Olvasónapló

 

 orcsik_fantomkommando.jpg

 

Büky László

 

A világ keserű fordulat

 

Orcsik Roland első regényében egy kamasz fiú mondja el életének azokat a történéseit, amelyeket a háttérben elnagyolt rajzolatú háború idején átélt. A fiú vascsövekkel zenél házuk fészerében, az éppen divatozó popzene hatása alatt él, és nemcsak ő, hanem barátai is. A kamaszsorsot – maguk számára is észrevétlen – megzavarja a világ: „Senki sem tudta pontosan, mikor tört ki” (tudniillik a délszláv háború). Házuk bunkerré változik, bedeszkázzák az ablakokat, eltorlaszolják a kaput, a bejáratot, őrködnek, többnyire a padlásról figyelik a környéket. Minden és mindenki gyanús és veszélyes lehet: az apa régi szerb orvos barátja éppúgy, mint a parkban kószáló bakfislány.

A közös sors viszont össze is kapcsol. A főszereplő, a Spenót becenevű fiú barátjához, Lópatához megy, akit halott édesanyja mellett talál a konyhájukban. Az öngyilkosság kiváltója is a háború – ahogy a szüleit rég elvesztett lány esetében is. Borzongató helyzet: Spenót eltemeti az asszonyt. Ez az összetartás, az emberség példája, és az is, hogy a csavargó lányt és Lópatát is befogadja Spenót családja. Ebben a családban is lappang ellentét, Jelena asszony, mint mondja, néha már magyarul gondolkodik, de a magyar após-anyós sosem fogadta el.

Tapintatos kibontakozású szerelem alakul ki a befogadott lány és Spenót között, ellentétként viszont valami torz erotika mutatkozik a másik kamasz, Lópata és Jelena (a főhős anyja!) között.

Az egyre jobban torzuló világ egésze legjobban egy omladozó szélmalomban tanyázó figura révén tárul föl. A két fiút egy fegyveres törpe elfogja, s bezárja egy ketrecbe: „Én vagyok az utolsó náci” kijelentése mellett zavaros nézeteit adja elő: „Az én elmémet a kegyetlenség vezérli.” A testében is torz ember a békét tartja förtelmesnek, amelyben a „gézengúzok mindenféle bűnöket követhetnek el”, annak jó a béke, „aki énekel kufár és kupec és veszteget és csal és biztonságáért rémüldözik és gyáva és komisz és vacog a foga.”

A megszállott „utolsó nácinak” bizonyos mértékig ellentéte az a lemezlovas, aki a fiúk példaképe volt, aki egész életében gyűjtötte a nyugati bakelitlemezeket, albumokat, „a legfaszább diszkószámokat” (Bob Dylan és mások említődnek), aki most gyertyafénynél üldögél otthon. „Elképzelni a zenét, belül hálláni minden hángot” – mondja a fiúknak, kárpótolva magát is a pusztulásban.

A megbomlott élet rendjét ki-ki igyekszik a maga módján helyreállítani. Így a lány a város elpusztult állatkertjének csimpánzát, szurikátáit és más állatait gyűjti össze, egy kiüresedett orvosi rendelőben tartja őket valahonnan szerzett eledellel. ­Állatszeretete szemben áll a hollókkal, először ellenszenvvel említi ezeket, nem tudni, miért. Fejezetekkel később viszont lelki sérelmeinek szimbolikus kísérői: gyereklány korában fekete bőrkabátban, mint a hollók, rajzottak elő azok a pribékek, akik édességgel kedveskedtek neki. Jámbor gyerekségében megmutatta annak idején, hová dugtak bizonyos iratokat a szülei, akiket rögtön elhurcoltak. Ez a történés is bizonyítja, hogy akarva‑akaratlan átveszik a szereplők a háború szörnyűségeit, legjobb példa erre az az eset, amely során a fiú az egyébként általa gondozásba vett kutyát csaknem agyonveri – szinte a Stanley Milgram-féle erőszakkísérlet valósul meg: a kíméletlenség mértéktelenségig fajulhat a körülmények hatására.

