Beszélgetés Bodor Ádámmal PDF Nyomtatás E-mail

 

verhovina

 

Elek Tibor

 

Sinistra és Verhovina bennünk van

 

Beszélgetés Bodor Ádámmal

 

 

Az erdélyiség mint irodalmi, esztétikai fogalom véleményed szerint értelmezhető-e napjaink irodalmával összefüggésben? Az erdélyi író szókapcsolatnak van-e valami sajátos jelentése, és tudod-e azt például magadra vonatkoztatni?

 

Azt hiszem, nyugodtan beszélhetünk erdélyi identitásról. Amikor az ember beleszületik egy rendhagyó földrajzi-történelmi tájba, többnemzetiségű társadalomba, közvetlen környezetében egy szomszédos kultúra kellékeivel, és tudomásul veszi, hogy közelében a más ajkúak is ugyanazt érzik, tekintik otthonuknak, ez kihat egész életszemléletére, így természetes, hogy ez  a felismerés egész életében végigkíséri, és érzelmi élete, identitása részévé válik. Ha ez igaz, akkor ebből szinte következik, hogy léteznek az itt jelenlévő irodalmi tájnak olyan specifikumai, amelyek irodalomtörténeti megkülönböztetést is indokolnak. Ez azonban nem igaz. A nyelvi hovatartozás, az anyaország földrajzi közelsége, a közös történelmi múlt tudata egy író esetében eldönti ezt a kérdést. Én kezdettől fogva elsősorban a magyar írónak tartottam magam, és nem emlékszem, hogy akkoriban nemzedéktársaimban élt volna bármiféle megkülönböztetés igénye, olyan  értelemben, hogy mi erdélyi írók külön entitás lennénk, esetleg nem tartoznánk szőröstől bőröstől a magyar irodalom egészéhez, vagy esetleg csak félig-meddig. Holott a politikai szándék éppen ezt sugallta, akkoriban akadtak ennek a nézetnek is szószólói. A hatalom részéről a megosztás valamilyen formája mindig is a kisebbséggel szembeni politika része volt. Jól érzékelteti ezt statisztikai kérdőíveken, népszámlálási rovatokban a hivatalos politika által előzékenyen felkínált lehetőség a székelység, mint külön nemzetiség vállalását illetően – aki aztán óvatlanul, buta provinciális indíttatásból élt is a lehetőséggel, később meglepetten tapasztalhatta, hogy ahányan büszkén székelynek vallották magukat, annyival kevesebb magyar szerepelt a kimutatásokban. Bizonyos jegyek alapján írók erdélyiségéről persze  beszélhetünk, ilyesmi létezik, olyan értelemben, hogy a művekben az erdélyi lét, az anyagi és szellemi infrastruktúra sajátos elemei áthatják a szövegeket anélkül, hogy tárgyalásuk emiatt külön fejezetbe kívánkoznék.  

 

Az egykori, két háború közötti erdélyiség és a Te erdélyiséged között látsz-e közös pontokat? Például a nemrég a Nemzeti Alaptantervbe került erdélyi írók, Nyírő József és Wass Albert erdélyisége között? De tőlük függetlenül vannak-e számodra olyan életművek az erdélyi prózaírói hagyományban, amellyel érzel rokonságot?

 

