Földényi F. László, Ingo Schulze

Függőségi viszonyok

Szomszédság, Szabadság - a Szépírók Társasága VII. Irodalmi Fesztiválja

Két dolgot biztosan felmutatott a hetedik szépírófesztivál: a közép-európai sorsok párhuzamosságait, és a kultúraközi párbeszéd lehetőségeit. Vagy (kevésbé okoskodón): azt, hogy Ingo Schulze ugyanúgy csempészte Freud Álomfejtését az NDK-ba (Magyarországról), ahogyan Végel László a Pick szalámit Jugoszláviába (szintén Magyarországról). Beszélgetések a szabadsághiányos Közép-Európáról, a nyelvek fölötti élményközösségről, a kulturális diverzitásról - meg kicsit az irodalomról. A koncepció egyszerű, mint a szög: öt (felkért) magyar író öt nem magyar írót hívott meg, hogy pódiumon kérdezzék egymást erről-arról. A rendezvény főszervezőjeként Gerevich András költő, a Szépírók Társasága alelnöke működött közre, az első nap házigazdája Balázs Eszter, a másodiké Szilágyi Zsófia volt.

Balázs Eszter Anna

Földényi F. László és Ingo Schulze nyitja a fesztivált. Az egyébként nagyon komoly, itt-ott fenomenológiai kérdésekkel terhelt beszélgetést Földényi visszafogott humora lazítja. Meséli, hogy neki van egy háza Badacsonytomajon. Ingo Schulze egyik regénye részben ott játszódik, a szövegben a Római utca 8. szám alatt barátságosan fogadják a kelet-német menekülteket. Megkerestem az utcát, a házat Tomajban, mondja Földényi. Árpádsávos zászló lobog rajta, az a Jobbik székháza, úgyhogy ott ma aligha találkoznának meleg fogadtatással a menekültek. Nevetnek, nevetünk. Schulze nem reagál a politikai poénra, viszont elmeséli, hogy 1978-ban járt először Magyarországon, számára ez az ország akkor a nyugatot jelentette, bementek a Hiltonba, és senki nem igazoltatta őket, nem volt kihallgatás. Sőt, libériába öltözött inasokat látott, akik kocsikon tologatták a turisták poggyászait. Szocialista munkások az imperialisták csomagjait - ez hihetetlen volt.

Amíg létezett, nem tudtuk, nem lehetett felfogni a DDR valóságát, mondja Ingo Schulze. Az volt a normális, ami mindenki más számára riasztónak hatott, miközben az ép, természetes jelenségeket betegesnek, idegennek, lehetetlennek látták.

Ugyanezt, a torz tapasztalatok okozta torz világképet magyarázza, mutatja szülővárosa, Drezda példáján. Hogy sokáig nem járt másik nagyvárosban, és ezért sokáig (addig, amíg nem látott mást) számára természetes volt, hogy város az, ami tele van törmelékekkel, romokkal (Drezdát szétbombázták a második világháború végén, a romeltakarítás évtizedekig elhúzódott). Később furcsának találta, hogy Berlinben, Budapesten nincsenek a belvárosban hatalmas, üres pusztaságok, ahol birkák legelnek.

Ingo Schulze jó kedélyű társalgó, vicces helyenként, kineveti/kinevetteti saját magát is, ahol kell, ahol engedi. De a beszélgetésben megfogalmaz két kőkemény, komoly-szomorú felismerést is. 1. A szövetségi Németország annyira megnyerte a társadalmi rendszerek versengését, hogy azóta ('90 óta) sem hajlandó kritikailag szemlélni önmagát. 2. A rendszerváltozás, amire a mai napig (meg)szabadulásként emlékeznek a németek, valójában csak a függőségi viszonyok megváltozása volt, nem pedig a függőség (mint olyan) felszámolása.

A fellépők németül olvasnak, majd Dömötör András színművész a szövegek műfordításait. Földényi írása klasszicizálóan gömbölyű tiszteletadás a német kultúrának, az a leborulós fajta. Ritkán szoktam szeretni a kritikátlan rajongást - ez is kívül marad az élménykörön. Megtudjuk, hogy Földényi F. László már gyerekkorában sokszor járt Németországban (akkor még a keletiben, de viszonylag hamar, már a hetvenes években rendszeresen a nyugatiban is), és hogy az ország térképe számára a különböző Caspar David Friedrich-képek fellelhetőségi helye alapján rajzolódott meg. Értem én. De Földényi nagysága nekem A tágra nyílt szem kíméletlen emberábrázolásában ölt testet, abban a kérlelhetetlen, mérnöki hidegségben és alaposságban, amivel mutatja, milyen bennünk a szörnyeteg. Ha egy ekkora elme hozsannázik - azt unom. Ingo Schulze regényrészlete magyarországi élményeket idéz fel az államszocializmus idejéről, és kedvesen, okosan. Könyvvásárlási téma, az osszik itt tudták beszerezni az NSZK-ban kiadott műveket - a keleti oldalon jó érzékkel betiltották a fél kultúrhistóriát.

