Demus Gábor
Lucza Erzsébet lett
Tőkey Kálmánnéból
Emberfölötti erőfeszítés lehetett leemelni
rólam a sírkövet, de ahogy hipnózisban,
van, aki ugrik akkorát, mint a majom,
nagyanyámat és öcsémet valami erő megszállta.
Drótkefével súroltuk nagyapám sírját, s a halmot kerítő
bordás betont, közel egy terebélyes, levedző fa kormos könnyeit
hullatta mindenfele, a miénkre is:
Tőkey Kálmán (élt és halt),
Tőkey Kálmánné (élt és kötőjel), súroltuk,
súroltuk, egyszerre pördült
a világ (a lábam alá
feledett kővázán), kapaszkodtam a nagy, márvány-
táblás, beton fejfatömbbe, ami billent, egy töredék-
meglepetésre megindult, annyit tudtam, hogy a térdemet
nem szabad kinyújtani, akkor
végképp rámnehezül.
Nagyanyám és öcsém olyan könnyedén emelték
meg, mintha fából
volna (a visszacementezéshez négy férfi jött, s mind
kellett is a visszahelyezéshez).
Halottak napján mindig is kijárunk (még nem volt
autó), az Ipoly-völgyi vonatúton beégtek az esténél is sötétebb
domboldalak (Szakál, Múlyad, Litke) kigyúló
temetői. (Kinek ne égtek volna be?)
Aztán jött egy újhullám, aki gyűjtött, lecserélte a régi sírkövet
műmárványra, kivéve „Amerikás” Annus nénit, aki – az Államokból
visszatérvén – valóban vörös márványt tétetett
magára (két teherbíró, a fölhelyezéshez szükséges,
s egyúttal későbben is impozáns rézgyűrűvel), mely közel
olyan nevezetesség lett, mint valami fölújított közintézmény, ha
nem is akkora svunggal, mérték, mely hozzá is tartozna
a faluhoz, ahogy a kerítésfestési hullámok: „a szomszéd
igyekezetétől, nem jó elmaradni”, mégis
meglepett, amint az öregasszonyok sorra lánnyá
válnak, Tőkey Kálmánné úgy akarta, hogy az új táblán
Lucza Erzsébet legyen, született 1925-ben, élt 2009-ig.
Minden más
Úgy zuhog, hogy porzik a tető,
az eresz szörcsög, a motolla
öröktől veri-ritkítja az ömlő
szálakat.
A kutya fél és feszül, kicsi,
még nem járt kint, szagok jártak be,
ügyek a gangról, s tavasz van, gesztenyefánk
tobzódik.
Szelídebb időjárásban volt
nyitva az ajtó, a korai
meleggel, de akkor sem mehetett el, néhány
méterre
csak, s csak lelkifurdalás árán:
nem kapta meg az összes oltást.
(Tudod, hogy bármikor meghalhat. Ez új?) Kotor
a rács közt.
(Ha tudod, már miért is packáznál
idő előtti rejtélyével,
mely mára kivédhető? – de legalábbis ezt
reméled.)
Félárboc-farka elárulja,
csapdos, felelőtlenség csóvál
kiengedni, engedni fél-bátorságának.
A vihar
feltörő szagai kivonzzák,
kis körökben kifut, ugatgat
egyet-egyet, visszatér, nyilván, lény a vihar:
úgy tűnik,
összeáll egésszé. (A farok
jelezi a kiismert belvilág
dolgaihoz, beélt viszonyaihoz képest
határát.)
A viharlény vad szagaival
valami összes-más. Bizonyos,
ismerős illatokkal is közös, de végül
minden más.
A versek a Bárka 2015/6-os számában jelentek meg.