Nem, ami a prózát illeti, nem  érzek  rokonságot az erdélyi írókkal semmilyen tekintetben. Tulajdonképpen a magyar prózaírói hagyományokkal sem. Fiatal koromban kellő odaadással olvastam az erdélyi írókat, köztük Nyírő és Wass Albert műveit is. És ha már szó esett róluk, hogy belekerültek a nemzeti alaptantervbe, én ezt csak helyeselni tudom, mivel most már ilyen vagy olyan okból olyan méretű kultusz alakult ki életművük, személyiségük körül, hogy a megcélzott nemzedék ismerje is meg őket, hogy esetleg álljon módjában róluk őszinte véleményt  formálni. Az egészen más kérdés, hogy az említettek egyikének nevéhez innen nézve politikailag vállalhatatlan eszmék társulnak, amelyekkel azonosulni ma elképzelhetetlen. Emellett mindkettőjük esetében Erdélynek egy olyan érzelmileg elfogult látványával kell szembesülni, amely leginkább csak a művészi képzeletben létezik. Ezekhez képest  elmondhatom, hogy az én szerény életművem és az elődeimé között alig van átjárás, beleértve Tamásit, Karácsony Benőt is.  A természeti táj, benne az „egyszerű” ember ugyan itt is, ott is jelen van, de úgy érzem, hogy teljesen más hangsúllyal, jelentéssel és jelentőséggel. Az én Erdély-látványomból hiányzik az az idill, ami az elődeim írásait általában mélységesen áthatja, és kétségtelenül rokonszenvessé teszi. Hogy ez az idill hamis vagy nem, ez most hadd maradjon nyitva, ugyanis elődeim írásai épp attól megragadóak – amikor éppen azok –, hogy egy látszólag hiteles bukolikus kép szellemében keletkeztek, és művészi érzékkel képesek egy olyan Erdély-képet elénk tárni, ami megfelelt egy korszak művészi elvárásainak és az olvasói  közhangulatnak.  Ezt pedig illik tiszteletben tartani akkor is, ha ma már nem találkozik egyetértésünkkel. 

 

Munkásságodban Erdély meghatározó szerepe nyilvánvaló, beszéltél is már többször róla: mint földrajzi, természeti környezet, mint táj, mint multikulturális közeg, az ott szerzett társadalmi, politikai tapasztalatok stb. Nyilatkoztad is egyszer, hogy egy életre ellátott élményanyaggal. A kérdés nem is az ezek után, hogy miért, hiszen érthető és nyilvánvaló, most inkább az foglalkoztat engem, hogy vajon más miért nincs rád hatással. Harminc éve például Magyarországon, Budapesten élsz, s ez nem késztet írásra. Ez azért is lehet kérdés, mert vannak más írók, akiket az új élethelyzet, környezet is inspirál, emlékezzünk csak például Gion Nándor utolsó pályaszakaszára. 

 

Életem nagyobbik részét azért mégiscsak Erdélyben töltöttem, ráadásul a legfogékonyabb évtizedeket. Másrészt, azt hiszem, ez jobbára alkati kérdés is: az én érzékenységeim, úgy látszik, erre a kelet-európai élményre vannak kihegyezve. Engem ez ragadott meg, a vegyes etnikai,  és változatos, varázslatos földrajzi táj, a labilitás és kiszolgáltatottság, valamint ennek az egésznek a virtuális erkölcse. Valóban, amikor prózáról van szó, kimeríthetetlen tartalékaival ez bír izgatni mind a mai napig. Ehhez képest Budapesttel nincs mit kezdenem, ez a környezet művészi hozamát tekintve számomra kimondottan közömbös, nincs ihlető ereje. 

 

Ilyen egyszerűen? 

 

Igen. Tényleg nem tehetek hozzá semmit. Akár az is elképzelhető, hogy ha Budapesten látom meg a napvilágot, itt töltöm ifjú éveimet, soha nem lesz belőlem író. A mai Budapest és  általában a mostani társadalmi környezet felé hiányoznak azok az érzelmi, erkölcsi kötődések, kötelékek, amelyek meghatározzák egy tájnak a művészi látványát. És ha ez a kötelék egyszer már kialakult valahol máshol,  akkor nem valószínű, hogy hasonló intenzitással képes megjelenni másutt is, mert ez már egy kicsit a könnyűvérűség, könnyed elmozdulás a prostitúció felé. Nem is igen kedvelem a túl rutinos, sokoldalú iparos mesterember írókat, akik könnyed otthonossággal lépkednek  egyik területről a másikra, ennek rendszerint a művészi és érzelmi hitelesség látja kárát. 

