Versek

 

 Szepesi_Attila_fot__.jpg

 

A sárga béka

 

(barbár szonettek – részlet)

 

„Én belőled s te belőlem
áradunk szét az időben.”

(Komjáthy Jenő)

 

Visszhang

 

Visszhangzik a köd meg a kő, visszhangzik a felejtés,
rég elkondult szavakat sodor.
Kiáltásokat hajdani esztendőkből, áldást, átkot.
Álmok helyszíneit, melyek kongássá áttűnőben
boronganak az emlékezet peremén.
Két sejtelem összefonódik.
Jósige, váteszi szó, hangzás, hangtalan is visszafénylő
nyirettyű-rigmus, halászdal, sámán-mormolás, kihalt
nyelvek liturgiái, arató-nóták, Isten-arcot teremtő imádságok.
Táncok tragikus és hetyke figurái,
szerelmes lány sikolya, fuldokló bugyborékolása,
templompadlók becsali labirintusa, éjszakában lobogó máglyák,
próféták szóló nyelvét elemésztők:
mind egyszerre – egyetlen hangzás színe-veszített szövétnekében.

 

Locsogány

 

Cipszer nagyapám fényképalbumában, amit szívesen nézegettem,
találtam egy kettősportrét, melyen Artúr pap mellett egy vigyori alak látható.
Anyám elmesélte: ez a távoli
rokon igen népszerűtlen volt a családban,
a Nemzet Locsogányának csúfolták, mert állandóan össze-vissza fecsegett.
Történt egyszer az ostrom napjaiban, hogy nagyapa Pestről
Budára hazatérőben – szerzett aranyért szárazbabot meg egy oldalszalonnát,
épp fel akart szállni a Jászai Mari térnél a 6-os villamosra, de
Locsogány feltartotta, handabandázott mindenfélét, amikor
óriási detonáció hallatszott, a Margit híd felrobbant, belerogyott
villamostól-mindenestől a zajló Dunába.
Nagyapa pedig ott állt porlepetten és falfehéren
a rémületébe-némult Locsogánnyal, aki
akaratlan is megmentette az életét.

 

Szappankereső

 

Ólomkatonának becézték a lányok-asszonyok
az obsitos katonatisztet, a pöttöm Petri Feri bácsit, aki
1956. október 23-án a váci fegyházban raboskodott.
A forradalmárok szabadon engedték a politikai foglyokat, az öreget is,
akinek csak a pályaudvaron jutott eszébe:
szappanjába belerótta a fia születési dátumát, ami
épp október 23-ára esett, ezért félelmében, hogy utóbb
megbüntetik, akár ki is végezhetik, hisz nyilván tudott a
forradalom kitörése napjáról, sőt a
tömlöcben részt is vehetett a nagy esemény megszervezésében.
Visszament hát a börtönbe, megkereste és
zsebre vágta az árulkodó szappant.
Igaz, így lekéste az aktuális vonatot, de másnap hajnalban legalább
nyugodt lélekkel indult haza a következővel.

 

Holdfény

 

Gimnáziumi cimborám, Illés Lali
valamikor az ötvenes évek végén alapította a később
róla elnevezett zenekart.
Egy Keselyű utcai lakásban próbáltak
a luxemburgi stílusúnak – luxi! – mondott számokat.
Egy alkalommal a próba végén, éjfél felé, némi
borozgatás után, elhatároztuk, mivel vakító holdfény volt, kimegyünk
focizni a Vitorlázó-repülőtérre.
Játszottunk is egy darabig, amikor a berek felől bőgni kezdtek a szarvasok.
Egyre közelebbről hallatszott az elszánt hörgés-horkanás, meg az
agancsok baljós csattanása.
Végül félbe kellett szakítsuk a holdfény-megvilágította meccset:
a szerelemittas szarvasok láthatóan rossz néven vették,
hogy betoppant birodalmunkba borgőzös és harsány kompániánk.

 

Papírtrombiták

 

Szilveszter éjszakáján az egész város kitódult a zenebonás Nagykörútra,
és boldog-boldogtalan fújta veszettül a papírtrombitát.
Magam is ott tébláboltam barátaimmal,
és egy-egy fél kevert, kupica rum vagy egyéb szíverősítő bekapása után
felugrottam B-ékhez, ahol négy ahol négy bimbózó kis szuka
várta a beszédülő gavallért.
A magnetofon luxemburgi zenét játszott, és miközben táncoltunk,
B-né felügyelte vérmes lányait.
Én balfácán voltam, gátlásos kamasz,
és hiába a rum gőze vagy a szirupos keverté, amikor
egy-egy óvatlan pillanatban valamelyik kis szuka
hozzám törleszkedett és csábosan rám öltötte piros nyelvét,
zavaromban elpirultam és nem mertem utána somfordálni
a függöny mögé vagy a sötét fürdőszobába.

 

Megint

 

Megint a vészbanyaposzok meg a csirkebélagyúak,
a kugligolyókoponyák meg az éjfélt kukorékoló punciváteszek.
A seprűcsocsók, a kukkrahék, a hiénaünnep álmúak,
a sóviritykölők, a rókanyifegők meg az óraütöttek.
A macskajajos megeredt nyelvű butykakofálkodók,
a taplóleheletűek, a sárkefefürtös rongyoli-bongyoli luvnyafogók.
A kőülepnyalakodók, a sápkóros harsonahegedűsök,
az idevele-odavele sokkoló, nyimnyám bumboreckiek.
A varangycsimoták, a fekáliakukták, a satöbbinyeldekelők.
A littylotty fallikus kárókomák meg a csudacsomortyány-csapók.
Az aranyér ellen csörtetők – mind nyikk-nyekk, csupa hókabók.
A kancsali-fancsali lesszamilesszek, a voltamivoltak, a lófogú csüngetők.
A mitneki tegnapi holnapután mekegő mágusai.
Megint a böfögő megintek, a lihegve libegő hajdani-majdaniak.

 

Gombország

 

Séti Karesz egy légiós-regény hőséről Freddy grófnak szólíttatta magát,
amúgy riválisom volt a gimnáziumi önképzőkörben.
Előbb sandán méregettük egymást, ám amikor kiderült, hogy
nem csak verseket ír, fest is, összebarátkoztunk és meghívott magukhoz
a belvárosi polgárlakásba, ahol az egyik szobát ő rendezte be.
A polcokon tartott legalább kétszáz gombcsapatot papírdobozokban,
és nemcsak az ismert hazai és külföldi fociklubok játékosait, hanem kézi- meg
kosárlabdázókat, atlétákat, jéghokisokat, de még vízipólósokat is, és mindegyik
sporthoz furnírlemezből kivágott, festett pálya dukált.
Állandóan zajlottak a bajnokságok, melyek eredményeit külön noteszekbe
jegyezte, és miközben bemutatót tartott nekem például súlylökésből vagy
háromezer méteres akadályfutásból, egyfolytában szebbnél szebb
nőkkel való pikáns kalandjait ecsetelte, bár én
soha egyetlen csicsergő fruskát sem láttam a közelében.

 

Lánysoroló

 

Júlia, nyivákoló kiscica,
Bori, nyelvét öltögetve tollasbálba hívogató.
Mari bővérű kanca,
Zsanett, pörgő-forgó szélvész, sose-veszteg.
Évi didergető, akár a sarkvidéki jég.
s ki mindig újnál újabb táncba szökne, szöszke Szilvia.
Bősz Ursula – nem értem miért mindig férfifajta a kancsal ördög?
Nagytüzű Gigi, aki éjente meredt bikát álmodik.
Benedikta, aki magába szédít, aztán vihogva eltaszít.
Pipiskedő Lili, aki bohó nevét
tán cserfes és folyton szerelemittas madaraktól kérte kölcsön.
Végül Zsófi, aki anyafarkasnak született – csak épp
elvetélte vinnyogó porontyait.

 

Szikrák

 

Egy zord téli éjszakán, 1960-ban
cimborámmal kissé kapatosan caplattunk hazafelé a Gellérthegy alatt.
A járdán megpillantottam egy jókora kockakövet,
mire az a képtelen ötletem támadt: szobrot fogok faragni belőle, rusztikus
önportrét, és mivel ott kallódott a közelben egy elárvult kézikocsi is,
felraktuk rá nagy keservesen – alig bírtuk megmozdítani.
Cimborámmal pedig, aki matematikus volt, ám hozzám hasonlóan elvarázsolt
lélek, hazacipeltük a nyikorgó kiskocsin, végig a kihalt Duna-parton, aztán a
kivilágított Lánchídon, odahaza pedig legörgettük a pincébe.
Másnap vésővel-kalapáccsal, hunyorgó gyertyavilágnál megpróbáltam az
elképzelt szobrot kifaragni, hiába.
Ahányszor csak odasóztam, visszarúgott és szikrát vetett a kő.
Elképzelt művem, első és egyben utolsó szobrom,
azóta sem akar megszületni.

 

Mütyürök mestere

 

Gyermek-mosolyú, görbülten tipegő
komám, Gross Arnold,
mütyürök mestere, aki démoni
infantilizmussal társalogsz éjten-éjjel
szerelmes katicabogarakkal, kaján pókokkal és surranó gyíkokkal.
Tudsz bagolyul, fecskéül, berki-rigóul, de ha kell
az ezerbeszédű széllel is
elsuttogsz mindenféle
hajdani titokról, amit kár lett volna elfelejteni.
Nem az iskolából hoztad tudásod, hanem tordai gyerek-
korodban körtefáktól, ezerjó- és hangafüvektől,
bozótban kujtorgó sünöktől és ugrifüles
egerektől tanultál embernél többnek,
csodára örökké nyitott gyereknek maradni.

 

Indián javasasszony

 

Laklinak hívták égimeszelő diákkori cimborámat,
aki pozőrök pozőre volt.
Örökké fekete napszemüveget és piros sálat viselt,
hasonlított a divatos filmszínészhez, a lengyel Cibulskihoz.
Ha feltűnt valahol, azt sutyorogták, íme a művész, pedig
nem volt műfaja, csak a szenvelgés meg a maga-mórikálás.
A nők bomoltak utána, és ki is használta ezt: mindig akadt egy-egy
szereleméhes középkorú szépasszony, akin élősködhetett.
Valamikor a hatvanas évek közepén nyoma veszett, állítólag kiszökött
Párizsba, aztán amikor ott is kitelt a becsülete, továbbhajózott Amerikába.
Valamikor az ezredforduló táján hajdani közös cimboránk jelezte: üzent neki
Lakli az interneten Nicaraguából, a jaguáristenek legendás földjéről, ahol
egy indián javasasszony erdőszéli vityillójában tengődik,
mozdulni sem tud, ki-kihagy a szívverése és üszkösödik a lába.

 

A sárga béka

 

A Mátrában igyekeztem a szűk ösvényen házikónk felé a
Hollók Völgyéből,
amikor valami csikorgás-féle hangot hallottam a hátam mögül.
Megfordultam, de nem láttam semmit,
ám ahogy tovaléptem, a hang folytatódott egyre közelebbről, és
végre megpillantottam egy termetes sárga békát.
Néhol vörhenyes pöttyök lepték és láthatóan utánam
igyekezett.
Egyszerre hőköltünk meg, rám nézett és – nem tudtam eldönteni
panaszosan-e vagy tán segélyt kérően – újra
hallatta a két kavics
összesúrlódásához hasonló nyikorgó-csikorgó hangot.
Kissé félrebillentette a fejét, én meg bambán álltam, és szégyenszemre
nem értettem, mit akar mondani.

 

Megjelent a Bárka 2015/1-es számában.


 Főoldal

2015. február 05.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png