Prózák

 

Antal_Bal__zs.jpg

 

Antal Balázs

 

Sóvárgás

 

Bekanyarodott a buszfordulóba és a felső ágán megállította Barilla az autót. Lekapcsolta a motort. Kinyitotta az ajtót, kiszállt a kocsiból. Lassan, tétován mozgott, mint akinek rengeteg ideje van. Vagy mint aki máris elmélázott. Becsukta az ajtót. Nekidőlt a kocsi oldalának. Karba fonta a két kezét maga előtt. Nagy levegőt vett.

A nap betűzött a völgykatlanba a dombkarima erdejének foghíjain át. A fák sustorgó recsegése visszhangzott odalent. A madarak rikoltozása. A blokkházak körben a katlan oldalán meg az aljban, a málló betonút mellett tátongva hallgattak sötét ablakaikkal. Mögöttük a kertek hol porig kiszikkadva, hol burjánzó zölden szaladtak föl a meredek derekára. Némelyik tovább.

Barilla a gyorsan suhanó felhőket figyelte, ahogy kikapaszkodnak a túlnani erdő mögül és átvitorláznak a telep fölött és közben arcok alakját veszik föl. Azoknak arcát, akik itt éltek és haltak lent alattuk és innen bámultak feléjük fölfelé, vagy innen fütyültek rájuk egész életükben.

A bitumen fölött vibrált a hőség. A világ odébb-odébbmozdult a levegő kicsi billentyűinek rezgéseitől. Kinyitotta a kocsiajtót. Az anyósülés elől kihalászta a műanyagkannát. Letekerte a kupakját, hátrahajtott fejjel ivott belőle. Megtörülte a száját a keze fejével.

Az út odáig emelkedett mögötte a házak között a völgy egyetlen bejáratától. Legalábbis az egyetlentől, amelyen jármű közlekedhetett. Elnézte a madarakat, ahogy egy ablak hűlt helyén berepülnek. A nyílás túloldalán a domboldal látszott. Végiglátott a lapostetős házak során, ahogy hol az útra hajolva, hol meg hátrahőkölve tőle tántorogtak, mint a részegek. Vagy mint a csorba fogak az ínyben a végső elrothadás meg kipergés előtt. Köhentett. A világ mozgott, a telep nem. Gyom verte föl a forduló mellett az olajlerakat kövét.

Amikor teleszívta magát a kietlen katlan látványával meg levegőjével, Barilla rágyújtott. Lassan szívta végig a cigarettát. A földre szegezte a tekintetét, a betonra a lába előtt. Amikor a végére ért, még felnézett. Elpöckölte a csikket és beszállt az autóba.

Mire a lomoshoz visszaért a telepről a városba vezető úton, már esett. Az erdő zöldje rögtön elborult. Leparkolt a nagy, kitárt kétszárnyú ajtó meg a tornác előtt. A segédje kijött elé. Barilla a nyakát behúzva szaladt fedezékbe.

Odabent félhomály lett a kinti borulástól. A polcok útvesztője hűvöset árasztott. A polcokon a sok valahol már megunt holmi. A pénztárpult fölött halványan világított a színes égősor. A kávégép összes kicsi ledje. A hűtő, amiből az üdítőt árulták. Különben az üzlet mélyéről csak a derengés. A segéd kisszéket állított a tornác féltetője alá, onnan figyelte a vihart.

A busz nem állt be, csak félrehúzódott a műúton. A sofőr lekászálódott és a kézitáskáját az eső elől a feje fölé tartva iparkodott be oda hozzájuk. Barilla lefőzte neki a kávét. A segéd a hűtőből kisüveg narancslét vett elő. Odatette a sofőr keze ügyébe, a pénztárgép elé. Azután hátrament a polcok között, és eltűnt valamerre a homályban. A sofőr felkönyökölt a pultra és a kávéját kavargatta.

Vannak még olyan nagy poszterek, mint valamikor, Bari? Olyan tájképesek, amit darabokból lehetett a falra ragasztani?, kérdezte Barillától, Tudod, mint a tapétát, csak ez kép. Régen voltak ezek, hogy tengerpart, meg erdő. No, csak tudod. Tudom, bólintott rá Barilla. Lehet még olyant kapni? Mindent lehet kapni, felelte Barilla. Gyártanak még olyat? Mindent gyártanak. Kellene nekem valamilyen. Most festetünk majd. Örülne neki a feleségem. Vannak gyártók, mondta Barilla, Mindjárt megnézzük a neten. Azt most nehezen, szólalt meg a bolt hátuljában a segéd. Előrejött. Megint elment, mondta, viharban elmegy mindig. Barilla bólintott. Ki fogom nézni neked, ha visszajön, mondta a sofőrnek. Meglepetésnek akarom, mondta a sofőr. Befizetem valahová a feleségem. Aztán felragasztatom a festővel. Jó ötlet, bólintott rá Barilla. Akkor majd beszélünk róla még, mondta a sofőr.