 

 Sokat hangsúlyozod a táj szerepét, de nem feledkezhetünk meg arról a társadalmi-politikai környezetről sem, amelyben felnőttél, vagy arról a két év börtönélményről sem, amit 16 éves korodtól átéltél. Ennek is bizonyára van szerepe az íróvá válásodban – ha közvetlenül nem is jelentek meg a műveidben –, például az abszurd és a groteszk élethelyzetek, létélmény iránti írói vonzódásodban... 

 

A börtön, mint élmény, természetesen döntő volt az életemben. Bizonyára azért, mert az eszmélés egyik igen fontos periódusában, tizenhét-tizennyolc éves koromban következett be. Kezdettől fogva éreztem, hogy valami életre szólóan fontos dolog történik velem, és ha túlélem, akkor ez a valami  az egész életem minőségét meg fogja határozni. Még az is bujkált bennem, hogy az élmény a továbbiakban a deficitből szép lassan átvándorol a nyereség oldalára, és a megaláztatás talán  egyszer még hasznomra válik.  Egyeseket a börtönélmény egy életre szólóan megtör, a civil társadalomban sérültté, türelmetlenné, békétlenné tesz, velem nem ez történt, én odabenn lehiggadtam, megedződtem, a későbbiek során  a világgal szemben inkább megértőbb, toleráns lettem. Máig is, anélkül, hogy elfogadnám, inkább igyekszem megérteni azt, ami körülöttem történik. Erkölcsileg bizonyára óriási hozadéka volt annak, ahogy az egészet átéltem, túléltem. Mint említettem, a legérzékenyebb korban kerültem egy teljesen más, kegyetlen és törvényen kívüli környezetbe, ismeretlen erkölcsi, ha úgy tetszik erkölcs nélküli közegbe. Ellentétben azokkal, akik felnőtt korban, érett fővel kerültek be, én fel bírtam fogni időnként ennek a rettenetes helyzetnek izgalmát,  humorát, sőt ritkán a szépségeit. Az idősebb embereket, például apámat is, akit  ártatlanul ítéltek el a Márton Áron ellen megrendezett politikai per során,  rettenetesen megviselték a börtönévek, ők azt fölfoghatatlan sorscsapásként élték meg. Ez is bizonyára alkati kérdés,  de én lehet, egy kicsit kalandor típus vagyok, majdnem élveztem, hogy olyasminek vagyok részese, ami egy polgári társadalom körülményei között általában kevesekkel esik meg. Ez egy szerencsés alkati adottság. A humor, az  önirónia  egész végig működött bennem, igyekeztem társaimra is átvinni, most is úgy látom,  ez tulajdonképpen a túlélés záloga, biztosítéka  volt. Erre a képességre aztán a börtönt követő  későbbi évtizedekben is szükségem volt. A rabság után a szabadságot is túl kellett élni. Lehetőleg erkölcsi integritásunk birtokában. Az most már természetes, ha ennek az ifjúkori élménynek teljes tárgyi, eszmei és morális készlete bevonul a későbbi írói világba.

 

Egész munkásságodra, a korábbi rövidprózai munkákra, de a későbbi regényekre is jellemző, hogy a rendkívüli sűrítettség és ugyanakkor szemantikai nyitottság, a gyakori befejezetlenség, a gyakori elhallgatások (oksági összefüggések, előzmények, következmények), eldöntetlenségek, ismétlések, a rejtélyesség következtében fokozottan aktív olvasói közreműködésre tartasz igényt. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy műveidet egyfajta (számomra a Mészöly Miklós prózájából, esszéiből ismerthez hasonlatos) termékeny bizonytalanság jellemzi. Kérdés lehet ugyanakkor, hogy vajon meddig termékeny ez a bizonytalanság, ez az olvasót elbizonytalanító írói stratégia? Van-e, s ha igen, hol van a határa mindennek? Nem válik-e akadályává, korlátozójává az olvasó befogadásnak, nem fog-e az olvasó elkedvetlenedni, ha túl sok az elbizonytalanító tényező a műben? Ez, az új regény, a Vehovina madarai kapcsán is fölvethető, mintha egyik-másik kritikus meg is fogalmazott volna hasonlókat. Foglalkoztatnak-e ilyen kérdések téged, alkotás közben akarsz-e, tudsz-e erre figyelni?

