Szabó László
Tiszavirág
Akárha semmiből,
a vízcseppeknek mintha szárnya nőne.
Elébb csak egy. Libben le-föl -
végső, az egyetlen gyönyörre
vár. Bőre leng,
fehér virág a sáson.
S amíg a napkorong
lehull, sok százezernyi, halványzöld-sárga bársony-
„lepke" száll. Némely leszédül,
duplán barázdál a víz színén,
s a falánk folyó a mélybe rántja végül.
A parton ott ülünk én s Irén -
csak ámulunk: miképp
kellemked, enyelg és riszál.
Egy a másik nyomdokába lép,
arcunkra finoman feromon szitál -
Irén pirul. Napestig tart a nász - az élet.
Még fölröppen, túl a fák hegyén,
s mint beérett kalász-
ból, pereg újabb három év remény.
A méh
Magdié
Elébb az ágy
lett egyre keskenyebb.
Középütt nem mélyült tovább. A vágy,
akár egy nagybeteg
állat, hevert.
Nem kondult közben
a félrevert
harang. S az istenverte csöndben,
halkan, miként a fürge méh,
a fullánkját a szívembe döfte
(sajnáltam, hogy még elpusztul belé),
s tovaröppent.
a lány
Magdinak
nem felejtem el azt az estét
kedves a lányod vézna testét
kitárva
az ajtó s az ablak félig a párna
a paplan és megannyi női holmi szét
a lányszobában a melle szép
volt a szemhéja
zárva csak a pilla rebbent néha
úgy mintha látna
a sűrű fátylon át s parázna
vágyak gyötörtek(!) szívem
aztán megmentettél talán
azt hiszem
