Pál Dániel Levente
Isten este
(a Bájolók című sorozatból)
Csupa szempilla
az egek alja,
sírás kimarja,
ott a nap rajta,
szirmait szórja
szerte világba,
nincs erre szója
(szava – járása),
se mondandója.
Így áll a fényben,
létközi létben,
nyakában sálja,
gombja opálja
kis tenyerében;
fel-fel tekintget
bolygót keringet,
s méri, számlálja
jótetteinket –
melyekért viszont
jót nem várhatunk.
Az egek alja
csupa szempilla,
zöld kígyó nyalja,
kék kígyó falja,
sárga légy rajta
petéit szórja
szerte virágra,
kör-karikába,
régi hibákra,
új s új vitákra.
Léttelen létben
áll ott a fényben,
várja, csak várja
szomjan és étlen
védtelen-vétlen,
fojtsa a sálja,
gyengüljön lába,
zuhanjon kába
el-elmúlásba.
Köd úszik rája,
száját kitátja,
opálos gombját,
mint puha gombát,
falja-harapja,
reccsen a csontja,
nyelvének rojtja
lóg ki oldalra
szája ablakából.
Fel-fel tekintget,
bolygót keringet,
s meredten nézi,
egész megigézi,
(törött fogával
közben csipkézi
szája oldalát),
hogy a nap leszállt
az ég közömbös,
és a göröngyös
csillagösvényen
hosszú lesz az út
fagyban és vérben,
földön és mennyen
át hazafelé.
Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.