 

Nem, ilyesmire lehetetlen figyelni, ez a képzelet szabad áramlásait gátolná. Közben nem is hiszem, hogy elkedvetlenítené  az olvasót, amikor talányos helyzetekkel találkozik. Mondom, erre nem  gondolok, amikor írok, az olvasóra sem, abból csak baj lenne, a spekuláció, valami kiszámítottság bevonulna az alkotási folyamatba, az írást szüzességétől, eredendő értékeitől fosztaná meg. Írás közben a saját művészi elvárásaimnak engedelmeskedem, annak igyekszem megfelelni,  amikor annyit árulok el dolgokról, amennyit éppen elárulok. Lehet, hogy ez kényelmes írói eljárásnak tűnik, miközben én csak azt tartom szem előtt – mert így is érzem: hogy nem vagyok mindentudó, nem  látok mindig a dolgok és alakjaim homloka mögé, a történet igazi mozgatóiról mindent én sem tudhatok. Akkor marad a puszta látvány, benne nem egyszer a  talány, a „kipontozott”  hézagokkal, amelyeket az olvasó képes vagy nem képes kitölteni. Ügyelnem arra kell, hogy az írásban megjelenő információ olyan adatokkal lássa el, ruházza fel az olvasói képzeletet, amelyek birtokában valamelyest az író partnere lehet.

Az olvasás  meghitt tevékenység,  az ember belülről látja és hallja az egészet, a történet látványa így mindenkiben a saját alkati adottságainak megfelelően, a maga intimitásában alakul ki, sajátos hézagaival együtt. Részemről nincs ebben semmiféle kiszámítottság, ez a dolog ösztönösen így működik. Természetesen kapnak helyet a szövegben az egymásnak olykor ellentmondó ismétlések is, amelyekkel találkozva az olvasó gyakran elbizonytalanodik: ez  játék,  a valóság effajta ingatása, lebegtetése része  az írói  képzeletnek. 

 

 Az ismétlés gyakran variálódik, másként ismétlődik, mint ahogy korábban találkoztunk vele, ennek például mi az oka, akár éppen a legutóbbi művedben a Verhovina madaraiban?

 

Igen, ez is része az elbizonytalanításnak. Nem biztos, hogy valami pontosan úgy történt, ahogyan egyszer már hallottuk. A Verhovina madaraiban lehet, hogy éppenséggel zavarba ejtő pillanatokban találkozhat ilyesmivel az olvasó. Ugyanakkor a mű alcíme szerint is: változatok, ebben benne van az, hogy történhetnek dolgok nem pontosan úgy, ahogy korábban hallottuk, tudtuk,  elképzeltük. Ez része a  szerzői önkénynek, de egy megengedhető játék is, játék  a történet elemeivel.

 

Nem luxus-e a mai világban az, hogy az olvasóval nem számolsz, nem gondolsz rá, ma, amikor egyre távolodik a közönség és az igényes irodalom egymástól, amikor egyre nehezebb az összetalálkozásukat megteremteni. És tulajdonképpen kinek ír az, aki nem számol az olvasóval?

 

Az író  művész, a művésznek pedig elsősorban az a dolga, hogy a látomásait kifejezze  és közvetítse egy olyan közönség felé, amelynek az elvárásaival nincs tisztában, mert nem az a feladata, hogy tisztában legyen. Ha a közönség elvárásait tesztelve próbálok írni, azzal bizonyára engedményeket teszek, és a saját elvárásaimtól távolodom el, már pedig ilyen tekintetben részemről bármiféle kompromisszum elképzelhetetlen.  Íróként egyetlen célom lehet, hogy közvetítsem azt a képet, ami gondolkodásomban, világszemléletemben kialakult. Akkor pedig nem merül fel,  hogy luxus-e ezt felvállalni vagy sem, hogy ez mennyiben határolja be az olvasók táborát, és hogyan hat  ki például a készülő könyv példányszámára.

