személy. / …Száma, személye se várja”. (128.)

De nemcsak a gyermekkornak vannak emlékei: minden életkorból hordozunk emléknyomokat. Még a feledhetetlen egyetemi évekből is, különösen, ha eltűnt korábbi helyszínéről, ha meghaltak a hajdani tanárok, ha meghaltak azok, akikről a meghalt tanárok beszéltek. Tandori és Tarján. Mert a múlás – a múlás senkit és semmit nem kímél. Múlás van,  ahogy egy másik, valamivel idősebb költő, Turczi István verse mondja, és a gondolatok egybefonódnak, hiszen Turczi ezt a címet Gothár Péter filmjének, az Idő van-nak a címére alkotta meg, parafrázisként.

Ez a Bölcsészkar című vers, a kötet sok kulcsverse közül az egyik: összeáll benne egy generáció (hogy még Gothár egy nemzedéktársának filmcímét idézzem: A nagy generáció), és egy sajátságos életérzés, a ködben kavargó lesz és volt közti fájdalom, a „túl vagyunk már ezen-azon” szomorúsága, a „Más házakra látok, más ablakon” múlás-érzése. Az érzékenység megvallása, az érzelmek kimondása – Acsai Roland tematikus vállalása, az őszinte szókimondás. Az új szenzibilitás, ahogy Hegyi Lóránd nevezi ezt a jelenséget a képzőművészet 20. század végi hangulatváltásának jellemzésére.

Ebben a mindent opálos áttűnésben elővarázsoló emlékvilágban a dolgok elveszítik tényleges arányaikat: a rájuk vetülő fókusz felnagyíthatja, ha háttérbe szorítja, lekicsinyítheti képüket. Ezért van, hogy az eltűnt bölcsészkar emlékképében minden hol túl kicsinek, hol túl nagynak látszik. És ellentétekből áll ez az egész tünékeny világ: a tejút helyén csiganyál van, természetesen azonos a hópehely és a csillag (18.), a földön csillogó olajfolt másolja az eget (29.), mélység lapul a magasságban (20., 21).. Az ellentétekből álló világban minden hordozza a saját ellentétét, még a szerelem is (16.); és egy igazán szép, régiek és újak ellentétéből új szenzibilitással alkotott kép így olvasztja össze őket:

A földben és a szívben ázni
  fognak a régiek és az újak.  (49.)

 

A mély érzésekkel átélt idő olykor jelentőssé növekszik. Egy mélyenszántó belátás – „Azért az már szinte hihetetlen, hogy mi is / voltunk fiatalok” – váratlanul megajándékozza a költőt egy ritka élménnyel: „A tegnap, a holnap, a most… / Minden jó volt egynek. Volt, ami kettőnek is.” (44.) A ritka pillanat, amelyben együtt az időhármasság, egy különlegesen fontosnak érzett születésnap, a 45.-ik. A visszapillantás és előre tervezés együttese. Kiemelt pillanat. Fontos ez a 45.-ik év, mert még egy vers születik róla, az is a jó kiemelt pillanata: „Nem mintha bánnám. Jobb így most. Negyvenöt évesen.” (43.) És még egyszer, az időt térrel érzékeltetve: „Már nem vagyok az a kölyök, // elérkeztem a negyvenötödikre. / Ha ez emelet, már jó magas. Sok minden fölött / vagyok, de lépcső vezet még sok emeletre…” (14.) Ez érzékelteti, hogy a jövő tervezhető. És ezenkívül miért jó a 45.-ik? Mert most van, a jelenben van, megélhető. Ahogy másutt írja: „Az ember észre sem veszi, / mennyi minden van neki / előtte, utána: a közben.” Ez a közben: a most. A kiemelt pillanat.