Másnap Barilla ahogy ereszkedett befelé a szerpentinen, a nagy kanyarban megállt. Kiszállt, átlépte a szalagkorlátot, a meredek lejtőn az avarban gázolt tovább. Az első sor fa mögött csak tönkök, derékban elfűrészelt csonkok, sűrű bozót meg sarjú mindenfelé. Alatta kitárult a telep. A napszítta, rikító falak. A sötét üregek az ablakok meg az ajtók helyén. Körülötte harsogva visszhangzott a domboldal, a maradék erdő. Elővette a telefonját. Készített egypár képet.

Már majdnem visszaért az autóhoz, amikor a másik odaért. Lassan ereszkedett a szerpentinen. Amikor meglátta a leparkolt autót a tűkanyar kellős közepén, akkorát fékezett, hogy a kocsi nagyot nyekkent. Aztán rátenyerelt a dudára. Barilla serényen lépte át a korlátot. Egyből intett a másiknak, hogy kerülje ki. Előzzön, menjen. Az még egyet dudált. A kormány mögül mutogatott neki. Barilla nem értette.

Beszállt az autóba, gyújtást adott. Éppen csak előregurult, kitette az indexet, jobbra húzódott. Ami azt illeti, csak néhány centit. Az út keskeny volt. A szegély helyén mindjárt a szalagkorlát. Az autós akkor már kikerülte. Barilla megint megállt.

Visszalábalt a kanyar könyökébe. Ahonnan kilátott. Alatta az autó addigra beért a telepre. Ráment a hídra, de amikor a szakadáshoz ért, visszatolatott, és a keréknyomokban döcögve kikerülte a patakon át. Lassan hajtott az utcán. Visszhangzott a motor hangja. A telep utcái körgyűrűkben futottak. Középen széles volt a műút, máshol eleve keskenyebb. Néhol kövekre töredezett az aszfalt. Barilla elnézte az autót, ahogy ezen meg azon az utcán is megtesz egy kört. Egy felet. Egy negyedet. Néhol kitakarták a házak. Egyszer-kétszer olyan sokára jött elő a takarásból, hogy azalatt meg is állhatott. Kiszállhatott a vezető. De aztán, úgy látszik, visszaült végül.

Megvárta, amíg az autós megunja odalent a föl-le gurigázást. Fordultában a szerpetinre fölfelé kapaszkodva is elhajtott mellette. Addigra Barilla már a kocsiban ült és hagyta befelé gurulni. Nem akart odanézni a másik autóra, de nem bírta megállni. Furcsa arcú férfi vezette. Az előbb még az ijedtségre lehetett fogni. Hogy nem stimmel vele valami. A férfi odabiccentett neki. A szeme nagyon keskeny, nagyon hosszú vízszintes vonal a homloka alatt. Barilla lassan, megfontoltan bólintott a másik autó vezetőjének.

Amikor a platós Nissan beállt a lomos elé, Barilla a pult alól sört bontott Szmöre embereinek. Szmöre meg ő kimentek, megnézték a rakományt. A segéd utánuk ment. Aztán az emberek is a sörükkel. A hevenyészve felpakolt holmit kenderkötelekkel meg hevederszíjakkal rögzítették a platóhoz Szmöréék még a telepen, de azt Barilla mindjárt látta, nem sok hiányzik az egésznek, hogy leboruljon. A segéd meg is mondta. Csak idáig hoztam úgyis, vont vállat Szmöre az egészre.

Hogy álltok, tesó?, kérdezte Barilla. Lassan megleszünk, felelte Szmöre. Ez mind marad nálam?, kérdezte megint Barilla. Szmöre hallgatott egy sort. Nem könnyű dolog ez, mondta végül. Azt hittem pedig, hogy könnyű. De egyáltalán nem könnyű. Itt van ez a nagy dög fotel. Érzem benne a szagát. Isten bizony tudom, hogy belehugyozott abba hányszor. De akkor is. Elgondolni, hogy idegené legyen? Közben meg otthon sem tarthatom. Erika száz méterről kiszagolná a pisát. Aztán kinek adjam oda így? Hát nézd, mondta lassan Barilla, ha kiteszed a garázsba, kiszellőzik. Ha betesszük itt a raktárba, nemsoká boltszaga lesz. Aztán meg olyan, amilyen az új gazdájáé.

Nem tudom még, testvérem, nem tudom, hogy legyen, csóválta a fejét Szmöre. Nem is kell, mondta Barilla, egyelőre lerakjuk itt. Amúgy sincsen ahova vigyed. Ha úgy döntesz, kell, elviszed. Jöhetsz érte bármikor. Ha azt mondod, adjam el, akkor meg eladom. Ennyi. Szmöre bólintott. Hátra kéne akkor oda parkolni, mondta a segéd és az épület végébe mutatott.