Ingo Schulze

Földényi F. László

Talán Örkény mondta (írta/üzente) valamelyik, vele élénken barátkozó hölgyismerősének, hogy nem kell várni az élő találkozást olyan nagyon - az írók közelről kiábrándítóak. Terézia Mora és Konrád György beszélgetéséről jutott ez eszembe, és nem is a bölcs öregről, hanem a Harmonia Caelestis-t németre fordító, saját műveiért már fiatalon jelentős díjakat bezsebelő Moráról. Itt nincs tolmács, az írónő Sopronban született, Móra Teréziaként nőtt fel Petneházán. Német családi környezetben, de Magyarországon. Érdekes történeteket mesél a falusi gyerekkorról, ahogy érezte a közösség szorítását, a számára kijelölt női szerepeket (amelyekkel nem tudott kibékülni), meg a kirekesztettséget a soproni középiskolában (vidéki volt, parasztnak nézték). Kiderül, hogy a család nem segítette a beilleszkedését, németül beszéltek otthon, csak az osztrák tévét nézték, Terézia hiába élt itt, nem tudott Magyarországról szinte semmit. 18 éves, amikor megnyílnak a határok, egy fillér nélkül utazik Berlinbe, későbbi férjéhez. Terézia Mora nagyon életrevaló lehetett, áttelepült Kelet-Berlinbe, ezért az egyesülés után mint osszi kapott jó ösztöndíjat a Humboldt Egyetemen. Akkor alakult át a keleti képzés, a tanárok magukkal voltak elfoglalva, nem tudom, mit csináltam öt évig, mondja. Mesél még arról, hogy az akkori barátja erőlködés nélkül tudta tisztelni őt, úgyhogy maradt is mellette, azóta már családot alapítottak. Kijelenti, hogy minden, nem munkával töltött este elfecsérelt idő, hogy szórakozni a német művészeti akadémiára vagy a berlini magyar házba jár, és hogy Berlin az egyedüli élhető város számára. Ha Budapesten el akarok jutni A-ból B-be, ahhoz a teljes őrületet meg kell tapasztalnom minden alkalommal, Berlinben a hétköznapok nem hiszterizálják az embert, mondja. Kell ez a nyugalom a munkájához. Furcsa, mert egyáltalán nem tűnik nyugodt embernek. Inkább szangvinikus, a másik szavába vágva társalog, érzelemtelített kommunikátor, emancipatorikus erő és ideges vibrálás van minden gesztusában. A nézőnek az az érzése támadhat (támad is), hogy a művésznő érdeklődése elsősorban saját magára terjed ki.

Konrád mosolygós, kedves bácsi a pódiumon, magabiztossága türelem, látszik a fellépésén, hogy neki nem kell bizonyítania, túl van már mindenen. És jó kérdéseket kap Morától. Például azt, hogy mit csinált, miből élt abban az időszakban, amikor az államszocializmus kultúrgépezete tiltotta munkái megjelenését. Konrád elmondja, hogy addigra már beindult külföldi pályája, sokfelé publikált. Magyar lapoknak, kiadóknak nem is küldött kéziratot, tudta, hogy úgyse hozhatják az írásait, nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni a szerkesztőket, akik sokszor barátai is voltak egyben. Meg a szamizdat. Mora megkérdezi, hány ciklusban is volt Konrád György a német művészeti akadémia elnöke. Kettő. 1997-től 2003-ig. Meséli, hogy nagyon furcsa volt neki az a kommunikáció, amit az akadémián folytattak. Hogy mindenki Herr vagy Frau, a saját titkárával is csak mandátuma lejártával tegeződött össze, pedig hat évig napi kapcsolatban, barátságban voltak, éltek, dolgoztak. Ez nagyon rendben van így!, mondja Mora a herre/fraura. És tényleg rendben. Csak a közbevágás, a megfellebezhetetlen parancs, a követelés a művésznő mondatában - valahogy az nincs rendben. Vagy ki tudja.

Terézia Mora

Konrád György

Másnap három beszélgetés, a délután házigazdája Szilágyi Zsófia irodalomtörténész. Szilágyi konferanszié és moderátor egyszerre, ez egy egészen másfajta szerepfelfogás. Indításként diszkurzív helyzetbe hozza magát a fesztivál koncepciójával. A rendezvény felhívása úgy szólt, hogy hozz magaddal egy másik írót egy másik országból. A mai fellépől viszont ugyanabból az országból hívták vendégeiket, ahol élnek. Vagyis ma itt én leszek a másik ország, mondja. No.