 

A Sinistra körzet megjelenéséig a kisprózai műfajok (karcolatok, tárcák, novellák, hosszabb elbeszélések) nagymestereként tarthattunk számon. Egyszer egy interjúban mondtál is valami olyasmit, hogy a novella nemesebb műfaj a regénynél. Az utóbbi évtizedekben azonban már nem írsz rövidprózát, miért nem? (A 2010-ben megjelent Az utolsó szénégetők című köteted is az 1978-81 között az Utunkban megjelent tárcáid gyűjteménye.) Hová lett a novellista? Illetve, ha írsz is rövidprózai szövegeket, miért nagy konstrukciókban is gondolkodsz ugyanakkor, miért álltak össze regénnyé azok immár harmadik alkalommal?

 

Tárcákat annak idején kifejezetten anyagi okokra visszavezethetően írtam. Ugyanis szabadúszó lévén kellett egy viszonylagos biztonság az életemben, a betevő falat biztonsága. Az akkori kolozsvári irodalmi hetilapnak, az Utunknak írtam hetente, kéthetente tárcákat. Hogy tárcaíró alkat lennék vagy sem, ezen még nem gondolkodtam, de inkább azt hiszem, hogy nem. Az viszont, azt hiszem, igaz, ha prózáról van szó, akár regényről is, én eleve novellában, a novella ökonomikus szerkezetében, szigorú esztétikájában gondolkodom. Írás közben elsősorban a részlet látványa érdekel, ennek formai kritériumaival: ez a szemlélet meghatározza az előadásmódot, terjedelmet, mindent annak alárendelve, hogy itt egy kép készül, ami saját természeténél fogva viszonyul vagy éppen nem viszonyul  majd a többiekhez, és képez velük egészet. A terjedelmes, terjengős, aprólékos leírásokhoz egy teljesen más, kényelmesebb, rendszeresebb, pedánsabb írói alkat kell. Nem is lennék képes hosszú lére eresztett történeteket írni, mert elveszíteném az érdeklődésemet az írás tárgya iránt. A történet kimenetele iránti izgalom pedig meghatározza az írás formáját is. Ha ez az izgalom elvész írás közben, elvész az egésznek az értelme is. Akkor ér az egész valamit, ha engem is folyamatosan nyugtalanít, hogy a továbbiakban mi fog történni – ez a türelmetlenség pedig nem tűri, hogy körülményesen közelítsem, kerülgessem a fordulatot, amit magam is már alig várok –  a sok kerülgetés során kiég, kifakul a kép.

 

A novella, novellaciklus, novellafüzér és a regény különbözősége és hasonlósága kapcsán, – kerülve most az évtizedek óta zajló műfajtörténeti polémiát –, engem az is érdekelne, hogy belülről Te hogyan élted meg azt, amikor a novellákból, a novellák sorozatából egyszer csak regény lett? Tehát alkotás-lélektani szempontból érdekelne az a pillanat, amikor a novellából, illetve novellákból egy nagyobb kompozíciót alakítottál ki.

 

