Bartusz-Dobosi László
„Kotta a hallgatáshoz”
Halmai Tamás: Szilencium
Halmai Tamás csendes költő, sőt csendes ember.Nem kérkedik, nem harsány, nem tolakodik, s nem kenyere a nyilvánosság. Soha nem siet, nem kapkod. Tudja és hirdeti, hogy „A sebes dolgok hiábavalók.” (Cseresznyevirágok). Nem tagja semmilyen irodalmi szervezetnek, egyesek szerint nem is létezik. Remete alkatú, légies lény, „mentes az anyag nyűgétől” (Japán levél), s mindeközben rendkívül termékeny költő, esszéista, kritikus. A mindössze harminchét éves fiatalembernek 2012 májusában immáron tizedik könyvét, s egyben második verseskötetét foghatjuk a kezünkben.
A Pro Pannónia Kiadói Alapítvány gondozásában megjelent Szilencium című kötet a felszínes szemlélő számára könnyen összekeverhető a két évvel korábbi Kalligráfiával. Nemcsak a szerző, a műfaj és a kiadó egyezése, hanem a kötet külső látványa is tévútra vezethet minket, hiszen a borító „madarai” ugyanannak a Marsai Ágnesnek a munkája, aki Halmai első verseskötetének „illusztrátora” is volt. Sőt, nem pusztán a festő azonos, de még a kép is szerepelt az első kötetben, ha nem is a borítón. Ez a már-már didaktikus egyezés nem a véletlen műve, hanem tudatos koncepció eredménye. A versek mondandója, a költő világképe, ha más formákba – jelen esetben például japán zsoltárokba – is van csomagolva, mégis ugyanarra az ívre illeszthető.
Halmai költészete formailag sokszínű, de tartalmilag ugyanazokkal a panelekkel dolgozik, kulcsszavai megegyeznek, mondandója állandó. Mindkét kötetben olyan visszatérő motívumpárokkal találkozunk, mint a madár és az angyal, az ég és a tenger, a sár és a fény, a titok és a szent. „Mert a titok szentségét hét fátyol takarja; s egyet, az utolsót mindenképpen fönt kell hagynunk, hogy a titok titok, a szent szent maradhasson.” – írja a Japán levélben, amely egyben utalás is a kötet mondandóját mintegy meghatározó Hetedik fátyol című első versre. Emellett azonban iránymutatás az olvasónak, hogy ne keressen mindenre magyarázatot, mert a misztérium – s a költő lelke is az – attól értékes, hogy az egyszerű ember számára a maga teljességében kiismerhetetlen. A katolikus vallás hét szentsége, mint hét fátyol fedi a kiismerhetetlen Isten titkait, amelyet különösen és saját ságosan a legmegfoghatatlanabb misztérium, az oltáriszentség rejt magában. Ez az a fátyol, amelyről nem érdemes és nem lehet beszélni. Az ember a szentség előtt ugyanis elnémul.
A Szilencium három külön műfajban, mintegy „partitúrában” kottázza le a hallgatást: a 2009-es dátumot viselő Japán zsoltár ciklus rövid, haikuszerű verseiben, a 2010-es keltezésű Emma és Emil gyertyajáték párbeszédeiben, s a 2010–2011-es Madárlátta angyal új verseiben. Ha csak a dátumokra koncentrálunk, akkor is látható az a folytonosság, ami Halmai előző kötetéhez köti ezt a mostanit, hiszen a Kalligráfia 2010-ben látott napvilágot, s így a két kötet szinte összefolyik az időben. Ilyen értelemben, ha kifejezetten csak költészetének fejlődését vizsgálnánk, kizárólag a Szilencium harmadik egységére kellene a figyelmünket kiterjesztenünk, a többi írás már a korábbi kötet megjelenésekor is készen volt.
A kötetet és a három ciklust, mint egy-egy határvers keretezik a kurzív szedési formával is kiemelt Hetedik fátyol, a Japán levél, a Rejtőzködő és A bolond meséje című írások. Ezek azonban nemcsak határversek, hanem hídversek is egyben, mert szinte észrevétlenül vezetnek át minket az egyik formából a másikba.