Az antik görögök megkülönböztették az általánosan folyó időtől, a megszemélyesített, istenné tett Kronosztól a kiemelt pillanatot, és kairosznak nevezték. Kiemelt pillanat kevés van az életben, észre kell venni. Acsai – új szenzibilitással – észreveszi, és leírja, ezáltal rögzíti, megörökíti, múlhatatlanná teszi. Kiemelt pillanatainak emléket állít: amikor ráérez, hogy minden a múltból jön (ex nihilo nihil fit):

Idézni újra kánikulát talált
nyarakban.

csak a múlt, csak azt
ne. És csak azt, igen. (81.)

Acsai pontosan fogalmaz:

Ez az első emléke valakinek. A sok semmibe vesző
pillanatból egy. És mégis egy életnyi. (26.)

Amiért érdemes élni.

A legszebb, a legmegrázóbb emléke egyben a magyar költészetnek is kiemelkedő epizódja. Egy szívműtét utáni első út története. Legszívesebben az egész verset idézném, de arra szorítkozom, hogy érzékeltessem: miképpen válik a megkönnyebbülés valami mássá, valami emelkedettebbé:

                          
Nem haza, vagy a munkahelyére, végre szóhoz
juthatott benne a lényeg.
Amikor az autóval lekanyarodtak az útról a felhőfoltos

ég meg-
meglengő ponyvája
alatt, nem akart hinni a szemének,
 

mert ott várt rá a lova, ahogy mindennap várta,
amíg a kórházban tartózkodott,
és akkor kiszállt a
kocsiból, átkarolta a ló nyakát, mint aki zokog. (25.)

 

Nietzschei pillanat. Világirodalmi.

Acsai múltba néző, előre félve tekintő világa azért nem sötét, nem nyomasztó, mert ezek a kiemelt pillanatok kiemelik a mindennapiságból, a „bolygó pörgő hörcsögkerekéből”. Ezért fontos, hogy a kötet végén belép a jelenbe, vágyik is arra, hogy tartósan ott lehessen, tehát így fogalmazhat:

Élni a megfelelőbb, mint azután, azelőtt. (132.)

Ezzel a derűsebb szemlélettel szólal meg humora is, amelyet apró képekben villant meg. Az örökkévalóság láthatóvá válik, ha egy elromlott toronyóra mutatóján figyeljük (98.); szójátékkal: szivárványt lehet látni egy porszem íriszén (97.); a kacagógerlének nem kell hangulatjavító (30.); egy összetettebb kép: „az ég madársok- // kot kap, mert elindulnak a fecskék, / hogy kék kútját / szárnyukkal kimerjék, // ahogy nyitják-csukják, / míg felülről szagolják az ibolyát, az ultrát.” (40.)

A világirodalom korábbi alkotásaiban megérezni a humort, és átvenni, áthasonítani – nem áll távol Acsaitól. Kedves játéka Macuo Basó híres haikujának magyarítása, amiben annyira kedvét leli, hogy kétszer is újrakölti: de nem egyforma versmértékben, hiszen ő fontosnak tartja a formát, hanem először alkaioszi strófában (amelyben felfigyelhetünk az ellentétekre is: lehunyt szem–fátyol és nyitott szem–fény):

Lehunyt szemére fátyol a parti sás,
    nyitott szemébe képeket ejt a fény,
        miként a vízbe kő zuhanna,
            béka beugrik a parti fűről. (75.)

Majd ugyanez a Basó-motívum leoninusban:

                                Béka a tóba, ha ugrik, gyűrűt vetne a múlt is. (126.)

 

„Minden forrás valahonnan ered”

– a költészet pedig az évezredek során több forrásból indult és táplálkozott. Acsai Roland vállalása, hogy felkeresse forrásainak eredetét, nagyon messzire nyúlik vissza: szabadság és kötöttség határára, ahhoz a fázishoz, ahol még nem szilárdultak meg a mára kanonizáltakká vált formák. A költészet, az eddigi elfogadott álláspontok szerint, két fő irányból indult: a mágiából és a munkadalból; a kettő közös eleme bizonyos mozzanatok ritmikus ismétlődése, amely egyrészt megkönnyíti a munkavégzést, másrészt a mágia a maga monotóniájával és a ritmus fokozásával még módosult tudatállapotot is képes előidézni. Ezekben a nagyon korai formákban, a szinkretisztikus művészet korában a költői szöveg ritmusa még sokat bízott a zene, a tánc támogató erejére. Később, ezektől elszakadván, önállósulva, a használt ritmusoknak feszesebbeknek, kötöttebbeknek kellett lenniük.