Műfaji gondjaim soha nem voltak, ilyen tépelődések soha nem okoztak álmatlan éjszakákat. Mind a Sinistra, mind a Verhovina madarai eleve regénynek készült. Mind a két történet kezdetektől feltételezett, és meghatározott egy novellafüzért, mert az számomra is világos volt, hogy hagyományos szerkezetben, lineáris építkezéssel nem is tudnám a történetet kibontakoztatni. Ezek a regények, tehát nem véletlenszerűen keletkeztek, álltak össze esetlegesen született elbeszélésekből, olyan értelemben, hogy egyszer írtam egy novellát, aztán történetesen kedvem támadt mellé írni egy másikat, aztán következett a többi, mígnem meglepetten tapasztaltam, hogy ezek egymás mellett akár  egy regényt is kitesznek.  Mind a Sinistra, mind a Verhovina esetében adott volt egy helyszín, nagyjából azonos szereplőkkel, egyetlen központi  „ügy” köré bonyolódó cselekménnyel – erre pedig már illenek a regény kritériumai. Hogy aztán az egyes fejezetek úgy fogalmazódtak meg, hogy tekinthetők akár önálló novelláknak is, az már formai, technikai megoldás, aminek  fő oka talán az, amit már említettem, hogy én egy hosszabb  történetet is, művészileg kibontakoztatni kisebb mozaikszerű töredékekben tudok. Egyébként azt hiszem, a műfaji hovatartozással kapcsolatos polémia  is kezd elcsendesedni, a posztmodern próza  környezetében a klasszikus regény műfaji elvárásai már eleve mellékesek.

 

A három legutóbbi regényes mű (Sinistra körzet, Az érsek látogatása, Verhovina madarai) között elég sok rokonság, hasonlóság van, a világuk között is, az elbeszélés-technikai sajátosságok között is stb. Ezért talán nem lenne alaptalan a feltételezés, hogy valamiféle laza trilógiáról van szó, de mindjárt a Verhovina madarai megjelenése utáni egyik első interjúdban igyekeztél elhárítani minden ezzel kapcsolatos vélekedést. Miért zárkózol el ilyen mereven attól, hogy trilógiának tekintse bárki a három kötetet, amikor sok más írónak sokkal kevésbé rokon műveit is tekintették már annak?

 

A trilógiával kapcsolatos feltételezést most is elhárítom. Elsősorban azért, mert én a regényeket nem annak szántam, nem egy előzetes koncepció alapján születtek, most pedig esetlegesen kerülnek egymás mellé. Van rokonság köztük kétségtelenül, de ez természetes, ha ugyanaz az ember írja őket. Nem szeretem a művek rokonítását, párosítását, mert akkor már szinte keressük azokat a szálakat, amelyek a műveket összekötik, ez pedig semmi jóra nem vezet. Tartsuk tiszteletben a mű egyediségét, szuverenitását, jobban járunk olvasóként, ha képesek vagyunk egy szerző harmadik könyvét is olyan  tárgyilagosan olvasni, mintha az íróval először találkoznánk. Másfelől az irodalomtörténészi besorolásokkal szemben a szerzőnek aligha lehet szava, ilyesminek a megítélése már nem az ő dolga.

 

 A Verhovina madarai alcíme szerint is változatok végnapokra, de az egyes történetekben is rendre a vég közeledtével, a pusztulással szembesülhetünk, külső tényezők, idegenek által elsősorban, de fenyegettetett, veszélyeztetetett ez a világ, még ha vannak is olyan elemei, történései, amelyek akár ennek ellent is mondanak. Tudatos írói törekvés-e részedről az, hogy a korábbi műveidnél is apokaliptikusabbra hangszerelted a története(i)det.

 

Igen, az a látszat, hogy ennek a történetnek a végkicsengése valamivel úgymond apokaliptikusabb, mint a Sinistráé. Nem vitatom. Lehet, hogy közben kicsit módosult a világlátásom. És az ilyesmi amúgy magától megy végbe: én történeteket írok, és nem áll szándékomban azokba valamiféle apokaliptikus látványt betáplálni. Közben bizonyára nem véletlen, hogy itt, most, szemünk láttára, napjaink környező közeli és távolabbi világában a viszonylagos stabilitás garanciái  lassanként elfogynak, valami  tényleg kezd véget érni. Nagy baj lenne ezt nem észre venni, mert úgy néz ki, hogy az egész világ órákon belül és szó szerint az orrunk előtt és a szemünk láttára meg fog változni. Ha ez a meglátásom, akkor nem csoda, ha a felismerés elemei minden szándékosság és manír nélkül beszivárognak  a történetbe, sőt azt  bizonyos tekintetben visszamenőleg is beárnyékolják.