Amíg a segéd meg a két ember lerakodtak és behordták a holmit, Barilla meg Szmöre lassan megkerülték a boltot. Roba hazajön a héten, mondta közben Barilla, Kiviszem majd hozzátok. Meg a sírhoz. Mi van már vele meg az asszonnyal?, kérdezte Szmöre. Majd megkérdezed tőle, mondta Barilla, ugyanolyan unokatestvéred, mint nekem. Szmöre a fejét csóválta, Mi lett belőlünk, bazmeg? A fele banda Németbe, Osztrákba, azt se tudjuk, kikkel, meg hogy élnek. Ez is, ki tudja, kit szedett össze Dortmund mellett, vagy hol? Barilla nem szólt semmit. Aztán azt mondta, és mi kiket szedtünk össze idehaza? Ti majd rendbe jöttök, mondta egy idő után Szmöre, Helga rendes asszony. Hozzánk meg tudod, hogy mindig jöhetsz. Jól elvagyok itt, legyintett Barilla. Szmöre bólintott. Végül azt mondta, bárhogy is van, meg ugye akármekkora faszok is, apámat nem bírnám elgondolni a testvérei nélkül. Barilla meg azt, hogy én az enyémet igen. Amikor eljött az Alföldről, az neki olyan messze volt, mint Dortmund minekünk.

Visszaértek előre. Szmöre nagyot sóhajtott. Úgy mondod nekem ezeket, tesó, minthogyha szerinted semmi volna a távolság. Meg az elszakadás. Közben meg te még mindig kijársz oda. Hunyorgott, mint aki viccelni próbál. Minden nap ott vagy, mi? Barilla fogta az autóból a műanyagkannát, bement a boltba a távoli sarokba állított ötvenliteres szódásballonhoz, teleeresztette a kannát. Megbillentette a ballont, hogy mennyi van még benne. Szmöre azt mondta, ne haragudj, tesó, semmi közöm nincs hozzá. Barilla nem szólt semmit.

 

A kutyámat keresem, mondta az autós Barillának a rákövetkező nap. Barilla már ott állt az autója mellett a buszfordulóban, amikor ez az ember megint felbukkant. Ahogy elérte a telep elejét, lelassított. Letekerte az ablakot maga mellett. Kikönyökölt rajta. Elnézett a szétfutó utcák felé. Egyenesen behajtott a buszfordulóba. Amögött volt a bánya központi épülete. A fűz levelei a tetőről belógtak a tábla elé, nem lehetett kiolvasni tőle a vállalat nevét. A bal kéz felőli ágán hajtott el valameddig, azután félrekormányozta az autót. Barilla azt mondta magában, mostanra jutott el addig, hogy a szabályok nem mindenhol érvényesek. Leállította a motort, kiszállt, odament Barillához.

A fél arca le volt bénulva a férfinak. Beszédkor a szája bal széle mozgott csak. A másik oldalt a szája vágata elnyúlt egészen hosszan a belapult fején. A sarka résnyire nyitva volt. Vagy talán inkább nem ért egészen össze. A jobb szeme egyfolytában hunyorgott. Mint aki embóliát kapott, amitől elhaltak az idegek az arcában.

Nem látott erre kóborolni egy ilyen kutyát? Megmutatta a lapot a kezében. A sok másolástól már csak valami szürkésfekete folt látszott a fénykép helyén. Bujkál itt egy jó csomó, felelte Barilla, de ilyenkor nem jönnek elő. A férfi csípőre tett kézzel hallgatta. Körülkémlelt, beharapta a száját. Csak bal oldalt. Ez egy értékes állat, mondta, fajkutya. Díjakat nyert nekem. A gyerekeim nagyon odavannak. Majd csak hazamegy, mondta Barilla, ha éhes lesz. A férfi csíkos inget viselt. Mellényt. Kordnadrágot. A lábán fehér, bebújós bőrcipő. Az orra már kezdett pikkelyesre kopni.

Nem magával találkoztam valamelyik nap?, kérdezte a férfi. Fent a kanyarban, bökött a mutatóujjával fölfelé. Barilla azt felelte neki, hogy könnyen lehet. Nem nagyon sokan járnak erre. Maga gyakran jár ide?, kérdezte megint a másik. Barilla lebigyesztette a szája szélét, minthogyha megbecsülné. Amikor tehetem, válaszolta. Azt hallottam, van itt egy kutyatelep. Barilla ránézett, felvonta a szemöldökét. Ahol kutyákat képeznek ki viadalokra. Itt?, kérdezte Barilla. A férfi bólintott. Illegális viadalokra. Tudja, attól tartok, hogy a kutyámat ellopták, mondta a férfi. Azt én tudnám, tűnődött el Barilla. Honna tudná? Észrevenném. Ahhoz gyakran vagyok itt. Hogyan? Mihez?, kérdezte a férfi zavarodottan.

Akkor kanyarodott be a menetrend szerinti járat a szerpentinről a házak közé. Busz is jár erre?, kérdezte a férfi, azon a hídon át? Napjában kétszer, mondta Barilla, Pont átfér a jó sávon. Kell hozzá egy kis kurázsi, mondta a férfi. Most még igen, jövőre már nemigen, bólintott Barilla, Meghalt Máli néni is a múlt héten. A férfi felvonta a szemöldökét, és bólintott, mint aki megértette. Létezik olyan hely errefele, ahol még csak cigányok sincsenek?, kérdezte. Talán mosolygott. Cigányok, azok vannak, vont vállat Barilla.

