A Ghymes Békéscsabán
A Tavaszi Fesztivál nyitányaként szerepelt Békéscsabán az Ifjúsági Házban március 14-én a Ghymes, az ún. word music magyar képviselői között a legegyénibb stílusú, s talán ezért is legnépszerűbb zenekar. Az egész estét Március 15. jegyében tartották, az Ünnep előestéjén tudatosan törekedtek arra, hogy örömzenéjükkel örömünnepben részesítsenek bennünket.
„Az szép szabadságra, / Magyarság javára / Törekedő jó urunk”-at, azaz Bocskay Istvánt szólította meg üdvözlő énekében (Militaris congratulatio comitatus Bihariensis) 1604-ben egy debreceni szappanfőző munkás fia, Debreceni Szappanyos János, s ennek a Balassi-strófákban írott szép versnek a megzenésített (az 1996-os Tűzugrás című lemezükön szereplő) változatával köszöntötte a Ghymes nagy számú békéscsabai közönségét. Harmadszor jártak Csabán, s ahogy sejtettem és reméltem, koncertjük lélekben ezúttal is felszabadító hatással volt, a gyakori vastapsból következtetek arra, hogy nem csak rám, akivel könnyű dolguk van, mert én annyira szeretem őket, hogy még lemezeik önismétléseit is megbocsátom. Az Ünnep előestéjéhez illett volna a koncert zárása is, a Csengőcsángóval, annak utolsó soraival: „Életem húz, de nagyon! / Szabadnak csak szabadon!”, ha nem követel a hálás közönség két ráadást. Az est során jórészt csak az ősszel megjelent Messzerepülő című albumukat mutatták be (persze, az Állatfarm, a Bazsarózsa, a Héjavarázs is elhangzott a korábbi lemezekről) de ezt is megtehették, hiszen több olyan dal található rajta, amely, ha akarom, kapcsolható Március 15. eszme- és értékvilágához (is), illetve, amely örömöt, felszabadultságot sugároz. Az egyetlen versszöveg, amelyet nem Szarka Tamás, korunk egyik figyelemre méltó magyar költője írt a lemezen, az éppen Petőfi tollából való Kördal is búfelejtő iddogálásra hív fel. Érdekes, de ez sem véletlen, hogy amikor december közepén a szomszédvárban, a Gyulai Várszínház kamaratermében léptek föl, akkor pedig gond nélkül tarthattak gyakorlatilag karácsonyi koncertet. A Ghymes zenéje az alapvető értékekről és érzelmekről szól, szeretet, barátság, tisztaság, tisztesség, becsület, igazság, szabadság, boldogság, csupa olyan dologról és olyan dolgok veszélyeztetettségéről, ami minden ember szívének kedves – de korántsem egyszerű nyelven. Szarka Tamás metaforikus és filozofikus elvonatkoztatásokkal, balladisztikus síkváltásokkal is élő szövegvilága időnként komoly feladványokat kínál, a már sokak által méltatott, legkülönbözőbb hangszerek és stílusok, műfajok összhangját megvalósító, de a népdalok univerzális szakrális örökségét és nemzeti karakterét azért egyaránt őrző („Forrásból inni boldogság / Jókedvet hozni ékesség” – hallhattuk a Regölésben ezúttal is) világzenei zeneviláguk pedig épp a maga összetettségével varázsol el. Felvidéki, galántai magyarokként nemcsak a nemzeti hagyományok, értékek felvállalása és megbecsülése, de a nemzeti egység, az összetartozás hirdetése is hitvallásuk meghatározó eleme. Csoda-e, ha még Debreceni Szappanyos Jánost is segítségül hívják érzéseik elmondásához: „Ha nyelvem száz volna, / Hogyha szóm víz volna, / Ha mint Körös, úgy folyna: / Szívemnek titkait, / Magyarok örömét / Megírnám bölcs formára: / Jaj, szegény magyarok, / Immár vígadnotok / Egyszer ideje volna.” Bizonyos vagyok abban, hogy ha csak egy Ifjúsági Háznyi magyarnak, s ha csak másfél órára is, de március 14-én sikerült egy jót vigadnunk.
