Szabó Tibor Benjámin
Balaton mitológia - all in!
Podmaniczky Szilárd: Balatoni világok
Rögzítsük mindjárt az elején, hogy Podmaniczky Szilárd Balaton-könyve hasznos, élvezetes, az érdeklődést mindvégig fenntartani képes olvasmány. A Balaton egy tó (sajátos élővilággal), a Balaton emberi környezet (életmódok, létformák fontos alkotóeleme, sorsok helyszíne és alakítója), miközben a Balaton metafora is - nemzeti identitásunk szerves része. A szabadidő/pihenés metaforája, szabadságmetafora (évtizedekig a tó partján találkoztak egymással a kettészakított német családok tagjai), a luxus metaforája (a balatoni jacht-hajózáson keresztül), a lelkiismeretlen ügyeskedés metaforája (a vendégeket kihasználó-megkárosító balatoni vendéglátós gyakorlat miatt), beavatásmetafora sok nemzedék számára (a tó partjára épített úttörőtáborokban megélt első szerelem-élmények miatt), és a Balaton a nemzeti frusztráltság metaforája is (a konszenzuális „a magyar tenger" név, nagyotmondásával, semmitmondásával megengedő közelítésben is a bezártság, a korlátozottság és korlátoltság beismerése). Ahogyan a Balaton elsősorban mégiscsak életérzés: egyetlen szóba sűríti a megingathatatlan életigenlést (kulturálisan, ökoszisztémásan, történeti értelemben - mindenhogyan). Podmaniczky Szilárd mindezekről írta Balatoni világok című könyvét. Megkeresett olyan embereket, akik életét hosszú időn keresztül határozta meg a balatoniság (akik együtt léteznek a tóval valamilyen módon), és meséltetett velük halászatról, hajózásról, nyaraltatásról, háborúról, szerelemről, halálról. A könyv szociografikusan rögzít képeket Balaton-élményekről.
Mint minden jó könyvnek, a Balatoni világoknak is egy felismerés a magja. Podmaniczky megérti, hogy nem lehetne közhelyek nélkül beszélni a balatoni toposzokról. Ezért nem is megkerülni, hanem átfordítani igyekszik ezeket. A Balaton-közhelyekkel (szinte az összessel) dolgozik, de nem felmondja, hanem számba veszi, autentikus adatközlőkkel (az Ó, mely sok hal terem az nagy Balatonban közhelyet egy idős halásszal, a Zimmer Frei közhelyet egy vendéglátóssal; stb.) beszélteti körbe, és mivel személyes nézőpontból, egy-egy élettörténet specifikumain keresztül látunk rá a Balaton jól ismert (gazdasági, kultúrhistóriai, lokál-identológiai) karakter-paneljeire - azok nem is panelekként, hanem valódi, jelentésekben és üzenetekben gazdag világként működnek.
Az más kérdés, hogy ami a Balatoni világok erőssége, ugyanaz a gyengéje. Vagy nem az, de abból ered. A kötet szerzője író: művész. Nem történész, nem helytörténész, nem szociográfus. Nem kutató. Ez legalább két dolgot jelent (legalább két szempontból meghatározza a kötet szöveganyagának mély struktúráját). Egyrészt Podmaniczky mint prózaíró (művész látásmódjából és művészi praxisából következően) olyan szintű probléma- és témaérzékenységgel bír, amelyet kutatók nem érhetnek el. Csalhatatlanul érzi, hogy melyek azok a történetek, amelyek a legplasztikusabban, legélményszerűbben képesek megjeleníteni a (mára jórészt letűnt, elveszett) balatoni életmódokat, léthelyzeteket, vagyis a nagy Balaton-mítosz eredőjét, atomi építőelemeit. Másrészt viszont (gyanítom, szintén művész voltából következően) hiányzik belőle a(z) (egyetemi) szociográfus tényekkel, részletekkel szembeni alázata, a tudós pontossága, gondossága. A kötetben felhasznált történetek forrásai sokszor csak homályosan jelöltek (a begyűjtött információk szerkesztésének metódusa teljesen jelöletlen), a kötetben szereplő néhány, történelmileg is fontos esemény (például a Pajtás nevű gőzhajó 1954-es elsüllyedése, amely a magyar történelem legsúlyosabb hajótragédiája) leírásához és (helyenként nagyon erősen konnotált) elemzéséhez sem tartoznak sehol hivatkozások, és egyáltalán, az egész mű egy hatalmas módszertani anomália, ebből a szempontból. A szociográfiai munkák jellemzője, hogy interszubjektív módon egyértelmű formában (ellenőrizhetően) kísérlik meg leírni egy-egy kiválasztott közösség tagjait, azok életét, egymáshoz való viszonyukat, mentális tartalmaikat (szokásaikat, identitásukat, érzelemhorizontjukat), körülményeiket, környezetüket. Podmaniczky könyve nem ilyen, nem vehető komolyan tudományos értelemben (formailag), és arról sem győz meg, hogy egy, a megfigyelőtől (itt, egyben: szerzőtől) független Balaton-képet kapunk. De láthatóan nem is ez a célja. Ő nem a Balatont írja le, hanem azt írja meg, hogy a balatoni emberek milyen (sokféle) módokon, és pontosan milyen élményeken keresztül élik meg balatoniságukat. A Balatoni világok a Balaton szubjektív atlasza, próza - irodalom. Miközben nem az irodalom nyelvén, nem Podmaniczky prózanyelvén szólal meg, hanem egy nagyon erősen visszametszett, metonimikus, depoetizált regiszterben. Tropológiai értelemben ennek a szövegnek nincsenek rétegei, nem mozgat szimbólumokat, se szuggesztív képeket, nem kommunikál művészi üzenetet, nem rögzíti saját céljait, szándékait, üzeneteit. Podmaniczky könyve az, aminek látszik: nagyon sok non-fiction történet egymás mögé helyezve. A gyűjteményes, mellérendelő jelleg abban is tetten érhető, hogy ezt a könyvet nem feltétlenül kell lineárisan/szekvenciálisan olvasni. Ha random sorrendben olvassuk is, a befogadás minőségén ez nem változtat. Utóbbi jellemző jegy az irodalomnak nem, vagy csak nagyon ritkán sajátja. Vagyis a Balatoni világok nem is tekinthető problémátlanul irodalmi műnek, inkább egy érdekes, izgalmas ismeretterjesztő szöveggyűjtemény és album (sok fotóval), amelyet Podmaniczky (elsősorban) nem írt, de szerkesztett, hiszen a szövegtörzs kilencven százaléka az adatközlők E/1-es visszaemlékezéseiből áll/épül. Ezzel már harmadik helyre próbálom besorolni a Balatoni világokat (szociográfia, próza, ismeretterjesztő album), és, nem meglepő módon, az tűnik legérvényesebb megállapításnak, hogy mindhárom igaz, miközben egyiknek sem felel meg maradéktalanul.
A konkrét történetek életszerűsége magabiztos erőt kölcsönöz a könyvnek. Gazdag, izgalmas szövegvilág. A Lellén jég alá merült embert Udvarinál fogták ki a halászok tavasszal, jó harminc kilométert tett meg a hulla a befagyott felszínű tóban. Egy legendás balatoni kikötőőr kötéllel és hálós szatyorral (a szatyorban hússal) fogdosta ki a hatvankilós harcsákat (horog nélkül - a hal, recés szája miatt, nem tudja elengedni a szatyrot, ha a benne lévő húsra egyszer ráharapott). Balatonbogláron francia hadifoglyokat őriztek a második világháború alatt; a foglyok színházat alapítottak, bokszmeccseket szerveztek a városban, szabadon jártak-keltek, társasági életet szerveztek, tulajdonképpen kolóniaként éltek Bogláron. A balatoni hajók egy részét tulajdonosaik úgy mentették meg a háborús pusztítástól, hogy a tó mélyebb részén (a fenékretesz megnyitásával) elsüllyesztették (majd a béke eljöttével kiemelték, és újra üzembe helyezték) a gőzösöket. A Balaton legendás erős embere volt Árok Feri, aki egy (épp Balatonbogláron időző) vándorcirkusz végzetévé is vált. A cirkusz kedvelt állatos száma volt a medvével birkózás. A vállalkozó kedvű néző összemérhette erejét a vasállattal, a cirkusz komoly pénzdíjat ígért a küzdelemben felülkerekedőnek, és mindig a medve győzött, egészen addig, amíg Árok Feri félholtra nem verte a kétmázsás állatot. A cirkuszigazgató könyörgött neki, hogy ne bántsa tovább szegény (hatalmas) párát. Révfülöp és Balatonboglár között a hideg teleken mindig vesszőhidat építettek a jégre, az emberek egy kifeszített kötélbe kapaszkodva (biztonsági okokból?) keltek át a befagyott tavon, árut szállítottak, kereskedtek, meglátogatták a rokonaikat.
A műfaji és funkcióbeli (fentebb említett) kontamináció sok esetlegességet szül, ám ezek nem zavaróak egyáltalán. Ahogy kifejezetten bosszantóak viszont a könyv direkt hibái. Az adatközlők visszaemlékezései olyan tömegben cipelnek magukkal stiláris igénytelenségeket (szóismétléseket, nyílt grammatikai tévesztéseket, pongyolaságokat, a gondolkodás zavarosságára és korlátoltságára utaló nyelvi helytelenségeket), hogy azok már nem segítik rajzolni a beszélő karakterét, de rontják az elmesélt történetek élvezeti értékét. Podmaniczkynak itt igenis feladata lett volna (nyilván, az alulstilizáltság megtartása mellett) a szövegek gondozása, de ez nem, vagy csak elégtelenül történt meg. A gondozatlanság másik árulkodó jele a könyvben maradt rengeteg helyesírási pontatlanság, nyomdahiba. Kár, mert ezek könnyen elkerülhető, ki nem kényszerített hibák.
Podmaniczky írja fülszövegében, hogy „[a]mikor a sokadik beszélgetésen is túl voltam, magam is meglepődtem az eredményen, mintha egy élő regény kerekedne ki előttünk". A mondat nyilván marketing célokat szolgál, önpozicionáló feladata van, a kritikát mégis ennek a mondatnak az igazolásával és tagadásával zárom. A Balatoni világok semmiképp se regény (nem modellezi a világot, nincs szervesülő struktúrája, nem a széppróza nyelvén szólal meg) - de az biztos, hogy élő, eleven, pózoktól és allűröktől mentes alkotás. Jó elfoglaltság egy szombat délutánra.
Megjelent a 2011/5-ös Bárkában.