Acsai Roland jól ismeri ezeket a fejlődési szakaszokat, és kötetében követi is ezek formálódását, alakulását. Minthogy ars poeticája szerint a forma megvalósítására törekszik, a kötet első verse, az Előhang (7.) tipikusan az a forma, amely szabadság és kötöttség határán – mintegy korai fázist intonálva – szólal meg. Az ütemhangsúlyos magyar költészetnek ez a csíraformája az alább elemzendő ütemmozaiknak nevezett szerkesztés. (De hogy Acsai – mint az idő önmagába visszatérő kígyója – szintén visszatérjen saját kiindulásához, Utóhangját, megjárván a formák összességét, ismét szabadság és kötöttség határán, ütemmozaiktechnikával írja, címe nem véletlenül: Összekössön, 137.)

Mi hát ennek a formának a lényege? Viszonylag kötött a sorok szótagszáma, viszonylag kötött a sorokban lévő ütemek száma is, de az ütemek szótagszáma változó – azért nem sokban térnek el egymástól –, és ezek az egymáshoz hasonló nagyságú ütemek szabálytalanul kapcsolódnak egymáshoz; ebből adódik a sorok szótagszámának variabilitása.

Az Előhang ütem- és sorképlete a következő: 

                   A Rákospatak partján // él egy varjú        7//4   11
                             Már régóta                                            4
                  Törött szárnnyal // a sarjú                           4//3     7
                  Között hol az ág is // sötét aljú                   6//4

Ezt követi egy kétsoros refrén, amely szabályos felező nyolcas: 4//4, és minden ütemmozaikos szakasz után ott áll. Az ismétlődő ütemek 3, 4, 6, 7 szótagosak, a sorok szótagszáma elég különböző. A további szakaszok is hasonlóak. Az Összekössön című Utóhang (137.) valamivel szabályosabb képlete:

                   Ma a félszárnyú // varjút újra láttuk           5//6
                               Minden gyomot                                     4
                   Ismer tudja // magányuk                            4//4
                   Más varjú röpül // ő nem megy utánuk     5//6

A szakaszokat itt is követi a kétsoros refrén, mely itt is felező nyolcasokból áll, de a felező nyolcasokat – hiszen végigjárta a kötetben a formai lehetőségeket, s az itt is működteti hatását – megmértékeli, szimultánná teszi, méghozzá Földi János Enyim Juliska és Csokonai híres Tartózkodó kérelem című verseinek időmértékes dobolásával, az ionicus a minore nevű, U U - - ritmusú képlettel (ill. a refrén második sorának második felében a második epitritus nevű, - U - - képlettel).

A formák kibontakozásának fázisait imitáló költő másik, szabadversnek látszó verstípusa a kötetlen szótagszámú sorokból álló, háromsoros szakasz, de itt is „beléptet” egy későbbi fejleményt: a sorokat rímelteti, méghozzá terzinarímekkel. Ezáltal ezek a sorok ún. pszeudoterzinákká válnak. A rímek hol párrímek (11.), hol keresztrímek (12.); ezek váltakoznak az első ciklus pszeudoterzináiban.