 

Ebben a végstádiumban mi lehet a magyaroknak a szerepe? Erre azért kérdezhetek rá, mert ebben a regényben nem magyarok a szereplők, nem magyar nyelven kommunikálnak, úgy tűnik, hogy ebből a Verhovina nevű térségből már eltűntek a magyarok. Eltűnt a magyar nyelv is, nem is igazán tudjuk, hogy milyen nyelven zajlik az, ami a regényben elhangzik, miközben többször történik utalás a magyarokra. Az egyik szereplő, Burszen kisasszony például magyarul olvastat fel magának, csakhogy ott már nem tudnak magyarul (már csak egyes szavakra emlékeznek néhányan), és egy magyar katonatisztet vár, aki érkezik majd a hegyen túlról. Tehát ebből a világból kikoptak, felszámolódtak, eltűntek a magyarok, s azzal együtt a magyar nyelv is – az általad fentebb mondottakkal összefüggésben kell-e ennek valamilyen jelentést tulajdonítanunk?

 

Nem, távol állt tőlem, hogy a magyarság megmaradási távlatait könyvemben komolyan érinteni szándékoztam volna. Ugyanakkor nem teszek úgy, mintha ezekkel nem lennék tisztában. Tény, hogy bizonyos tájakon már csak a magyar könyvek maradtak meg, mégpedig tüzelő gyanánt, és a temetőkben néhány ott felejtett fejfa. Hogy ezért hibásak vagyunk-e vagy sem, erről most nem szeretnék beszélni, írásaim sem térnek ki a kérdésre, miközben azért ha nyitott szemmel körülnézünk, tudhatjuk, tanúi vagyunk egy bizonyos irányba mutató, valós folyamatnak. A környező országokban élő magyarság el fog fogyni, egyszer csak ott állnak majd templomaink üresen. Amíg egy másik felekezet hívei bele nem költöznek. Ennek a jövőképnek a kísértése óhatatlanul átdereng a szövegeken. Ott a helyük, és a lehető legborúsabb értelemben. Tudomásul kell venni, hogy volt valamink, amit nem voltunk képesek megtartani, nem biztos, hogy kizárólag mások hibájából. Most az a dolgunk, hogy szorítsunk méltó helyet emlékeinknek, és kezeljük méltósággal ezt a helyzetet.

 

Prózaművészetedet filmszerű megoldások is jellemzik (jelenetformálások, síkváltások, vágások stb.), a Verhovina madarait is, az ember szinte látja maga előtt a belőle készíthető filmet, a maga a filmjét, – nem véletlen, hogy 4-5 film is készült már a korábbi műveidből. Ennek ellenére ezek a filmek nem igazán sikeresek, sem a közönség, sem a szakma számára nem tudják azt vagy hasonló élményt nyújtani, mint az eredeti művek. Vajon mi lehet ennek az oka?

 

 A filmszerűséget és az elkészült filmeket illetően is igazad van, minden szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy megértem a rendezőt, amikor ráharap ezekre a történetekre, és azt sem csodálom, amikor felhasználásuk nem mindig a legsikeresebb. Ugyanis kezdettől fogva felmerül itt egy nagyon komoly kérdés. A film nagyon durva, öntörvényű, agresszív és bizonyos tekintetben olcsó műfaj. Teljesen más eszközökkel hat a közönségre, mint a prózai szöveg. Eleve tévedés, amikor a két műfajt, eszközeiket egymással összemérjük, mert azok nem mindig konvertálhatók, egy prózai szöveg értékei ritkán menthetők át a vászonra. Kérdés az, hogy a rendező le akar-e kopírozni egy történetet, vagy egy történet mélyen megihlette ugyan,  de a továbbiakban saját öntörvényű műfaji elvárásaihoz híven jár el. Igazán művészileg sikeres alkotás inkább ez utóbbi esetben képzelhető el, még akkor is, ha az író, akinek a történetét kölcsönvették, a haját tépi majd, amikor látja a művéből készült filmet, mivel valami mást lát, a film  valami egészen másról szól, mint amit ő írt. De hát szóljon is másról, mert a film szuverén műfaj, és nem arra hivatott, hogy egy másik művészeti ág felségterületeit tágítsa. A rendezővel szemben az író részéről egyetlen jogos elvárás létezik: a film művészi értékei ne álljanak túl távol az eredi alkotásétól.