A bányairoda földszintjén az íróasztalokat otthagyták az irodákban. Néhol papirostul. Némelyik helyiségben mindjárt az ajtónyílást állták el hosszában. Minthogyha valaki megpróbálkozott volna kitolni onnan. De feladta. Máshol meg látszott, hogy nekiestek fejszével, fűrésszel. A vasszekrényeket is csak felborongatni bírták. Mostanra meg el is felejtette mindenki, hogy ezek itt vannak.

Barilla ismerősen mozgott a folyosókon. A mosdóban peregtek a csempék. A csapokat letörték, a csöveket kiszerelték. Az egyik vécécsészét kirángatták a helyéről. Barilla belepössentett a helyén a lyukba. Persze nem tudta megmosni a kezét. Se megtörülni.

Megkereste az alagsori lépcsőt és lement. Előkereste a lakat kulcsát a karikáról, amit a segéddel csináltatott. Az inge zsebéből kicsi zseblámpát vett elő és felkattintotta. A vasajtó mögött a csupasz betonon szőrös hernyók tekeregtek. Barilla a kislámpával világítva ellépdelt közöttük az öltözőszekrényekig. Megkereste a magáét. Valaki filctollal felírta a szekrénye ajtajára, hogy Magilla Gorilla. Addigra Simon is megérkezett. Egyedül csak a ring volt kivilágítva a helyiség közepén. Meg Simon felkarján világított a tetoválás, amit a javítóban karcoltak rá. Barilla nem mert az arcába nézni. A csorba fogú cigány fiú volt a legerősebb a telepen. És nem kímélte a kisebbeket sem, amikor összeeresztették az edzésen valamelyikkel. Odafordult a szekrényéhez. Nehezen mozdult az ajtó. Lökdösni, taszigálni, rángatni kezdte. Akkor átnyúlt előtte a tetovált kéz, és megragadta az ajtót és feltépte. A nagy vastag szőrös hernyók Barilla arcába omlottak.

Barilla izzadtan ült fel a fotelágyban. A lomos emeletén fullasztó meleg volt. A huzat, amit a kis emeleti ablakokkal lehetett kelteni, semmit nem ért. A ventillátor se, amit a fotelágy mellé állított. Kikelt a paplan alól. Villanyt gyújtott. Az összeszegelt osb lapokkal fedett padló is langyos volt. Akkor látta, hogy a ventillátor leállt. Kihúzta a dugóját a hosszabbítóból. Lemászott a létrán a boltba. Odalent is lámpát gyújtott. Megkereste a polcokon a többi ventillátort. A kisebbeket. Fogott kettőt, és felvitte magával. Egyszerre csak egyet, mert a létrán különben nem tudott kapaszkodni. Azután visszajött a másikért.

Rágyújtott. Elnézte a kopár, csupasz, fehérre meszelt, elkoszolódott falat. Eltűnődött. Elővette a telefonját. Végigpörgette a képeket. Odament a kisablakhoz, hogy kipöckölje a csikket. Kinézett. Diszkó fénykarikái pásztázták a sötét égbolt alját. Talán a telepről lőttek fel oda. Vagy talán egy másikról.

Az egyik nap Barillát lent a telepen érte az eső. Ott állt a fordulóban a kocsija mellett. Nem szállt be és nem ment fedezékbe sem. Minden szürkére változott körülötte hosszú percekre. Megvárta, amíg eláll és újra felsüt a nap. Azalatt begurult a fordulóba szemből, a bal oldali ágán az autó. Megállt. A félarcú férfi nem szállt ki, ameddig tartott. Barillát egy kicsit zavarta. De megvárta, hogy elmúljon belőle. Lehunyta a szemét. Elmúlt. Kinyitotta, mert látni akart. Visszament bele.

A félarcú kiszállt és odament hozzá. Már nem esett. A férfi biccentett neki. Az ingzsebéből cigarettát vett elő. Odakínálta. Aztán a tüzet is. Megázott, mondta Barillának. Megtalálta a kutyát?, kérdezte ő. Még nem.

Az eperfáról hernyók potyogtak a kirepedt betonra. Az akácok kisujjnyi tüskéket növesztettek. Szél susogott a lombok között. A borulás lassan átgomolygott a völgykatlan fölött és kisütött mögüle a nap.

Magáé a turkáló a szerpentin aljában, ugye?, kérdezte a férfi. Barilla bólintott. Hallottam már hírét, mondta a férfi, Hogy mennyi mindent lehet találni, ha az ember jól keres. Kitenné ott ezt a hirdetést? Barilla kezébe nyomta a lapot, amit már egyszer megmutatott neki. Talán egy kicsit még rosszabb volt a kép. Jutalmat is adok a megtalálónak, látja, mondta a férfi, Csak szúrja ki egy rajzszeggel, legyen szíves.

Én is kereskedő voltam, mondta aztán, de a betegségem miatt fel kellett adnom a boltot. Most meg már rokkantnyugdíjas vagyok. Aztán csak ez a kutyám van. Ő a mindenem. Meg a gyerekeim. Együtt szoktuk vinni kiállításokra. Versenyekre, úgy értem. Sok díjat is nyert Buksi már nekem. Barilla bólintott. Csöndben szívták végig a cigarettát.

