Arnóti Sárközi Zoltán
A dolgok rendje
nem kérdik akarod-e
nem látják bírod-e
nem hallják mondod-e
kérdem, akarom-e
látom, bírom-e
hallom, mondom-e
kérdezik, benne vagyok-e a rendben
kérdem, bennem van-e a rend
mondják, nem hallják akarom-e
mondom én sem hallom, csak akarom
ők nem bírják nem hallani
én nem bírom nem-akarni
értem én, hogy egy szóra várnak
hogy szavukat kimondani muszáj
ám konok fejem nem tud szót formázni
ezért csak állok helyemen kérdőn és sután
aztán majd erőt merítek és újra odaállok némán
remélve, elleszek ott egy darabig lazán és bután
abban a derűs csöndben nem kellenek majd kinti szavak,
bennem áll össze minden fontosság, hisz’ annyi minden kérdés volna
melyekre nincsen elfogadható szabály,
hogy hogyan is van például az emberrel az a dolog
összeültet néhányunkat erre a közös tudatlanság talán
Anyámat kellett volna arról is megkérdezni, hogy fáj-e a halál?
Invakáció
Arany János, Ady Endre, József Attila,
Illyés Gyula, Pilinszky János hangulatában
Fogytán van híre zöldellő hitemnek
Úri társaságban erről nemigen beszélnek
Holnapot látni merész nagy terv ez is
Értelmem szívnek zugain lassan szétesik
Magamat nem értő meg nem értésben
Gyilkolok is ha kell, de ez nem ám úri szeszély
Hanem rebellis igazam, amely konok remény képében
Bujdokol s áll lesben, mint kozmikus veszély
Most szürke öltönyt álmodom vörös nyakkendővel
S ébredéskor nézem, hogy a gyerek mit eszik
Egy voltam én az összes boldog vőlegénnyel
Kik nőjüknek az igaz szerelmet hiszik
Vér vérnek feszül s választ vár
Igazat gondol de bágyad ajka
Csordából az ottmaradt kolompot ráz
Ma csukott szemmel ringat a dajka
Magányos partira ültem ki a verandán
Magam vagyok székemmel szemben
Csönd feszíti szét az árnyékos délutánt
Híremet messzire viszik a rigók
A lélek hétköznapjai
a szorongás lassan fúrja át torkomat
megszokásból galléromhoz nyúlok,
a Körúton kósza ötletből balra fordulok
ahol elém jön a gyerekkori szenvedély
mint amikor két tükör, ha egymásnak szembe néz
és kívül hagyják a szenvedést
Október
könnyez az ősznek a kertje
hullik a nyár-ivadék
gyűlik a gyásznép a tájon
tort ül a buja szakadék
November
koppan a dalban a ritmus
lobban a fákon a gyász
elhagy az éjnek a csöndje
nyugszik a nyugszik a vágy
Igeidők
letéptem virágát a vágynak
illatát őrzöm vánkosodnak
visszaléptem fényből a homályba
vásznamon a képek lassan elmozdulnak
Megjelent a Bárka 2012/4-es számában.
