Vári Fábián László
A Földről régóta
*
megkörnyékezett
az őszeleji álom
holott bébi szél
gügyög a lombokon
bálványbarna csordák
úsznak át a tájon
takarékra kénysze-
rítem pulzusom
**
embernek lenni semmiség
lélekként látni borzalom
a cinke bársonyos fejét
hogy veri szét az ablakon
áthevül felszáll kis szobánk
lélekstátuszom elcserélem
legyek imbolygó gyertyaláng
szemöldököd zárójelében
***
durrog a december valaga
szétfeslik hitvány nadrágja
dacember voltam valaha
most gyökerem valami rágja
fogd vissza halálhíremet
teremtőm ne terhelj jobban
rakd meg szögekkel szívemet
mielőtt utolsót robban
****
ha már a halál megszagol
hiába minden áhítat
csontra vetkeztet rád hajol
testnedveivel átitat
bénult szádon csak dől a hab
szobád hajnalra megtelik
e tajtékra bíztad magad?
jó utat hát - a tengerig
*****
csönd van temető-fegyelem
vigyázz-ban ezernyi csónak
a kápolna bádogtetején
a halálverbunk dobjai szólnak
menekülj barna galambom
itt fejedről lehull a párta
toborzó táncát egy vén bak-
kecske dühöngő szelleme járja
szarvára kapja a hantokat
a csontokat szerteszét rázza
******
jönne bár már egy űrleány
kinek csak hozzám lesz köze
szívem a diadém homlokán
fotocellára jár öle
nyakamra ezüstlánc kerül
vonyíthatok az űrbe fel
milyen lehetett emberül
a Földről régóta semmi jel
Megjelent a Bárka 2009/6. számában