Mila Haugova és Barak László párosa, Szilágyi kérdezi őket. Nem egyszerű ügy. Barak a pódiumon közel sem olyan (lehengerlően határozott), mint közíróként, inkább darabos, bizonytalan itt-ott. Nem csak megfogalmazza, de helyben keresi/alakítja ki a válaszokat a neki feltett kérdésekre. A társalgás dinamizálását ez nem segíti, hiába szimpatikus az azonnaliság. Haugova meg annyira csendes, jóságos, mint Holle anyó, sőt jobban, még a lusta lánynak is csak megsimogatná az arcát. Furcsa páros, és láthatóan a produkció közben ismerkednek (a többieknél inkább nyilvánvaló a régi barátság).

Haugova sokat mesél a gyerekkoráról, Budapesten született, az édesapja szlovák, anyukája magyar, otthon magyarul beszéltek, amíg itt éltek (érdekes megjegyzés, hogy az apa udvariasságból magyarul beszélt a feleségével, de mindig szlovákul veszekedtek). Az anyától hallott Arany-balladák élményének felelevenítésével már a pályaindulásra köt át, publikációk, kötetek, de nem ez a legizgalmasabb. Hanem a közéletiséghez való viszonya. Ha eddig kibírtam politika nélkül, most már nem szállok be, mondja szerényen. Aztán kibontja, hogyan, hányszor intették élete során (az 1968-as intervenció előtt, például), hogy "ne keveredjen bele" (de szép szerkezet!) a politikába. A diktatúrában felnövő túlélők deffenzív magatartása ez. Ami jelenti azt is, hogy nem a művészeké (vagy nem tipikusan). Bár Haugova ars poeticát alkot hozzá. Szerinte a személyes életvilág interperszonális küzdelmei ugyanolyan intenzívek, veszélyesek, mint a politikai harcok, a közéleti kiállás - és ez ráadásul érdekli is. Értem. Ha akarom.

Barak mutatja a másik megközelítést. Hogy mindkét nemzet történelmében voltak olyan időszakok, amikor az értelmiségiek, a művészek csinálták a politikát - kényszerből. Rájuk maradt.

Az írástudó felelőssége a történelmi fordulatok, a diktatúrák (vagy a szabadság bármilyen korlátozása) idején, ez nehezen relativizálható. Barak esetében az árnyalja a képet, hogy a történelmi idők elmúltak, ő meg maradt a politikában (közíróként). Utóbbi körülmény (hogy nem szállt ki) szintén nehezen relativizálható (tudósító számára).

Barak László konfessziós visszaemlékezése arra, ahogyan a költészetben kereste a meddővé vált közéletiség helyett a progresszív utakat. Mila a lélek ékszerésze, mondja Barak, én meg legfeljebb a kovácsa. Ez szép is, okos is.

Mila Haugova, Barak László, Szilágyi Zsófia

Mila Haugova

Selyem Zsuzsa, Rares Moldovan és Szilágyi Zsófia beszélgetése egyértelműen az egész fesztivál legtartalmasabb produkciója. Selyem üdítő európaisága, a fiatal költő Moldovan lendülete, és Szilágyi nagyon korrekt szakmaisága jól működik együtt. Szó esik (Selyem Zsuzsa magyarázza) a kultúraközi kapcsolatok terhes történelmi örökségéről, arról, ahogyan a transzszilvanizmus a birtoklás felől közelített a intézményrendszerekhez, ezzel érzékenységeket épített ki, megágyazott a későbbi izolációs jelenségeknek. Az egyetemi oktatóként is dolgozó Moldovan kifejti, hogy az erdélyi multikulturalitás csupán egy adott helyzet, lehetőség - ma még jórészt kihasználatlanul. Ennek részben oka lehet az emlegetett magyar elzárkózás, de biztosan oka a román irodalmi folyamatokban a rendszerváltozást követően lezajlott változás, annak természete: a román irodalom az angolszász és a germán irodalmak felé fordult, a szomszéd kultúrákra való érzékenysége pedig ezzel párhuzamosan halványodott. Moldovan jó sztorikat mesél a gyerekkoráról, a magyar tévécsatornát nézték, mert Romániában csak napi két órányi műsort sugároztak. Az esti mesére emlékszik, meg a Szomszédok című sorozatra, amiből egy szót se értett, de mindig nevetett a végén a csodálkozó, távolba révedő tekinteteken. Moldovan műfordító is, Pynchont, Joyce-t fordította románra. Ez olyan munka, mondja Rares Moldovan, amelyben az ember legalább kétféle határral szembesül. Először a megértés határaival. Aztán a kifejezés határaival. Később A fehér királyról beszél. Amiben meglátta saját gyerekkorát, a félelmeit, a küzdelmeit. Érzékelhető, hogy Dragomán regénye meghatározó olvasmányélmény Moldovannak, vagy több is annál.

