Bende Tamás
kézenfekvő
a hang érvényes beszédmódot keres
újra tanulod a megszólalást
pakolod egymás után ami csak eszedbe jut
a szórend bizonyára nem helyes
és csupán remélheted hogy megértik
hogy értenek hogy értik ezt az egészet
ami belőled árad hogy felfogják
a jelentőségét a jelentését a hiánynak
mert valahonnan minden bizonnyal
hiányzol hiszen nem ott vagy ahol
eddig oly kézenfekvő
most pedig
igyekszel összefércelni a szakadásokat
sziszifuszi munka ez lassan haladsz
de hát szükségszerű így ne siettesd légy
türelmes magaddal amit nappal megjavítasz
gyönyörű pénelopé az éjszaka
sötétjében szétbontja úgyis
mit tehetnél hát
minden érkező válaszban
megszólításban és figyelemben
félelmetesen mélyre merülsz
nyílik a szem
és kissé homályosan látsz
az álom kristályai összekaristolták a könny-
csatornát kézfejeden örökkön száraz a bőr
nehéz fehér krémekkel kenni felesleges
minduntalan megsebeznek az ébredések
a nagypárnát reggelente magad mellett
találod szorítottad biztosan mintha test lenne
test ami legalábbis elbírja az ölelést
test ami elbír egy másik testet
valami visszavonhatatlan
2.
az arcod jut eszembe, megint csak az arcod, ahogy nézel magad elé, szemed mintha lehunyva, pedig csak a földet nézed, hosszú percekig, mozdulatlanul, nézed, és éppen megértesz valamit, komoly vagy, és talán szomorú is, mert olyasvalamit értesz meg, amit már rég meg kellett volna, és észre sem veszed, ahogy a szellő a hajadba kap, pedig a tenger felől jön, érezni a só szagát, összefogott hajadból csak néhány szálat szabadít ki, vinné magával őket, honnan tudni, hová, és vinné azt a piros sálat is, vinné az illatodat, oda talán, ahonnan épp hiányzol valakinek, és szemed mintha lehunyva, pedig csak lefelé nézel, lefelé, abba a repedésbe nézel, abba a szakadékba, és bizonyosan engem nézel, mert most érted csak meg, apró darabjaim milyen régóta is fekszenek már ott.
3.
északon, a szárazföld szélén egészen másmilyenek a házak, összekapaszkodó, lombtalan fák mögött találok rá erre az egyre, és azt gondolom, hogy ha valaha lesz házam, ilyet szeretnék, ilyen pirosat, piros tetővel, és fehér ablakkeretekkel, amik alkonyatkor szinte világítanak, biztosan itt fogok élni, itt, ahol csupa kékség vesz körül mindent, ahol olyan kék a tenger és az ég, mint a kabátod, ami évekig nálam maradt, bizonyára ebben a kékségben fogok élni, és egy pontosan ilyen házban ébredek majd reggelente, mosollyal és szorítással, úgy képzelem, lassú lesz akkor a létezés, ráérős és teljes, mert addigra megoldódunk, meglásd, és amikor egy este kinyúlt, kötött pulóverben a teraszon állunk majd, és figyeljük a tengerzúgást, beleszagolunk a sós levegőbe, és vállamra hajtod a fejed, akkor, pontosan akkor végleg megnyugszunk egymásban.
