Izer Janka
Narcissus
Már vagy három hete nem mehettem sehová. Így aztán ráértem órákon át feküdni a fal felé fordulva, egy kicsi zsebtükörrel. Mindig a szememet néztem csendben, figyelmesen. A halottak is ugyanígy néznek, pislogás nélkül, üresen, egykedvűen. Megijedtem, hogy így maradok, ezzel a halott tekintettel. Erre a pupilla egy pillanatra egész halványan elszürkült. Túl rövid ideig, hogy alaposan megfigyelhessem, de kétség kívül volt egy ködös pillanat. Nem, a félelmet sem csak az arcizmok jelzik.
Ekkor egy hirtelen ötlet jutott eszembe, amitől kitágult, majd összeszűkült a pupillám, és lüktetett tovább a gondolataim ütemére. Vajon másoknak is ugyanilyen ritmusban működik? Vagy lassabban, gyorsabban? Mérhető-e az agy sebessége a pupilla mozgásával? Úgy szerettem volna farkasszemet nézni valakivel, hosszan, mélyen. Pusztán tudományos célból.
Az íriszemet is figyeltem közben. Külső gyűrűje sötétzöld, de nem egységes, a kör egyes szélein szürkéskékké halványul. Attól függően, hogy a szemhéj hol és mennyire fedi, tűnik sötétebbnek, vagy világosabbnak. Különben egy impresszionista festő igazán megirigyelte volna a szivárványhártyám festette látványt. Sötétzöld és szürkéskék foltok véletlenszerű összevisszaságában, mint a villám hasította égbolt felhőinek alja, aranyszínű és fehér vonalak, vékony sávok futottak egymásba és egymáson túl. Egy égiháború egyetlen, kimerevített pillanata van a szememben. A pupilla mozgása teszi élővé, misztikusabbá.
Amikor megfordultam és körülnéztem a szobában, kiélesedtek a tárgyak. A színek, a fények, a hangok. A legapróbb részecske mozdulatlanságáig belenéztem a létezés szilárdságába.
Mint az ősrobbanás előtt, a dolgok egyetlen pontba sűrűsödtek össze, ezt a pontot mégsem tudtam volna meghatározni. Az a nyomasztó érzésem támadt, hogy összeroppant a világegyetem.