A szabadság és kötöttség határán mozgó ütemmozaik és pszeudoterzina fejezet után Acsai rátalál a legrégebbi európai verselési elvre, az időmértékesre. Formabravúrra késztő képessége nem a legismertebb (és talán legidősebb) időmértékes formát, az ión hexametert választja, hanem a másik tájnyelv verseléséből, az aiol kólonokból épülő alkaioszi strófát. A magyar alkaioszi zengzetes, magasztos megszólalásai (főként Berzsenyi költeményei) után üdítően hatnak Acsai tájképei, nosztalgikus merengései az idő felett – végül is alkaiosziban is ugyanazokat a megválaszolhatatlan kérdéseit, fájó problémáit, gyermekből felnőtté érését írja meg, mint az első ciklus verseiben. De még az alkaioszi feszes kötöttségein is szorít egyet: rímessé teszi az eredetileg rímtelen antik strófát. Párrímesen, még refrénsorral is megtoldva:

Szánkózni, vagy csak húzni a szánt magunk
után utassal hátul: együtt vagyunk.
    Emlékeinkből hullik ismét.
        Hívnak apának a lányaim rég.

A hóban elkeverve nyomokra lel
az ismerős. Messzebbre vagyunk: közel.
    Fehér az út, nem ágazik szét.
        Hívnak apának a lányaim rég. (69.)

 

Másképpen rímeli az Ártere már a múltja című verset: különös rímszerkezetében tiszta rímek és asszonáncok adják a változatosságot:

 

                                    A fű vizes hegyén mai fény virít.                            a
                                    A nádakat, ha látom, a tegnapét.                          a
                                            Bugáik intenének ázva.                                   b
                                                  Éveit itt kitaposni, mint rég,                     a

 

                                   ma kéne újra, mint a gyerekkorét:                        a
                                   a lányomét, enyémet. A múltakért                       a
                                              jövőt, örökre múlhatatlant.                         b
                                                     Gém figyel. Ártere már a múltja.         b (76.)

(Rímes alkaioszi még a 77. oldalon a félrímes megoldású strófa is.)

Érdekes magánhangzójáték élénkíti azt az alkaioszit, amelyben a mély és a magas magánhangzókat ütközteti a sorokban:

                                   Akácfa ága, árnya a létezés.

                                   Magába zárva állna, de így kevés.

                                            Magány a párja: látomása.

                                                 Elhiszi, mert szeme nyitva látja. (82.)

Klasszikus fejezetcímen foglalja össze Acsai a szonettjeit, amelyekben a szonett minden rímfajtáját megvalósítja: leggyakrabban ölelkező rímmel (pl. 93., 97., 101.), de van keresztrímes is (98.).

A gyermekkori mondókák, népdalok – és általában a népköltészet – az az ütemhangsúlyos forma, alapritmusemlék, amelyet mindenki magában őriz. Acsai Roland tudja, hogy bizonyos korokban tapadtak ehhez az ősi ritmushoz olyan járulékos tartalmak, (a Lobogónk: Petőfi! erőltetett klapanciaprogramja), amelyek miatt hosszú időre illett kerülni az ilyen metrumokat. Acsai fejezetcíme beszédes: Az ütemhangsúlyos verselés feltámasztása. Ő tudja, miként kell feltámasztani, és vállalja, hogy új életre kelti költészetünknek ezt a kihagyhatatlan lehetőségét. Sorban halad, hiszen mindenkinek a fülében dobolnak a legismertebb régi magyar versek: a felező tizenkettes, amelyet párrímes formában valósít meg, de hogy meggondolkodtatóvá tegye, ellentéteket rejt a sorokba:

Odakint kalitka, benne kék papagáj.                  6//6
Magában udvarol, a párja messze már.             6//6
Elpusztult a télen, fehér volt a tolla,                  6//6
a fényben türkizes. Fekete föld foglya.               6//6

Én temettem el az udvar egy sarkába.                6//6
Csak én tudom hová: mindigbe, sohába.           6//6
Ami van: öröké. Ami nincs: ködöké.                     6//6
Itt nem lehet hiba. Oké, vagy nem oké.               6//6

Ami egyszer lehullt, ami egyszer felszállt,           6//6
szántja majd a földet, aminek eget szánt.           6//6 (107.)

A másik leggyakoribb, legismertebb ütemhangsúlyos formánk a felező nyolcas. Ezt is párrímekbe szedve írja, vegyesen tiszta rímekkel és asszonáncokkal:

Megidézi a sok embert,                  4//4
aki régen azon átkelt.                      4//4
Tükörképük rég leúszott                  4//4
a patakkal a folyóhoz,                      4//4 (109.)