Halmai önreflexív lírát művel. Verseiben befelé figyel, akár egy kontemplatív szerzetes, aki az imazsámolyon térdelve igyekszik a jelenbe helyezkedni. Gyűjti a csendet, mint Heinrich Böll Murkéja a néma hangszalagon. Gergely Ágnesnek dedikált versében így fogalmaz: „Lepréseljük a csöndet, / és elnevezzük / verseskönyvnek.” (Herbárium)
A Szilenciumban ebből a lelkében lepréselt csendből szakadnak ki a versekbe manifesztálódott kételyek és hitvallások. Olyan dolgokról akar beszélni, amikről csak hallgatni érdemes. Olyan kérdéseket akar feltenni, amikre nincsenek válaszok. Hol földhözragadt, hol szárnyal. Hol lent, hol fent. Hol görbén, hol egyenesen, „keresztül-kasul vagy toronyiránt.” (Toronyiránt). Versben „hebegő” útkeresését „karthauzi fák”, „moll vihar”-ok, s „testetlen angyalok” szegélyezik. Egyetlen versében sem használja az egyes szám első személyt, vagy ha mégis, akkor idézőjelben és mégsem lehet kétséges, hogy Debussy és Rodin imája, vagy éppen Monteverdi evangéliuma mögött is őt magát kell keresnünk.
Úgy bánik a teológiai fogalmakkal, mint aki tanulta a „metafizikát”. „Metafizikát mímel / mégis: ritmussal, rímmel / az anyagtalant méri a / matéria.” (Imitatio Christi). Mindezt azzal a tudattal, hogy „Még eltakarják a szavak, / elhallgattatják szóközök, / de ha a szöveg felszakad, / ott lesz a foszlányok között,” (Rejtőzködő). Szentül meg van győződve a hittel megfogalmazott nyelv tévedhetetlenségéről: „A nyelv képtelen a hazugságra.” (Emma és Emil), de közben néhány oldallal később már Hitetlen zsoltárt mormol. Az egyik pillanatban hitetlen Tamásként csempészi be magát a sorok közé, a másikban már Tamás evangéliumának néhány sorát teszi saját magáévá. Érzésünk szerint a Szilencium magának „hitetlen” (Halmai) Tamásnak az evangéliuma! Ennek az „apokrif ” evangéliumnak a strófái pedig „enyvbe mártják / az olvasót,” (Szilencium), mert aki egyszer megízlelte az általa művelt „lelkigyakorlatos” költészetet, az nehezen tud szabadulni Zarándokénekétől: „Uralkodj rajtam, hogy szabad lehessek”.
Akárcsak első verseskötetében, itt is kapcsolatot keres a költőelődökkel, akik előtt egy-egy vers erejéig fejet hajt. A láthatatlan városban egyenesen listázza a kedvenceit, ami újfent a költő öntudatlan önkitárulkozásának a bizonyítéka: „Nemes Nagy Ágnes, Székely Magda, / Tóth Krisztina, Szabó T. Anna / s Rubljov és Vivaldi hitével / Gergely Ágnes, Vasadi Péter, / áll még a láthatatlan város, / lakói nem költöztek el, / Babits Mihály, Hölderlin, Rilke, Weil.”
Számunkra mégis az a kapcsolatot kereső vers a legkedvesebb, amelyet nem pusztán a lelki és poétikai rokonság érzése, hanem az egy városhoz tartozás „akol-melege” diktált. A 2010-ben 75. életévét betöltött Bertók László előtt tisztelgő Ballada a hebegésről című vers ráadásul a rendkívül tehetséges, játékos költőt tárja elénk. Halmai játszi könnyedséggel helyezkedik bele Bertók költői világába, s olyan „hasonmás” verset ír, amelyet bármely Bertók kötetben feltűnés nélkül el lehetne rejteni. Hasonlatai, sortörései, befejezetlen mondatai, lokalizációja a Bertóktól megszokott „költészet aritmiájá”-t (Ballada a hebegésről) idézi. Úgy tűnik, hogy amúgy is szívesen játszik a szavakkal. Nyelvi játékokat alkalmaz, ahol a vers szinte maga veszi át az irányítást. Ilyen sorokra gondolunk, mint az „édes az Úr igéje / szerint az Úr igája” (Passió), vagy a „baglyok röpte boglyák felett” (Te voltál az is), illetőleg a „vagyunk mocsokban levitálók, / kis kloáka leviatánok –„(Leviatánok). Magabiztosan alkalmazza a költői eszközöket, sokszínű, fordulatos, s a nehéz tartalom ellenére is olvasmányos. Egyedül a Hozsánna címet viselő horrorisztikus szenvedésversről érezzük úgy, hogy nem illeszkedik a versbeszéd egészébe. Nemcsak azért, mert ez az egyetlen rímtelen, tulajdonképpen versformába szedett próza, hanem mert a benne megfogalmazott szenvedés ilyen naturalisztikus ábrázolásmódját idegennek érezzük Halmai költészetétől.