 

Befejezésül térjünk vissza beszélgetésünk kiindulásához, Erdélyhez, de egy kicsit szűkítsük is a teret. Sokak számára kérdés, hogy Bodor Ádám művei hol játszódnak, például a legutóbbi a Verhovina madarai. Én azokkal értek egyet, akik szerint képzeletbeli terekben, világokban. Ugyanakkor számos utalás van a szövegben létező földrajzi területekre, helységekre, olyan multikulturális világokra, amelyek Ukrajna és Románia határvidékére, Máramaros vidékére lokalizálhatók. Miért éppen abból a régióból táplálkoznak képzeletbeli világodnak a valóságelemei?

 

Ennek egyszerű a magyarázata. Természetjárásaim során ez volt az a vidék, amelyik először a látványával, domborzatával és az Erdély többi részétől kissé eltérő sejtelmes táji jellegzetességével megragadott. Ez az aránylag kicsi, fél megyényi terület – a Tisza forrásvidéke és felső folyása – talán egész Romániának etnikailag a legszínesebb, legizgalmasabb tája. Kezdjük ott, hogy az itteni román közösség kebeléből indulnak a magyar király megbízásából Moldvába azok a román főemberek, akik aztán  magukat függetlenítve megvetették a későbbi fejedelemség alapjait. Jelen volt kezdettől egy szláv eredetű ruszin lakosság is, nyugatról bevándorolva itt telepedtek meg a németajkú cipszerek, itt áramlott be Galícia felől a zsidóság.  A megye déli, ma Romániához tartozó részén a magyarság gyéren, szórványosan inkább csak városokban volt  jelen – mindezekkel együtt, a hegyekkel körülzárt gyönyörű táj a nemzetiségi türelem földje volt: Máramarossziget utcáin még a hatvanas-hetvenes években is magyar, román, német, jiddis, ukrán szót egyaránt lehetett hallani, a nemzetiségi szembenállás, feszültség ismeretlen volt, amíg valakinek nem állt érdekében azt fölszítani.  Amikor én a későbbiekben modellezni próbáltam  írásaim  helyszíneit, nyilván ennek a tájnak az elemei döntő módon meghatározták az elbeszélés környezetét. Sinistrát ugyan hiába keressük térképeken, nincs sehol,  de Verhovina – a szó felföldet jelent – a történelmi Máramarosnak az északi fele, ami ma Kárpátaljaként ismert és Ukrajna része. Már írtam a regényt, amikor a név eredetének utána néztem: ekkor megjelent egy motorkerékpár márkaneve is, és mint helységnév is a Kárpátokon túl, Bukovinában. Hogy mégis hol van valójában Sinistra és Verhovina? Azt hiszem, hogy mindjárt itt, a város határában, vagy még közelebb: bennünk, együtt minden fenyegetésével.  

 

Megjelent a Bárka 2012 / 6-os számában.

 

 


 

Főoldal

 

Hozzászólások (0)
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!

 

Papírhajó - Gyerekirodalom

Olvasónapló

Ayhan Gökhan"Pallag nagy varázsló, s nem elhanyagolható szempont nála, hogy a kötet fogyjon, vezesse az eladási listákat. Hát, ami azt illeti, esély van rá. Esélyes befutó a Noir, mint egy Tandori-ló. Romantikusan durva, rózsaszín szalagok első átszakítója." Ayhan Gökhan Pallag Zoltán könyvéről.

Bővebben...

Bejelentkezés