Szepesi Attila
A Naprendszer harmadik bolygóján
(barbár szonettek – részlet)
Haj-regö-rejtem
A haj-regö-rejtem
idők mélyébe révült doromb- és dudaszavú
sámángajdolásából, meg a pakocsás ifjú püspök, Janus
Pannonius latin mandulafácskájából
született a mi költészetünk. A
görbült fácskát sikároló érdes
tavaszi szélből, melyben összesúrlódik a mackó-
bundás és füstbe kábult titok-
látók monoton és önkívületi
dunnyogása: az őselemek természetét firtató
akarat és alázat – miközben a szirmait szerteszóró
magányos fácska korai és elszánt
ágait szerelmesen kitárva a bizonytalan
verőfénynek, diadalmaskodik a méretlen időn.
Griffek és sárkányok
Elsárgult papírlapokon kallódó nevek,
Herma és Mili tante, Márkus György, Böhm Juliánna, Blaska Ubald:
felmenőim, akikről szinte semmit sem tudok.
Falvak vagy kisvárosok, melyeket rég nem jelöl a térkép,
vagy épp átöltözötten árválkodnak a tér
vacogó bugyraiban:
Botfalu, Alsózsember, Hegybánya, Kisgaram, Rónaszék, Gyalár,
ahol a nevezettek leélték boldog vagy boldogtalan életüket,
s ahol a harangtornya-veszített temetőkre rég ráburjánzott a vadon.
Meseföldrajzom mesehősei,
akikből lettem, arcuk fanyar mása az arcom, sorsukból szövődik a
sorsom, magam is balga mesehős, ismeretlen hegy-völgyek közé készülő
csavargó, ahol vijjogó griffek szálldosnak és
sárkánygyíkok tipródnak a mezőn.
Bicskás-boxeres
Eszembe jut néha szegény Ceveró, a bicskás-boxeres
vagány, akinek egyéb nevét nem tudtam. Ezen a furcsa
néven járt le focizni a Duna-parti grundra. Da-da-dadogott, de ő
tudta közülünk a legszebb átlépős cseleket. Állítólag a József-
városban lakott, és azt sutyorogták a háta mögött: a rettegett Almási-
térieknek kémkedik, bár nemigen volt semmi hétpecsétes
titkunk, ami után szimatolni érdemes lett volna. A forradalom után
nem láttam többé. Senki sem firtatta, hová tűnhetett. Volt-nincs. Csak évek
múltán említette egyszer Sutyerák, közös kománk, az izompacsirta hórukk-
legény a hatos villamoson – akinek szintén nem tudtam az igazi
nevét -, hogy Ceveróval együtt harcoltak a Kilián-laktanyánál, és a
kiismerhetetlen (ahogy mondtuk: ingifingi)
átlépős cselek koronázatlan királyát halálra tiporta egy
ruszki tank a flaszteron.
Linde Borg
Valamikor a hatvanas években
jött a hír Linde Borgról, aki
anyám beregszászi barátnője volt, öccse meg, Uwe
nagybátyáimmal vívta az ádáz gombfocicsatákat. Együtt
jártak a Vérke árterére begörbített gombostűvel keszegezni, meg
rákászni a szakadó part alatt. Harmincvalahányban aztán könnyek között
búcsúztak el családunktól meg a vendégelő
várostól: szeretik, hogyne szeretnék ők Beregszászt, ám hiába, a Führer
azt üzente minden igaz németnek: térjen
haza. Megígérték, hogy írni fognak, de nem írtak. A hírhozó,
egy régi közös ismerős beszámolt róla: Uwe állítólag elesett
a háború kezdetén Ukrajnában, ahol valami
jeltelen sírban nyugszik, Linde pedig mindkét lábát
elveszítette Drezda szőnyegbombázásakor.
Éjfél felé
Némi borozgatás után
barátomnál aludtam.
Éjfél felé halk surrogásra ébredtem az idegen
szobában. Felgyújtottam a lámpát, és
elborzadva láttam
a rongyszőnyegen hemzsegő tengernyi csótányt.
Százszámra korzóztak a padlón meg a poros zugokban.
Véget érni nem akaróan rajzott fekete seregük.
Összeragadva vonszolták egymást mámoros féreg-nászukban.
Tódultak a vaskályha alól, a mosdóállvány mögül, a fal
repedéseiből. Felkapaszkodtak a margarétás tapétára, aztán
némelyik lekoppant a mennyezetről a padlóra.
Hátára fordulva kalimpált a
pisla lámpafényben.
Zuhanyrózsa
Talán a kollégista lányok maguk is
sejthették, hogy a tusolóban
mohó tekintetek leskelik őket a szomszéd
raktárterem csomagolópapírral jól-rosszul letakart
ablakából, mert úgy viháncoltak magukat kelletve, mintha
tudnák: vágyakozó pillantások szegeződnek rájuk. Körte-
mellüket rezgették, tomporuk ringott, csípőjük
táncosan billegett a zuhanyrózsa gyémánt
cseppjei alatt. Csiklandósan kacarásztak és mintha a nap
sugarainak kitárulkozva kelletnék
magukat: forogtak
körbe-körbe – mind
kígyózó kar volt, falánk nyelv és
muzsikás hajfodor.
Részeg váteszek
A csimpi-csók, a csámpi-csók, a
csingele-bungele belevaló. A nyik meg a nyekk, a gányaló.
A hornyabákó hék után a hippli-hoppla óra és
megint a burukk, a kék barakk, a sárga csörömp, a bunga zörömb,
az iromba kering, a kanga zurr, s a zirr után
a kalapkofa-kukk, a műkatáng, a pofa-pöff, a püffre-blöff, s a
pong alatti, nyákbazári, büzgevári pók. És bukkra tovább a hukkra bók,
a nyámbele bikkre nyüzge nyár, a nyagda évre
tökharang. Vitrinbe minden
locka-fecske szüzikét, csim-csám döngöli kufferest, ki élni, hullni, hálni rest,
boforcul mircegi morcogót… A kocsmapultot döngetik
zimi-zümi kerge poéták:
három látó, három tudó –
részeg váteszek.
Patkószeg, tűzhorog
Hosszú évszázadokon át kereskedelmi- vagy tán hadi-
kikötő húzódhatott a váci mólónál, mert amikor
leapad a Duna, a fövenyből
mindenféle elüszkösült és iszap-borította
limlom kerül elő. Őskori tengeri sünök
gömböc maradványai, áttetsző hegyikristályok és
orsócsigák csipkés héjai közt egy-egy sárgadinnye-méretű
goromba ágyúgolyó, lándzsa hegye, kampós tűzhorog, patkószeg, lila
ametiszt, zöldzománcos korsó cserepe, vasmacska, sőt
- barátom akadt rá – egy patinás arany-
lemez is, melyen párban feszít két büszke vitéz a termetes
paripa hátán: nyilván templomos lovagok, akik
a titokzatos, nagyszakállú Baphometet imádták, míg a pápa és
a francia király kardélre nem hányatta őket.
Anakreon
Csiszegő-csoszogó vénség, kópé cimborám, szegény
Anakreon, el se hiszem, hogy
te voltál, aki néhány tündér esztendeje még
ordas kancáknak és pucér-popsis puttóknak
pengetted hathúrú lantod. Egyikük
a fülcimpádat harapdálta, másikuk fürge ujja
odatévedt bozontos öledre. Néha bele-belekortyintottál
aszúval aranyló poharadba. Most bezzeg
görbebotra támaszkodva csetlesz-botlasz és meglassult
szavakkal panaszolod a vénség mindenféle
csontot-lelket őrlő, sátáni leleményű, ezernyi ezer kórsággal kerítő,
sajgó-hasogató furfangját, melyet legyőzni kevés a fürgebokájú
zenebona, meg a felhőn bukdosó fecskéket köszöntő
ficseri-füsti dal.
Hétfejű
Hogy mulatna Weöres Sándor, ha elmesélném neki,
némi cirfandli vagy bakator illatozó
társaságában szobrai történetét. A szombathelyi macskásét például, melyet
éjszaka zöld festékkel öntött nyakon valaki. Vagy tán a
pécsi korzó szélén állóét, pontosabban ülőét,
mert ott a jámbor szobrász egy kávéházi
asztalhoz ültette le, amiért - nem egészen alaptalanul, hiszen akönyöklős kocsmapultokat szerette igazán, arról nem is
szólva, hogy hozzá inkább egy vigyorogva megszelídített
hétfejű sárkány dukálna -, nos, egy sanda helybeli kulimásszal kente be
a kucorgó bronzfigurát. Tán maga is
kiötölne valami furfangos tréfát, és éjszaka
csirizbe mártott madártollakkal vagy
bűzlő kutyapiszokkal tisztelné meg a maga fényesre suvickolt emlékművét.
Vízimalom
Szobámat betölti a tücsökszó,
meg egy durva lécekből ácsolt
vízimalom vidám kelepelése.
A tarka tücsköt Reich Károly rajzolta pasztell-krétával:
gubbaszt egy omló rögön – kezében cini-cini hegedű.
A csöpp vízimalmot pedig barna dió-páccal
örökítette meg Gerzson Pali.
Összefonódik a félhomályos levegőben
a véget érni nem akaró
fájdalmas őszi cirpelés,
meg a malom lapátjainak kipp-kopp muzsikája,
ahogy éjjel-nappal szünetlen paskolják
a szigligeti patak
szélűzte hullámait.
A Naprendszer harmadik bolygóján
Kitámolygott egyszer mátrai teraszunkra
a szederbozót felől egy kisegér.
Vonszolta magát, a hátsó lábait nem bírta mozdítani.
Lassan haladt, miközben
zöld legyek százai dongtak körülötte, nyüzsögtek a háta nyílt sebén.
Meg-megrázkódott, hogy kínzóitól szabadulna, hiába,
a petéiket sebébe lerakó szárnyas döglegyek csak egy-egy kósza
pillanatra tágítottak. Néha az oldalára dőlt, aztán
elszántan vonszolódott tovább. Soká
tartott, míg a terasz szélére ért, ahol
alágurult a lépcsőn és beleveszett a fűbe. Másnap
hajnalban már csak a diadalmasan döngicsélő
döglegyek raja mutatta, hol végződött
jeltelen élete a Naprendszer harmadik bolygóján.
A versek a Bárka 2015/6-os számában jelentek meg.
