A másik ország - Bárkaonline

Kritikák

Benedek Szabolcs

MK-25

Kiss Ottó: A másik ország

Nyilván azért, mert tíz évvel fiatalabb vagyok Kiss Ottónál, nekem az MK-25-ösről meglehetősen halovány emlékeim vannak. Pedig volt a kezemben, használtam is, természetesen apám felügyeletével, aki a munkahelyéről, a megyei tanács ipari osztályáról hozta haza, szigorúan kölcsönbe, abból a célból, hogy ezzel az alig táskarádió méretű, mono rendszerű kismagnóval rögzítsük a Sandokan című filmsorozat főcímzenéjét, a Neoton Família előadásában. Pár évvel ifjabb kivitelű testvéréhez, az ugyancsak a Budapesti Rádiótechnikai Gyár (BRG) által gyártott és széles körben ismert MK-27-eshez ellenben jóval konkrétabb élmények fűznek. Ez a hosszúkás, fekete műanyag tokba helyezett, rikítóan narancssárga gombokkal ellátott szerkezet volt az első saját magnóm, egyben éveken át hűséges társam és játékszerem. (Büszkén meg is szoktam említeni, hogy nevezett példány ma is a tulajdonomban van, és több mint negyedszázad után is működőképes.)

A másik ország című regény főhőse, Mozik Károly két évvel fiatalabb Kiss Ottónál. Ez persze nem zárja ki a regényhősök esetében előszeretettel emlegetett feltevést, miszerint vajon az író alteregójával van-e dolgunk. Ennek azonban ebben a könyvben különösebb jelentősége nincs; legföljebb annyi, hogy Mozik Károly ugyanonnét származik és ugyanott nőtt föl, ahol Kiss Ottó: a román határ közelében, az Alföld csücskében. Vagyis azon a területen, amelyet hajdanában, különösen a munkásmozgalom történetével foglalkozó kötetek lapjain, Viharsarokként emlegettek.

Viharokkal és munkásmozgalommal e regényben viszonylag keveset találkozhatunk, a kései Kádár-kor olykor szürke, olykor takonyzöld ködével és langyos posványával annál inkább. Na meg persze a rendszerváltással, amely viszont a környező országokhoz képest nálunk viharok nélkül, jószerivel szerves fejlődés keretében ment végbe. Mozik Károly egy Citkó nevű faluban (avagy községben, kinek hogy tetszik) nő fel, ott járja ki a szó szoros értelmében és képletesen egyaránt alapfokú iskolát, majd a közeli városba, Vánkosdra kerül, ahol szakmát szerez, a Magyar Néphadsereg kötelékében szolgál, elveszíti a szüzességét, végül hosszas kacskaringók után társat talál, mégpedig egy olyan lány személyében, aki történetesen szintén citkói, így hát szépen hazaköltözhetnek a szülőfaluba. Mindeközben eltelik húsz év, majdnem egy emberöltő, és bár ezen idő alatt a főhős ki se mozdul a környékről, a regény végén mégis mind metaforikusan, mind konkrétan egy másik országban találja magát.

A jelzős szerkezetnek a címadáson túl is kiemelt jelentősége van Kiss Ottó művében.

A másik ország egyfelől Isten birodalmát jelenti, ezzel együtt pedig a folyamatos hit és reménykedés során időről időre visszatérő gyanakvó kétkedést. Mozik Karcsit kisgyerek korától fogva a nagyszülei nevelik, akik rendre arra intik a hamar árvaságra jutott kisfiút, hogy „Isten útjai kifürkészhetetlenek". Ezzel magyarázzák a szülők elvesztését éppúgy, mint Fáraó kutya megkínzóinak gonoszságát. Mindazonáltal - állítja a nagyszülőkéhez hasonló szellemben Karcsi barátja, Jávorka - „a lélek a földön a romlandó testbe zárva él, de hogy rátaláljon az igazi otthonára, meg kell szabadulnia a testtől, és ez csak ott, abban a láthatatlan országban lehetséges (...) az a másik ország is ilyen, itt van körülöttünk, vagy felettünk, nem lehet biztosan tudni, hogy hol, de azt igen, hogy a hatását mindig érezzük, amikor az Isten közölni akar velünk valamit, amikor haragszik, vagy nagyon jó hozzánk". Karcsi és a könyv többi szereplője tehát Isten üzeneteit próbálják értelmezni - akár a halott báty fényképével folyton kinyíló fiók esetében, akár az első, romlatlan szerelem végét jelentő döbbenetes tragédiában. Utóbbi egyébként fátumként határozza meg a főhős tetteit és életének folyását: Mozik Károly megannyi kétség között vívódva keresi a választ a kérdésre, miszerint „a szerelem vajon Isten belénk vetett bizalma, kóstoló az égiből, hogy megtudjuk, milyen lehet az a másik ország, vagy egyszerű csalás, az ördög kétségtelenül zseniális mesterkedése".

Ugyancsak „másik országként" említi az egyes szám első személyben, egyszersmind főszereplőként megszólaló elbeszélő Vánkosdot is. Ennek természetesen semmi köze nincs Isten birodalmához, már csak azért se, mert ez egy olyan hely, ahonnét bármikor vissza lehet térni, viszont eme hatvanezres (azaz Citkónál tízszer nagyobb) város a helyszíne a világra eszmélésnek, a középiskolai kollégiumtól kezdve a katonai szolgálaton át a felnőtté válásig: a tragédiáktól terhelt citkói gyermekkor után Karcsi Vánkosdon próbálja egyenesbe hozni életét, és megtalálni annak célját, úgy, hogy közben nem fordít hátat Citkónak sem, hiszen rendszeresen hazajár, majd szerelmével együtt haza is költözik.