Azért fura helyen nyitott lomost. Jól megy az üzlet egy ilyen helyen? Barilla biccentett a fejével. Valamikor kocsmának épült, mondta, az volt az Elágazás kocsma. Híres hely volt. Négyfelől hozták a buszok a bányászokat reggel, este. Ott várták be az átszállást. Akkor is, ha egyből jó járatot fogtak. Hallgatott egy sort. Vállat vont, amikor folytatta. Az elágazás két végén már semmi sincsen. A harmadikon még van valami. Meg ugye a város a negyediken. Az olcsó holmi jól jön mindenkinek. Akkor is, ha már használta valaki a múltban.

Látom, magának minden a múltról szól, mondta a férfi egy idő után. Viccelni próbált, a múltból él, folytatta, mikor mindenki a jelent hajtja meg a jövőt. Olyasmivel nem tudok foglalkozni, ami nincsen, mondta Barilla.

Szmöre leparkolt a raktárajtó elé. Az emberek rakodni kezdtek. Barilla ahogy meglátta, azt mondta, rossz kedved van. Azt hittem, a temetés után majd könnyebb lesz, mondta Szmöre, de ez most még annál is sokkal rosszabb. Szegény nagyanyám, bazmeg, csak erre tudok gondolni. Hogy egyedül ott kint a semmiben. Sehol egy ember se. Ő meg mégiscsak asszony volt. Nő. Hogy mit élhetett át éjszaka egymagában? Télen?

Ők nem olyanok voltak, mint amilyenek mi vagyunk, mondta Barilla, Nem a biztonságos életre rendezkedtek ők be. Átélték a háborút. Tudták, hogy annál jobb minden. Meg aztán az én apám anyja minden szomszéddal rosszba volt. Úgyhogy könnyebb lett neki, amikor kihaltak mellőle. Máli mama nem ilyen volt, mondta Szmöre, ő olyan volt, mint Vikus mamánk. Jóba volt ezekkel. Összejártak. Együtt építették a telepet végülis valamikor, mondta Barilla. Igen, bólintott rá Szmöre, és akkor vénkorában meg azt is meglátta, hogy amit együtt építettek, az most mind a szeme előtt megy tönkre. Benne volt az egész élete. És kész, ennyi volt, mondta, és pattintott egyet az ujjával.

Szerintem mást gondoltak ők erről az egészről, vont vállat Barilla. Mi mást?, kérdezte Szmöre. Az apámnak az anyja például mindig tudta, hogy nem tart sokáig az egész. Hogy vége lesz. Hogy a kommunistáknak egyszercsak lőnek majd, és akkor az egészről kiderül végre, hogy nem is igaz. És akkor el is tűnik. Az apád anyja paraszt volt, mondta Szmöre, parasztfaluban, nem bányatelepen. Máli mama más volt. Más volt, igen, bólintott Barilla, de panaszkodott neked egyszer is? Mondta, hogy fél? Nem mondta ő, mondta Szmöre. Hát apádnak mondta?, kérdezte tovább Barilla. Szmöre nem mondott semmit. Na, látod, mondta Barilla.

Nem látom, rázta meg a fejét Szmöre, Csak azt látom, hogy basztam szegényre életében. El kellett volna vinnem innen. Neked?, kérdezte Barilla, Nem apádnak? Vagy a testvéreinek? Hagyjad már, legyintett rá Szmöre, Apám meg a bátyjai, ja. Majd azok.

Barilla még a híd előtt félreállt. Ráfordult az erdei útra, begurult a fák közé. Fogta a fényképezőgépet és kiszállt. A gép pántját a csuklójára húzta. Ahogy lelépett a csapásról, a cipője az avarba süppedt.

A domb oldalában lábalt fölfelé a meredeken, jó nagy surrogással. Hamar kimelegedett az erdő fojtó, párás melegében. Ahogy följebb ért, körbe-körbefordult. Azután ment tovább, még följebb, egyre magasabbra.

A nagy, derékszögű kanyar fölötti partoldalon járt. A szerpentin magasabb oldalán. A kanyar fölött kőfaltöltés tartotta a partot. Kisétált a fal peremére. Bekapcsolta a fényképezőgépet és elkezdett kattintgatni. Olyan magasról abban a tiszta időben odalátszottak a havas hegycsúcsok valahonnét nagyon messziről. Odaátról, Szlovákiából. Barilla éppen elmondta magában, hogy az úgysem fog látszani, nincs olyan a felbontás meg a lencse az ő gépén, de azért egyre csak a horizontot vette célba. Persze azért kattintott másra is.

Már lent járt a kocsijánál, amikor észrevette a félarcú férfit. Az nem látta meg őt. Bentebb állt a sűrűben, átellenben azzal, amerre Barilla ment fel és jött le most vissza. És valahova másfele nézett. Lassan mozgott, mint hogyha erőlködne. Vagy lopakodna. Elosont egy fáig. Ott aztán váratlanul térdre rogyott. Akárki látja akkor onnan, ahonnan Barilla, azt hiszi, zokog. Barilla észrevétlen akart autóba szállni. És nagyon gyorsan.