Végül Selyem Zsuzsának dobja fel a labdát Szilágyi az otthonosság, idegenség érzése Romániában témával. A válasz (mosolyogva): Én mindenhol idegennek érzem magam, nem kell hozzá Romániában lennem.

(A beszélgetést megemelte Nagy Lajos érzékeny, önálló pódiumos teljesítményként is értelmezhető/értékelhető szinkrontolmácsi munkája.)

Nagy Lajos, Rares Moldovan, Selyem Zsuzsa, Szilágyi Zsófia

Selyem Zsuzsa

Rares Moldovan

Az utolsó beszélgetés igazi jutalomjáték. Radoslav Petkovic és Végel László, két jó kedélyű, tisztességben megőszült úr adomázik másfél órán keresztül. Radoslavnak jobb véleménye van Magyarországról, mint nekem, kezdi Végel. Persze, mert nem ismerem eléggé az itteni körülményeket, válaszol Petkovic. Nevetnek.

A témák komolyak, a válaszok sokszor ironikusak. Szilágyi takarékosan katalizálja a show-t, két mondatra tíz percnyi sztorizgatás a válasz. Végel meséli, hogy a rendszerváltozás a kaviárral kezdődött. Onnan tudta, hogy végét éli a titói birodalom, hogy Szenttamásban a szülei orosz kaviárral csapták el a hasukat. Akkor indult ugyanis a csempészet. Mindennel csencseltek, a kaviárt fillérekért lehetett kapni, a szegény ember meg azt veszi, ami olcsó. Csempésztek kéziratokat is. A fináncok személyre szabottan keresték, amit kerestek, úgyhogy ő mindig cumót cserélt valamelyik mérnök barátjával a határ előtt. A mérnök csempészte a kéziratot (nála nem keresték), Végel meg a szalámit. Beszélgetnek a kultúra híd-szerepéről, és Petkovic ezt a képet is kineveti. Érti ő, mondja, de ne legyünk már ennyire kritikátlanok. A hidakat nem barátkozás miatt szokták építeni. A hidakat a hódító hadseregek építik, és azzal a céllal, hogy lerohanhassák a vízen túli világot is, gondoljunk csak Traiannus hídjára vagy a Boszporuszra, erről ennyit. Nevet hozzá.

Végel egyik történetében némi keserűség. Népi táncokat lejtünk, hímzünk ott a Vajdaságban ha kell, ha nem. Mert ezt pénzelik. Mert azt gondolják, ezzel őrizzük meg az identitásunkat. Ő is az ilyeneket pénzeli, mutat Petkovicra (aki nemcsak regényíró, de tartományi miniszter-helyettes is), legyint.

A végén jól körbepoénkodják a történelmi reltaivizmust, Jelasicsot magyarázzák közösen, hárman, Jelasicsot, aki fut Bécs felé, a gyáva. Magyarországon gyáva. Horvátországban nemzeti hős, a függetlenségi törekvések élharcosa. A nemzeti történelem ilyen differens ítéletei kibékíthetetlenek egymással. Végel mondja ki a legfontosabbat: Ha mindkét Jelasics-képet elfogadom, akkor mindkét nemzet árulónak tart.

Radics Viktória, Radoslav Petkovic, Végel László, Szilágyi Zsófia

Radoslav Petkovic

Végel László

Most látom csak (a kifejezés korlátai testesülnek): így, írásban rögzítve, részletezve lassabb is, egyhangúbb is a hetedik szépíró fesztivál, mint a valóságban volt. Izgalmas két nap. Ráadásul sok helyen spontán emberi gesztusokat hozott elő a vendégekből. És minimum két esetben (a Schulze-beszélgetésben, a Moldovan-Selyem-Szilágyi hármas produkciójában) megvolt az a jóleső érzés is, amiről irodalmár nem szívesen beszél, mert nehéz is, kockázatos is (a beszéd róla, mármint): hogy bármennyire munka, penzum, kötelesség is, azért az irodalom az intézményeknél, az érdekeknél/pozícióknál, az ideológiai csatározásoknál mégiscsak több - valamivel több. És az a valami néha látható.

Szöveg: Szabó Tibor Benjámin
Fotó: Csapody Kinga