 

Párrímes felező nyolcas a gyermekkort megidéző, mesés jellegű Hány hold (110.) is.

A felező tizenkettes elbeszélő hangnemre vált, folyékonyabb dikcióval elevenít meg egy régi iskolát, amelyet – a természet törvénye! – ő elhagyott, elballagott belőle. A népi bölcselkedés hangját hallhatjuk ki a záró két sorból:

Így vagyunk mind ezzel: időt siettetünk,
aztán meg sajnáljuk, ha egyszer csak letűnt. (111.)

 

Ha felező tizenkettes, ha emlékezés, akkor Arany János hangja; ez szól a Skacok című versben:

Ha nyár vége eljött, megérett a szilva,
teljes volt az élet, tudtuk, mi a titka. (112.)

Használja a ritkább ütemhangsúlyos sorokat is: a 4//3-as tagolású hetes Arany János A fülemiléjében egy funkcionális ritmusváltás során kerül a felező nyolcas mellé: ezzel a dallamos sorfajtával énekelteti Arany a madarakat az elbeszélő történet folyamába illesztve, ezért neveztem korábban (A mai magyar vers II., 1996) madár-periódusnak ezt a sorkapcsolatot. Acsainál nem madarak „beszélnek” ezen a nyelven, hanem kis állatok, tehát a dallamos sor a természeté marad. És mi a vers címe? A természetről.

A nutria a nádban,
békalencsés magányban.
Akár egy hód, olyan volt.
Vajon honnan bitangolt

                                                …

És a verszárlat:

                                    A természet nem felejt,
                                    a szívébe belerejt.
                                    Ott doboghatsz majd benne:
                                    emlékezve-felejtve.

(hogy az ellentételezés ne maradjon el…) (108.)

Ha szabad a recenzensnek elfogultnak lenni – hadd legyek az: mindaz, amit Acsai költészetéről, tudatos vállalásáról írtam, nagyon közel áll hozzám. De hadd legyen elfogult az ókoros-verstanász recenzens is a kötet utolsó ciklusával, a Még újabb leoninusok címet viselő sorozattal.  A cím nyilvánvalóan Babitsra utal, de a forma az általam legkedveltebb időmértékes költészet (már az alkaioszi is az volt) egy különleges válfaja, a bizonytalan eredetű, vagy a XII. században élt Leoninus nevű, Szent Viktor rendi kanonokról, vagy egy Leó nevű, latin nyelven verselő középkori költőről, (aki esetleg azonos volt II. Leó pápával) elnevezett rímes disztichon, a leoninus. Hagyományosan két fajtája létezett: a sorközepet (a harmadik lábat elvágó metszetnél) a sorvéggel rímeltető, ill. a sorok végét párosával rímeltető alakzat.

Magyar előélete sovány: a deákosok után divatja elmúlt, különösen Berzsenyi lesújtó véleménye miatt, aki „piperézett versnek”, „festett szobornak” minősítette. A 20. században Babits támasztotta fel, de sok követőre nem talált; a legtöbb és legszebb leoninust a század végén a méltatlanul kevéssé ismert Láng Éva írta. Nagyszerű, új életet adott neki Acsai, aki a rímelés minden fajtájával felékítette. Megtartotta eredeti rövidségét (feliratok formája volt), és a legáltalánosabb rímelését is megvalósítja: a harmadtrochaikus metszet rímel a sorvégre, valamint a két pentameter vége egymásra: 

Kinti világ ma az őszi, az áprilisát nem is őrzi.
  Él, aki élni tud, és intene még neki kéz. (121.)  