Barilla meg a segéd estefele még körüljártak, ellenőrizték a fémvázas hullámlemez ajtókat elől, hátul, meg a melléképületeken. Az egyikből a segéd kitolta a kismotorját. Az ötvenkilós zsákot a táppal felegyensúlyozták ketten a csomagtartóra. Rákötözték. Nem ránt ez el téged?, kérdezte Barilla. Dehogy ránt, felelte a segéd, már hány éve így hurcolom. Jól bírod, mondta Barilla, műszak után még egy műszak a telepen. Mit csináljak, a tenyésztésből nem tudunk megélni.

Mért nem nevezel be a viadalra velük?, kérdezte Barilla. Kacsintott. A segéd értette. Ja, bólintott rá, még csak az kéne. Nem akarsz te végre pénzt keresni?, ugratta tovább Barilla. A segéd ráhunyorgott, mondták már nekem, hogy te benne vagy ebben. De eddig azt hittem, hogy csak dumálnak. Barilla meglepődött. Én? A segéd bólintott. Ja. Komolyan. A kutyaviadalokban?, kérdezte még mindig gyanakodva Barilla. Senki se hiszi el, hogy te ebből megélsz, bökött a fejével a boltra a segéd, itt a semmi közepén. Komolyan? Ezt mondják? Ezt. Az anyjuknak a picsáját!, mondta Barilla. Én már mindent tudok rólad, főnök, bólintott megint a segéd. Hunyorított. Hogy a viadalokat a bányairoda alagsorában rendezed. Ja, bólintott rá Barilla, pont ott. Mért pont ott?, kérdezte aztán. Mindenki tudja, hogy mindig ott vagy kint, felelte a segéd, Hogy mint a tenyeredet, ismered az egész helyet. Ismerni éppen ismerem, bólintott Barilla.

Különben hallottam egy embertől én is, hogy ott tartják a viadalokat, mondta Barilla. Csak nem ettől?, bökött az állával a segéd a tornác fele, a tornácon az oszlopra, az oszlopon a rajzszeggel kitűzött hirdetményre. De, bólintott Barilla. Az is a kutyáját keresi. Kérdezgetett a kutyatelepedről. De nem mondtam meg neki, hogy hol van. Hohó, még az kellett volna!, bólintott rá a segéd, ismerem én ezt az ürgét. Bejött ide is egy nap, mikor nem voltál itt. Meg is ismertem mindjárt. Bolond ez. De rendesen pszichés, ahogy mondom. Tavaly még anyáméknál kereste azt a kutyát. Pálvölgyében. Micsoda?, kérdezett vissza Barilla. Pálvölgye a város átellenbeni végén volt. Járt mindenkinek a nyakára, hogy nem látták-e. Aztán meg már, hogy hova tették. Adják elő. Kattant az ürge, nem normális. Csak rá kell nézni. Én azt hittem, valami agyvérzéses dolog ez, mondta Barilla. Az, igen, bólintott a segéd, De azelőtt se volt normális, azóta meg csak még rosszabb lett. A pálvögyiek mindent kinyomoztak róla. Onnan vitték el a mentősök, amikor végül valakinek elege lett ebből. Egy évet bent tartották a sárgaházban. Mostanra elengedték. Nincsen annak se kutyája, se macskája, se semmije. Ki tudja, nem is volt tán soha.

Másnap Barilla Robát vitte a telepre. A szerpentinen a nagy kanyarban Roba azt mondta, Baszki, hova lett az erdő? Amikor beereszkedtek a völgybe, Barilla a híd előtt letért az útról az autóval és a keréknyomokat követve a patak medrén kelt át a gyér vízben a nagy kövek között. Roba meg csak kapaszkodott. Baaaaaszki, mondta megint. Beszakadt a fél sáv, magyarázta Barilla, Csak a busz megy át rajta. Ő nem félti a járgányt. Tettek egy kört a buszfordulóban. Roba megragadta a kapaszkodót, és csak bámult.

A ház előtt az út szélén állt a Nissan. Szmöre az udvaron várta őket. A két ember holmikat pakolászott a házból az udvarra. Szmöre megölelte Robát. Sokáig tartották egymást karolva. Barilla autójába ültek mind a hárman. Barilla kikanyarodott a ház elől.

Hosszú, alacsony, lapos tetős épület hátában parkolt le az út végén. Az épületet mustársárgára vakolták valamikor. Mostanra az ablakai betörtek, a tetejéről levált kátránypapír egyhelyütt átbukott az ereszen és vigasztalanul göndörödve lecsüngött a tűzfal elé. Roba azt mondta, Hej, öreg, örülj, hogy ezt már nem érted meg. Barilla a kocsi hátuljához ment. Felnyitotta a csomagtartót. Kivette a koszorút, azután lecsukta a csomagtartó fedelét. A koszorút Roba kezébe nyomta. Szmöre ment elől, mutatta az utat.