A másik ország harmadik értelmezési terepe túlnyúlik személyes sorsokon. „Ebben az országban már mindent lehet, csak két dolgot nem lehet: oroszozni, meg ötvenhatot forradalomnak nevezni" - jelenti ki Eckler Imre, Karcsi tanár barátja, akitől a főhős azt is megtudja, hogy létezik egy másik valóság a szereplők által ismert és nap mint nap megélt szürke és posványos kádári Magyarországon kívül. Már a citkói események során is találkozhattunk bizonyos, többé-kevésbé elhallgatott régmúlt dolgokra, téeszesítésekre és besúgókra tett utalásokkal, azonban a regény hangvétele és részben tartalma Eckler Imre színre lépésével egyidejűleg, az idő előrehaladtával és az 1980-as évek közepéhez, végéhez érve több tekintetben megváltozik. Egyrészt a hangsúlyok áttevődnek az országos, közéleti dolgokra, amelyek addig legföljebb a távoli, elnagyolt hátteret jelentették, mostantól viszont a cselekedetek fő hajtóerőivé válnak. Másrészt az aprólékosságot elnagyoltság váltja föl: míg korábban beszédes és részletes leírásokat kaptunk a késő nyári napfényben fürdő citkói délutánokról, addig innentől fogva szinte oldalanként peregnek és tűnnek el az események. Olykor csak utalásszerűen, mintha emlékiratokat olvasnánk: „Az alkalmi lakásavatótól függetlenül is a '86-87-es tél volt a legemlékezetesebb". Harmadrészt időnként kiesünk a regényből - nemcsak Eckler Imre történelemmagyarázatai tűnnek didaktikusnak, hanem azok a részek is, amelyekben Mozik Karcsi 1988-1989 valóban sorsfordító eseményeit beszéli el: „Poltikai reform nélkül valóban lehetetlennek tűnt rendbe tenni a gazdaságot, de akkor már nem is voltak erre kísérletek, az események olyan gyorsan követték egymást, hogy meghaladták a legmerészebb elképzeléseket. Az állampárt hónapok alatt minden befolyását elvesztette, kénytelen volt átengedni a kezdeményezést az ellenzéknek (...) Orbán Viktor éles hangú beszédben követelte a szabad választásokat és a szovjet csapatok kivonását, melyre Gorbacsov reformjai és külpolitikája nyújtott is némi esélyt." Talán nem kell különösebben indokolni, hogy ezek a mondatok igen nehezen illeszthetők bele egy regény világába. Mint ahogy az olyan direkt kijelentések sem, hogy „A következő hét elején az Eszkimó asszony fázik című Xantus-filmet néztük meg". Mindezeken felül legalábbis számomra az is nehezen elképzelhető, amint a nyomdász végzettségű, egyébként papírboltban eladóként dolgozó főszereplő egy ellenzéki megmozduláson azon gondolkodik, hogy „beteljesült a '48-as vértanúk küldetése, lejárt a százötven év, és most tényleg felszabadulni látszik az ország".

Pedig Kiss Ottó nagy gondot fordít a hitelességre: nemcsak az MK-25 van nevén nevezve, hanem minden korabeli tárgy is - Orion tévé, Pacsirta rádió, Smena 8... Az igyekezet időnként már-már fölöslegbe hajlik: „Judit korábban már felszerelte az albérletét a szükséges holmikkal, vett egy használt Szaratov hűtőt, Hajdú mosógépet és egy kis centrifugát." Olykor pedig komikumba: „(...) többnyire óvszerrel voltunk együtt, kivéve az első alkalmat, amikor Postinort vett be, Mikulás-napkor viszont elszakadt a csehszlovák Primeros". Abban ugyanakkor nem vagyok biztos, hogy használták-e már ebben az időszakban a „szexel" szót, vagy hogy amikor benézünk egy ablakon, bele lehet-e olvasni az asztalra helyezett Népszabadság vezércikkébe. Az viszont egészen bizonyos, hogy Mindszenty József neve nem „th"-val írandó.

Összességében véve Kiss Ottó élvezetes és szerethető regényt írt. A másik ország ígéretesen kezdődik, és a márkanevek folyamatos hangoztatása nélkül is ugyanolyan jól érzékeltetné és ábrázolná a szocialista vidék fejkendős egyhangúságát, valamint a látszólagos mozdulatlanság mögött lapuló, izzó titkokat és szenvedélyeket - vagyis azt a világot, amelyről legújabb regényében a szintén innét, az Alföld délkeleti vidékéről származó Grecsó Krisztián is írt (Mellettem elférsz, Magvető, 2011). A figurák hús-vér alakok, a velük megesett dolgok hitelesek, azzal együtt is, hogy olykor szokatlanok (a tragédia mozizás közbeni leplezése kétségkívül nem hétköznapi eset, mint ahogy maga a tragédia körülményei sem azok). Én a részemről nagyon sajnálom, hogy a regény második fele, onnantól fogva, hogy a főszereplő Vánkosdra került, a korábbinál elnagyoltabb lett: az ötlet és a vállalkozás egésze megérdemelte volna a kidolgozás egységességét, még akkor is, ha az efféle, nagyobb kort átölelő művek gyakori velejárója, hogy a végéhez közeledvén növekednek a léptékek. Mindazonáltal úgy látszik, hogy az az írói nemzedék, amely már felnőtt, de még fiatal fejjel élte át a rendszerváltást és annak közvetlen előzményeit, mostanra, két évtized távlatából jutott el oda, hogy az akkor megtapasztaltakat irodalommá formálja. Erről nemrégiben Kemény István (Kedves ismeretlen, Magvető, 2009) és Ménes Attila tett tanúbizonyságot (Hidegdauer, Jelenkor, 2010), most pedig Kiss Ottó is (Palatinus, 2011).