De aminek példáját nem láttam még eddig a magyar költészetben: Acsai megteremtette a fonatos rímű leoninust. A fonatos rím egyébként is ritka, egyetlen példájaként Ady Az ágyam hívogat című versét szokás idézni. Acsai formabravúrja a fonatrímes leoninussal ez idáig egyedülálló. Különösen úgy, hogy még ezen is „csavar” egyet: a fonatos rímet alkotó szavak fordított sorrendben térnek vissza. És még egy „jutalom-ráadás”: a fonatos rímet adó sorok refrénsorként is visszatérnek. Ha nincs is mód az egész verset idézni, a feléig legalább bemutatom, hogy mindaz érzékelhetővé váljék, amiről szóltam.

 

Újra növények a felhők, múlt idején leszereplők.
  Gesztenye és horizont. Kellene még, ki kibont.
Kint levelek sokasága, a benti idők pora árva
  Kellene még, ki kibont. Gesztenye és horizont.   
Égi szobák sora nyitva, az ablakaikra az ikra.
  Gesztenye és horizont. Kellene még, ki kibont.
Földi szobák hava hullik az égi szobákba ma úgyis.
  Kellene még, ki kibont. Gesztenye és horizont. (129.)

 

(S hogy a versformák mellett ne mulasszunk el a tartalmi jellegzetességekre is figyelni: Acsai itt is bőven adózik az ellentétezésnek, hiszen egész világát meghatározza az ellentétesség: kint, bent, ég, föld…)

A kötetben az erre következő vers szintén fonatos rímmel kapcsolja össze sorait, de még az előző verset is visszhangozza:

 

Gesztenye gyertyavirága, ha nyílik az ég magasába,  
lángja talán haza jár, égi menedékre talál.  
Égi levél a hazája, az ága helyén csak az árnya.
Árnya helyén csak az ág. Kéri, ne add ma alább. (130.)

 

Fonatos rímelésű leoninus a következő vers is, és úgy kapcsolódik az előzőkhöz, hogy motívumaiból építkezik: ég, árny, kert, s az ellentétezés: ami az előzőben a nyár–tél, itt az oda–vissza (ha tagadva is), a most és a rég. A rímes sorok egyben refrénsorok is. Ezek a természeti motívumok az elemei a többi leoninusnak is.

Persze mindez nemcsak bravúr: játék is, humoros, kedves ötlet. De miért ne lehetne játékos, ha már megmerítkezett a mélyben?

 

Költői eszközök

Acsai Roland tudatos költő. Nemcsak a versformákat illeszti témáihoz, hanem költői nyelvét, kifejezésmódját is. Minthogy a kötet tengelyében fő motívumként az idő múlása és az elmúlt dolgok hiánya áll, Acsai megtalálja azokat a költői eszközöket, amelyek ezek kifejezésére a legalkalmasabbak. A legfeltűnőbben, leggyakrabban az igék hiányoznak mondataiból, ami nemcsak általánosan a hiány érzetét kelti fel, de az időt kifejező igék hiányában meghatározatlan marad a versek történésének ideje is.

Hiány és időtlenség együtt egy versben:

…Öcsi bácsi
Belluska néni és Teri néni és…
Szomszédok. Élők és halottak. 
Messze. Közel. Valahol. Sehol sem. (57.)

 

Egy szakasz egyetlen igéje mozdít csak egy történést, mintegy magyarázza: a csöppek csöpögnek. A véré is, meg a jégé is. De innentől megáll a kép, időtlenné merevedik, mint egy natura morta, ahogyan az olaszok a csendéletet nevezik. A vers második szakaszában három ige van, az egyik a zenél, amelyet azonnal megsemmisít a következő szó: Némaság. A vers egészben (az igéket kurziválom):

Vér csöppje hóra. Jég csepeg. Olvadás.
Vadászni éjszakát. Szomorúbb halál.
Sok indulása érkezése.
Nincs vele. Sem veled. Önmagában

teljes. Magányosabb. Belehull. Zenél
a tolla. Némaság. Alagút tovább.
Enyém. Tiéd. Meghallható nesz.
Nincs maga. Mint aki lenne: már van. (63.)