Itt bezzeg látszik az élet nyoma, mondta Roba. Ja, bólintott rá Barilla, Rendben tartják. Hétvégente jönnek, mondta Szmöre. Minek ide temettétek az öreglányt?, kérdezte Roba. Na mit gondolsz?, kérdezett vissza Barilla. A férje nincs itt, mondta Roba. De a neve itt van felírva, vágta rá Szmöre, Meg hát a kisebbik fia itt van. Ja, igaz, mondta Roba, a gyereket el is felejtettem. Szmöre éppen csak megtorpant, de aztán hátra se nézve ment tovább, Barilla viszont megállt és Roba arcába nézett. Roba is megállt. Megvonta a vállát, bazmeg, hány éve nem jártam itt. Attól még tudhatnád a rokonságot, mondta Barilla. Nektek rokon, nekem meg egy név, mert még a születésem előtt meghalt, mondta Roba.

 

Amikor kijöttek a temetőből, visszavitték Szmörét Máli mama házához. Messziről látták a füstöt. Aztán a tüzet is meglátták. A két ember dobálta rá a holmikat. Mit csináltok?, kérdezte Barilla Szmörét. Nem tudom elgondolni a ruháit máson, tesó, mondta Szmöre, inkább ne legyen senkié. Te tudod, vont vállat Barilla. Megértesz engem?, kérdezte Szmöre. Mi is elégettük annak idején, mondta Barilla.

Amikor elbúcsúztak, Roba azt kérte, menjünk már vissza a fordulóba. Barilla csak dünnyögött, mintha nem is egy testvér volna az anyánk. Roba hallgatott egy sort, azután azt mondta, azért ezt a mamáját én irigyeltem tőle. Amikor grízt főzött. A mi nagyanyánk milyen ízetlenre csinálta mindig. Meg az apám anyja is. Akkor már vigyorgott. Barilla is elnevette magát. Ez meg egyszer meg is mondta Vikus mamának, amikor nála voltunk, mondta Barilla, Hogy a másik mamája mennyivel jobban főz. Ott voltál akkor? Nem, rázta meg a fejét Roba. Igaz, hogy ő is vagy hatéves lehetett, tűnődött el Barilla, Hát akkor még te? Hú, a kutyabetyárját, nagyapa hogy ordított mamával akkor. Hogy még a gyerek is észreveszi, milyen szart csinál étel helyett. Hogy legalább olyankor megerőltethetné magát, amikor nyaralni hív. Nevettek. A könnyet törülgették a szemükből a röhögéstől. Azután Roba azt mondta, na, akkor visszamegyünk? Barilla bólintott.

A forduló bal oldala felől akkorra bent állt a hurokban a másik autó. Az ablakok leeresztve. A sofőr nem volt benne. Ki az?, kérdezte Roba. Igazából nem is tudom, rázta meg a fejét Barilla, Jár mostanában ide egy faszi. A kutyáját keresi.

Csak Roba szállt ki. Álldogált az autó mellett, azután behajolt Barillához a lehúzott ablakon át. Azt hiszem, láttam valakit. Járnak erre néha, vont vállat Barilla. Nem, rázta meg a fejét Roba, Ott fönn, az iskola emeletén. Az ablakban. Barilla kiszállt. Megnézte a betonig kopott épület csontvázát. Mindjárt gondoltam, hogy azt az ablakot mondod, bólintott. Roba azt mondta, de nem, komolyan mondom. Baszki, mondta Barilla, nem gondoltam, hogy ennyire kivagy. Az a lány már nincsen ott. Nem azt a lányt láttam, mondta Roba. Na, húzzunk innen, mondta Barilla és beült az autóba. Mondtam neked, hogy nem a régiek már az idegeim, szabadkozott Roba, miután beült mellé és becsatolta az övét. Mintha nem egy testvér volna az anyánk, csóválta a fejét Barilla.

Egy nappal később Barilla ugyanott találta az autót. Lassan hajtott közelebb, szemügyre vette a környéket. Egészen odagurult elé, úgy parkolt le vele szemközt, hogy a hűtők között fél méter se maradt. Kicsatolta magát és kiszállt. Az ajtót nyitva hagyta, amíg körüljárta a kocsit. Az anyósülésen kihajtott térkép, rajta filctolljelek. Az ülés alól autóstáska csuklópántja kandikált elő. Hátul levetett sildes sapka. Üres nejlonszatyor. Benyúlhatott volna a lehúzott szélvédőkön át akármiért. De nem nyúlt be. Visszament a saját autójához, elővette a kannát és ivott. Becsukta, a kulccsal is bezárta az ajtót.

A régi iskolában fejbe verte a dohszag, bár se ajtó, se ablak nem volt az épület földszintjén. A folyosó úgy festett, minthogyha szemétlerakatnak használták volna egy időben. Máshol a mennyezeten tátongott egy-egy lyuk. Abból ömlött ki minden oda alá. Az üveggyapot meg az azbeszt szigetelés. Bogarak röcögtek. A földre pergett vakolat rögei recsegtek a léptei alatt. A falakon fehér négyzetek, ahol régesrégen függhetett valami.

Barilla fölment az emeletre. A fenti folyosó még sötétebb volt és még omladozóbb. Mert ennek a mennyezete ázott. Végigballagott a folyosón a termek előtt. Kitördelték az ajtó meg az ablakkereteket, felfeszegették a parkettát majdnem mindenhol. Elért az utolsó teremig.

Nem lehetett már megállapítani, hogy milyen fajta lehetett a kutya. Hogy az egyáltalán, azt is csak a koponyájáról. Ha az ember látott már olyat. Meg persze túl nagy volt ahhoz, hogy más állat legyen. Vadnak pedig kicsi.