A tisztelgő, hommage versek sorába illik a H. Nagy Péternek ajánlott Sci-fi vers, az André Kertész aktsorozatára készült Driádok és a Pécsi anziksz képeslapvers is, amely ugyan nem egy konkrét személyhez, hanem a városhoz, Pécshez intézett csorbagyőzői szép hitvallás. Halmai is ízig-vérig pécsi költő, aki Csorbához hasonlóan egész életét Pécsett töltötte. Ezért talán elnézhetjük neki, hogy az ő szemében Pécs olyan hely, ahol „még a rossz is jótettet forral / mézeskaláccsal, forralt borral.” Ismeri a kis utcákat, a város színeit, hangulatait, s talán ő is egyike azon délieknek, akik „már este hatkor / holdkórosak, s borozvánokkal, / tele a szemük alkonyatkor / mediterrán oroszlánokkal.”
A kötet mindhárom ciklusa lételemző, filozofikus, magába mélyedő, mint maga Halmai Tamás. A könyv Japán zsoltárral kezdődik, amely egyfelől nagy enciklopédikus tájékozottságot sejtet, másfelől rövid, tömör életbölcsességeivel zsoltárszerűen visszhangzik a fülünkben. Írásaival alig-alig karcolja a papírt, annál inkább a lelket. A költő távol-keleti kultúrához való kötődése egyértelmű. Egy egész kis japán szótárt lehetne összeállítani e néhány oldal alapján. Úgy járja körbe Kelet misztériumát, mint a külön alciklusban megénekelt pápai legátus, Xavéri Szent Ferenc Japánt és Kínát. Missziózik. Olyan érzésünk van, mintha Halmai is ott állna Takumival a mester előtt, ahol a vers „egy madár az égboltba zárva” ( Japán kert), s az istenek útjáról faggatná.
A kötet különleges ciklusa az Emma és Emil, amely gyertyajáték műfaji meghatározást kapott a szerzőtől, de lényegileg egy rádiós hangjáték. Az írás különlegességét az adja, hogy Halmai egy hét- és egy tízéves gyermek szájába olyan filozófiai mélységű, lételemző kérdéseket és válaszokat ad, amelyeket első olvasatra nem érzünk odavalónak. Ha azonban a kissé koravénnek ható szereplők drámai, rímtelen jambusokban elmondott szövegeinek valódi mélységét meg akarjuk érteni, akkor pontosan erre a kontrasztra van szükségünk. Ágota Kristóf Nagy füzetének gyerekszereplői jutnak az eszünkbe, akik hasonlóan felnőttes világot építenek maguk köré, hogy a háború borzalmait túléljék. A párhuzam nemcsak ott kereshető, hogy mindkét esetben egy lényegében elhagyott, vagy legalábbis magára maradt testvérpár „túlélését” követhetjük nyomon, hanem a rövid párbeszédekben is. A történet legerősebb részeinek ezeket a gyors váltású párbeszédeket érezzük.
Jellemző, hogy Halmai egy könyvtárat tesz meg gyertyajátéka helyszínéül, s arra buzdít, hogy bízzunk a betűben, a nyelvben, a könyvben. A sejtelmes gyertyafényben úszó könyvtár hangulata illeszkedik a szerző „szerzetesi” vers-cellájának szilenciumához. Szinte illetlenségnek érezzük behatolni a strófák közötti klauzúrába, ahol „összeér a már lehető / a még lehetetlennel, / a hittel a madárdal, / az Isten a magánnyal.” (Emma és Emil)
Lényegében a kötet záróciklusa, a Madárlátta angyal tartalmazza az új verseket, amelyek a Halmaiféle „csupa-ismeretlenes” egyenlet ökumenikus Istenképének megoldását adják: „Téged rejt a gótika óta / a minaret, a zsinagóga, / totemarcod elővilágol / hímzett indián bibliából” (Madárlátta). A kötet vége felé közeledve sorra némulnak el bennünk a kérdések, s a költővel együtt ráébredünk, hogy „Közel az Isten, mert benned lakik. / Te hiányzol magadból, / nem a hit” (Nem a hit). A válasz tehát mindvégig ott volt bennünk, csak nem ott kerestük: „Elszorul Istentől a torka. / Édes íz. Mint az anyák könnye. / Nyelvén a szó: akár az ostya. / Nem tud beszélni tőle.” (Ostya)
Megjelent a Bárka 2012/5-ös számában.