 

Acsai, saját megfogalmazásában, „emlékműveket” állít az időmértékes verssel akkor, amikor én „csendéleteket” látok. A kettő rokonsága nyilvánvaló: megörökített tárgy, dolog, esemény – nem él. Verse így vall:

 

Egy klasszikus mértékkel az egyszerű
dolgoknak emlékműveket. Ennyi cé-
lom ezzel itt. Mármint a verssel. (64.)

 

A világ szétesését is sejtethetik a hiányos sorok, és a szövegtestben is van utalás a teljesség széthullására, a még meglévő dolgok ellentétességének küzdelmére:

 

Felejt el emlékezni, amíg vakít
a fény, amíg vakít a sötét, amíg.
Addigra eljön ő is érte.
Már aki. Még ami. Csak te és te.
 

Törött kijelző. Jégrianás. A hó.
Ez minden és semmi. Hamis. Való. (65.)

 

A legnyilvánvalóbb az idő szétesésének, a világ darabokra törésének érzése abban a versben, amelyben már szintaktikus kapcsolat sincsen: egyszótagos szavak sorakoznak egymás mellett. Van ennek az egyszótagos versformának is világirodalmi előzménye: carmen monosyllabicum néven művelték latin nyelven, a barokkban, de akkor csupán a játék kedvéért. Azóta az irodalom többször jelét adta annak, hogy elveszett az egységes világkép, megszűnt az egybenlátás lehetősége. Ahogy Hofmannsthal írja a Lord Chandos-levelében: „Minden részekre esett szét számomra, a részek újabb részekre, s semmit se lehetett többé egy fogalommal átfogni.” Adynál is: „Minden Egész eltörött.” Tandori Töredéket írt Hamletnek. Acsai világában sem játék többé a carmen monosyllabicum: ő is megérzi a világ összerakhatatlanságát, a benne érzett magányt.

 

Szép képek

Ha puzzleszerű is a világ, egyes puzzledarabok lehetnek szépek, és Acsai sok ilyen apró, szép képet lát. Amikor egy szerelmi együttlét motiválja a képet, akkor  „a lemezjátszó karja a lemezre hajol, / hogy átkarolja” (11.); ha kisfiú lát kakasokat, kisfiús játékot képzel a helyükbe: „Úgy állt a tarajuk, hogy / fél dobócsillagot // láthattál beléjük” (41.). Egy mikrovilág apró mozgásai: egy alvó madár „Két szemét becsukja, és a teste / mozdul, ahogy levegőt vesz.  Élő / levél, belülről fújja a szél, meging.” (85.) Mint már szó volt róla: ebben a könyvben sok a madár. És sok a szép madárkép is: „Balkáni gerle áll a tetőn, akár / csak önmagának szobra. / … / Lassan ma zárójelbe magát teszi: / két szárnya zárójelébe.” (59.) Egyszerűnek tűnő képalkotás, de mélysége van: a már és a még két repülő madár, hiszen a tertium comparationis a madár és az idő között a repülés. Az egyik legszebb képe: „Ki állított benneteket, régi kőkeresztek, / amiken Jézus arcát a mohák úgy fedik, // mint zöld halotti leplek?” (28.)

Negyvenöt emeletre emelkedik a negyvenöt éves Acsai Roland. Sok mindent hagyott maga mögött, többek közt ezt a tartalmas, szép kötetet. Remélhetőleg még legalább ennyi vár rá. A nehéz éveket mégsem zárja le sötéten, hacsak nem egy feketekávéval… Látja és várja a jövőt:

                              
Kávét iszom reggel. Gyerekem haját
nézem talán, a fürtöket. Arra int,
hogy élni kell. Kávét keverni
lassan a reggeli konyha mélyén. (50.)

 

Élni kell – és verset írni. Várjuk.

 

Megjelent a Bárka 2023/3-as számában.


Főoldal

2023. július 13.
Kontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Mindák Dániel: CsokitortaCsabay-Tóth Bálint: A sarj
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Grecsó Krisztián: Középkorú szerelmesversBecsy András: FelhőszakadásPál Dániel Levente verseiBálint Tamás: Máj hagymalekvárral
Kiss László: Az olvasásOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png