A férfi ott ült a félig lebomlott tetem mellett a parketta maradványai között. Maga alá húzott lábakkal. A két keze ujjait a felhúzott térdén kulcsolta össze. A szeme vörösre égett. Egészében úgy nézett ki, minthogyha az arcának a másik fele is lebénult volna. Biztos a bűztől, mondta magában Barilla.

Hát csak talált magának egyet, mondta az embernek. Buksi, motyogta a férfi. Szerintem ez nem a maga kutyája. Buksi, motyogta megint a másik. Szerintem ezt nem is lehet meglátni, hogy milyen lehetett. A férfi csak azt motyogta megint oda maga elé, hogy Buksi.

Barilla odament az ablakhoz és kinézett. Egyszer egy lány kiállt ebbe az ablakba és megmutatta a bugyiját az unokatestvéremnek. Annak a kis szarosnak. Az ott állt lent, mutatott ki az üres lyukon valahova lefele. Aztán a nagy mutogatásban vagy megcsúszott, vagy ugye kilökték, nem tudni. Nekem az osztálytársam volt ugyan, de már én se tudom. Én ott ültem, bökött az egyik sarok felé az állával. Ez meg fejjel esett a betonra. Az unokatestvérem elé. Különben nem lett volna semmi baja se, ilyen magasságból. Visszafordult a férfihoz. Na, látja, az baj volt. Meg tragédia, mondta. Egy gyerek élete. Kettőé. Háromé. Buksi, motyogta a férfi a dögnek az elporladt fülébe.

Barilla várt még egy darabig. Azután kiment a tanteremből és leballagott a lépcsőn.

 

Másnap Barilla a kocsijának dőlve cigarettázott, amikor a busz befordult a völgybe. A madarak elcsendesedtek. A fák rekkenései. A busz benzinszaggal töltötte meg a katlant. Megállás nélkül a fordulóhoz evickélt, elhajtott Barilla meg a Barilla kocsija mellett, megtette a fél kört, leállt a két autó között. Az ajtó nagyot szusszant. A sofőr kiszállt. Szevasz, Bari, intett Barillának, Barilla visszaintett neki. Meleg volt. Odafönt a katlan peremén megállt egy felhő. A sofőr odament Barillához. Kezet fogtak. A sofőr is rágyújtott.

Megnéztem neked a posztert, Pista, kezdte Barilla. Na, mondta a sofőr, Nem tudtam bemenni hozzád, mer mindig van valami. Tudom, mondta Barilla, megnéztem én neked így is. Találtál valamit? Most olyat is lehet már, hogy te adod a képet. Azt tesznek rá, amit csak akarsz. Csak elég nagynak kell lennie. De már rendeltem egy rendes kamerát Németből. Jövő héten hozzák. Igen?, kérdezte a sofőr. Barilla bólintott, Én is fogok csináltatni magamnak egy ilyet. Jó, hogy eszembe juttattad, Pista. Keresni kell akkor valamit, mondta a sofőr, valami szépet. A katlan peremét fürkészte. A felszökő oldalt. Az itt-ott kilátszó homokfalat. Máshol az erdőt. Azért nem úgy, minthogyha ott lehetne az a szép valami. Igen, valami jót, mondta Barilla, amúgy is vigasztalan hely a világ. Mit?, kérdezett vissza a sofőr, ahogy eldobta és eltaposta a csikket. Azt mondtam, jól meg kell gondolni. Sokáig ott lesz a faladon. Bebaszna, hogyha le kéne vakarni, mondta a sofőr. Oszt úgy nem drágább?, kérdezte még. Mikor költöttél utoljára valamennyit is a feleségedre?, kérdezett vissza Barilla.

Barilla kinyitotta a kocsiajtót. Behajolt az anyósüléshez, kihúzta a műanyagkannát. Lecsavarta a kupakját, odaadta a sofőrnek. A sofőr hátradöntött fejjel ivott. A tenyerével letörülte a kanna száját. Visszaadta Barillának. Ivott ő is. A sofőr felszállt a buszra. Nagy pisszegéssel indult a gép, záródott az ajtó. Még egy horkanás, ahogyan sebességbe rakta, azután kikerülte a forduló másik ágán parkoló porlepte autót a letekert ablakaival, megtette a maradék fél kört és elhajtott. Barilla meg még végigszívta a cigijét. Arcok bámultak le rá, ahogyan keresztülúsztak a völgy fölött az égen és aztán a semmibe vesztek.

Megjelent a Bárka 2016/6-os számában.


Főoldal

2017. január 05.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Szita Szilvia verseiÁrmos Lóránd verseiFecske Csaba verseiNagy Zsuka versei
Prózák
Ferdinandy György: PortréfilmOravecz Imre: ÓkontriSzakács István Péter: A lányBeck Tamás prózái
Kritikák
Háta mögött délPárkapcsolati kórképA kör teljes megismeréséhez szükséges „π”Latin világban - Géczi János: Törek
Esszék, tanulmányok
Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modellHalmai Tamás: A Gangesz rabbija
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA