Podmaniczky Szilárd
A Kis Laci meg a Kis Gyuszi
Az én apukám író. Bent ül a szobában és ír. Nem tudja abbahagyni. Anyu szerint soha nem fog elkészülni, mindig csak ír. Vagyis befejezi, de aztán újra elkezdi. Ez a mániája. Anyu már mondta neki, hogy ne írjon annyit, mert nem érdekel senkit, de az apu nem hisz neki, és képes könyvben is kiadni az írásait.
Van az apunak egy barátja, az Attila, az meg fordító. Kiabál neki a fia az emeletre, hogy apu, megfordítottad már? Egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy ennyi ideig tart egy könyvet fordítgatni.
Az a baj, hogy az apunak nagyon erős a fantáziája. Egyszer is valami szépet akart anyunak mondani, hogy becézgesse, kis mackókám, kis maci, erre azt mondta neki, hogy Kis Laci. Anyukám a Kis Laci. Aztán, hogy anyu is mondjon valami szépet, azt mondta apunak, hogy Kis Gyuszi. Mi van Kis Gyuszi? Szóval, ők az én szüleim, a Kis Laci meg a Kis Gyuszi.
Apunak tavaly megjelent egy könyve, és meg volt róla győződve, hogy ez már érdekelni fogja az embereket, mert írt bele egy-két pikáns dolgot. Például azt, hogy egy asszonynak attól voltak orgazmusai, ha fölakasztotta magát. Amikor egyedül volt otthon, följárkált a padlásra és naponta kétszer-háromszor ott lógott a füstölt kolbászok mellett és sikongatott. De aztán mégse lett olyan nagyon népszerű a könyv, mert ugyan az erotikus könyvek közé került, de a könyvnek az a része, ahol egy kalauz húsz évi házasság után Európa uniós pályázatot adott be nyílászárókra, az már nem volt olyan erotikus.
Amikor anyu elolvasta ezt a könyvet, megkérdezte aputól, hogy a fenébe tudsz te ennyit a nőkről? Apu nem tudott rá válaszolni, de piszok büszke volt magára, pedig tudta, semmi oka rá.
Egyszer apu elmesélte anyunak, hogy még fiatalabb korában elment egy író-olvasótalálkozóra, ahol a beszélgetés végén megkérdezte tőle egy fiatal nő, hogy mennyire termékeny. Apu visszakérdezett, hogy tetszik ezt érteni? Hát úgy, kérdezte a nő, hogy mennyire termékeny? Apu akkor belepirult, és bevallotta, hogy bár sokat ír, mégsincs gyereke.
A szüleim szép kertes házban laknak, ahol apu naphosszat ír a dolgozószobában, anyu meg főz, vagy kertészkedik. Apu az írás mellett a bort szereti a legjobban, úgyhogy elhatározta, vesz egy kis szőlőt, és saját bora lesz. Anyu gondolkodott pár napig, hogyan tudná lebeszélni aput a szőlőről, merthogy elég makacs ember, amit a fejébe vesz, attól ritkán tágít. Jól van, mondta anyu, vehetsz magadnak szőlőt, de csak akkor, ha megígéred, hogy hetente egyszer kijössz a dolgozószobából, és lenyírod a füvet. Azóta sincs apunak saját bora.
Viszont apu testvére az nagyon borszakértő. Ősszel lejár apuékhoz szőlőt vásárolni, aztán hazaviszi a kocsijával kipréselni. Az első alkalommal éppen új kocsit vásárolt, napfénytető, fehér kárpit, és megérkezett a gazdához a szőlőért, aki addigra ledarálta. Hát, hogy vigye el az új kocsival? Kitalálták, hogy belerakják a ledarált Cabernet sauvignont négy nagy nejlonzsákba, és bekötik a szájukat. Így is lett, elindult hazafelé az apu testvére. Éppen csak kifordult az utcára, mikor az egyik zsák száján lávaként buggyant ki a vörös must. Kiabálva tolatott vissza az udvarba. Segítség, az új kocsim, fölrobbant a must! Erre leszedtek a zsákokból egy kis cefrét, és nyitva hagyták a szájukat, hogy ne robbanjanak föl a gáztól. Na, másodjára is elindult az apu testvére. Eltelt vagy öt perc, mikor a gazda megkérdezte, vajon lehúzta-e az ablakot? Ezt hogy érted, kérdezte apu. Úgy, kérlek szépen, hogy fölrobbanni már nem fog a zsák, de a mustgázba könnyen belealszik az ember. Apu telefonált, mint egy őrült, de a testvére nem vette föl, mert a táskájában hagyta a telefonját. Két óra múlva hívta vissza aput. Miért kerestél? Már nem érdekes, csak attól tartottam, hogy elalszol a volánnál a mustgáztól. Esélyem se volt rá, mondta apu testvére, ez a rohadt új kocsi, egyszer húztam le az ablakot, azt nem bedöglött az elektromos ablakemelő!
Apu egy nap bement a gyógyszertárba, hogy síkosító kenőcsöt vegyen, de ha tehette, a funkcióját nem nagyon ecsetelte. Mondta a gyógyszerésznek a kenőcs latinos nevét, aki mindjárt elő is vett egy tubussal. Apunak ismeretlen volt a kenőcs dizájnja, úgyhogy rákérdezett. Mi ez? Hát mi, mondta a nő, amit kért, a bőrpuhító. Apu dörzsölgette a halántékát, na, ebből hogyan vágja ki magát, ráadásul a háta mögött már állt néhány kedves vásárló. Végül rászánta magát, hogy kimondja a nevét, de addigra olyan ideges lett, hogy a hangja két oktávval magasabban szólalt meg. Valahogy így: síkosító! A gyógyszerésznő cinikus mosollyal az arcán fordult hátra, de a raktár ajtajában már nem tudta tartani, és kirobbant belőle a röhögés. Apu a torkát köszörülte, és látta a nagy fali tükörben, hogy hátulról mindenki őt nézi, és úgy gondolják, az imént kiadott vékonyka hang bizony remekül alkalmas a női szerep eljátszására két férfi között. Kisvártatva visszajött a gyógyszerésznő, a raktárban alaposan megtörölgette a könnyesre röhögött szemüvegét, és saját hatáskörben úgy döntött, hogy még egyet srófol a helyzeten. Sajnos, uram, mondta, és az uramat úgy mondta ki, hogy egy kicsit följebb vitte a hangját, uram, az ön által kért kenőcsből csak más típusok vannak. Ha esetleg elárulná, hogy mihez kell a síkosító, szívesen segítenék kiválasztani a megfelelő típust. Apu a vesztét érezte és kilépett a sorból, de még az ajtóból visszafordult. Mit gondol, mire használjuk? Maga szerint a lépcsőt szoktuk vele kenegetni?
A legtöbbet a piacon veszekednek anyuék. Azt mondja anyu a piacon, úgy megvenném ezt a kis virágot, úgy elültetném otthon amazt, vegyük meg azt a muskátlit, olyan fajta még sose volt. Erre apu bemérgeli magát, hogy anyu csak szórja a pénzt, és neki szegezi a kérdést, hogy és te mit szólnál hozzá, ha én állandóan könyveket vásárolnék?
Anyu szerint apunak rettentő jó humora van, csak az utóbbi időben valahogy elveszítette. Nem olyan határozott, mint fiatal korában volt, és nem is olyan jókedvű, mindig magába fordul. Apu erre csak annyit tudott mondani, könnyű neked a kertben, de nekem folyton olyat kell írni, ami eladható. Anyunak akkor remek ötlete támadt, és azt mondta, hagyd abba az egészet, nyitunk egy éjszakai bárt verőemberekkel, meg kurvákat futtatunk.
Apunak ettől olyan rossz kedve lett, hogy bezárkózott a dolgozószobába, és nézte az üres monitort. Szerencsére eszébe jutott egy régi vicc, amin mindig jókat tud rötyögni, és elhatározta, hogy ír belőle egy novellát.
Megy a székely ember a fiával az erdőben, azt a bokor alatt meglátnak egy frankó puskát. Hát, ez meg mi a túró, édesapám, kérdezi a fiú. Ez, fiam? Ez egy trombita, mondja az öreg. Oszt édesapám tud-e rajta játszani? Persze, hogy tudok, fiam, mondja az öreg, és azzal bedugja a szájába a puska csövét, és meghúzza a ravaszt. A puska éktelen hangon eldördül, a fiú az ijedtségtől beugrik egy bokorba, az öregnek meg a sok sörét széjjelszaggatja a pofáját, és a füléig húzza a száját. Hú, édesapám, a frászt hozta rám azzal a hangszerrel, de úgy látom, maga nagyon élvezte, és csak mosolyog az egészen.
Apu megmutatta a novellát anyunak, aki a fejét csóválta. Hát, ezért nem fogsz Nobel-díjat kapni. Apu belegondolt, fölült a biciklijére, és elindult az autópálya fölüljárója felé, hogy leveti magát egy kamion elé. De hát hétvége volt, kamionstop, úgyhogy szégyenszemre hazaballagott.
Hát, így élnek az én drága szüleim, a Kis Laci meg a Kis Gyuszi. Mesélhetnék még róluk egyet s mást, ennél pikánsabb dolgokat is, hogy például, mit csinálnak éjszaka a diófa tetején, de ahhoz a meséhez, bizony, nem ártott volna megszületnem.
Megjelent a 2011/5-ös Bárkában.
.