A rend azonban visszaalakíthatatlan, az utolsó nácit el tudják kergetni majd, de a lány elengedi állatait, ő és a fiú pedig az egyik hajnal ködében elhagyják a várost. A keserű tapasztalat már korábban megfogalmazódott: „A világ mindössze egy közömbös erő, és csupa keserű fordulat, illeszthetetlen dolgai széttartanak…” A kamasz fiú vascsövekkel kialakított zenéje és annak harmóniája is efféle disszonanciát hozott létre. A zavar másban jelentkezik: „A haza fogalma – mondja a főhős – nekem mindig is túl általános, megfoghatatlan volt, ha nem is teljesen üres.” A megfoghatatlanság átszövi a könyvet, a lány valódi neve (Hanna) is az utolsó részekben derül ki, a nevét megváltoztatva múltját akarja eltörölni, harmadik nevére sincs magyarázat, épp ahogy a háborúra vagy az ellenállásra, a lázadók tevékenységére s a történések hátterére sincs. Hiányzik a bizonyosság a világból.

A regény nagy része a főszereplő elmondásából áll, közben egyszer-egyszer az apáéból, az anyáéból és a többi szereplőéből. Különösebb nyelvi, megformálási különbség ezek között a részek között nem mutatkozik, inkább a szereplők közötti viszonyok tárulnak föl. Kevés szerb, néhány nyelvjárási szó mellett nem egyszer a kamasz fiúk vulgáris szókincsének darabjai vehetők észre. Máskor viszont egyes szavak, szófordulatok, kifejezések nem felelnek meg a kamasz elbeszélő általános beszédmódjának: (a lemezlovas) „kerüli az aktuálpolitikai témákat”; (az apával vitatkozva) „megmerevedtek verbális frontvonalaink”; (a hanglemez tasakja) „művészileg megkomponált, minimalista jelekkel ellátott fehér borító”; „a rendőrség épülete a savanyú szocreál monumentalizmus jegyében épült” stb. Az effélék rokonságban vannak számos a sajtónyelvben élővel, ezeknek (mint: átbeszéltük, letámadtuk, bevillant, kódolt hibák) nincsen nyelvi szerepjogosultságuk. Nem eléggé hiteles a kamasz vagy felnőtt regényalak(ok) ilyetén nyelvhasználata, főleg a köznyelv alsó szintjéhez tartozók mellett (mint: feccol, cidrizik, szar). Ez a látszólag stilisztikai jelenség azzal függ össze, hogy az író némelykor belép a regényalak gondolkodásmódjába, érzelmeinek kifejezésébe, vagy mondhatni fordítva: a regényíró megfeledkezik hőse(i)ről, mint egyéniségekről, akiknek minden tekintetben, így beszédmódjukban is önállónak kell lenniök.

Orcsik Roland könyvének egésze ha nem is annyira szimbolikus megjelenítésű, mint címéből vélhető, annak az immár történelmi kornak mintegy szénrajzát adja, amelyik fiataljainak és felnőttjeinek a délszláv háború formálta és deformálta az életét. Talán csupán a hangszer gyanánt használt rozsdás vascsövek zenéje, amely végigvonul a történeten, reménykeltő; az ember képes felülemelkedni a borzalmakon.

 

Orcsik Roland: Fantomkommandó, Forum – Kalligram, Újvidék – Budapest, 2016.


Főoldal

2017. március 23.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
A Magyar Színházak XXIX. Kisvárdai Fesztiváljának díjazottaiSzabó Magda-kiállítás nyílt a Petőfi Irodalmi MúzeumbanA XVII. Pécsi Országos Színházi Találkozó Díjazottjai Június 26-án búcsúztatják Jókai Annát
Versek
Jász Attila verseiBanner Zoltán verseiCsillag Tamás verseiEszteró István versei
Prózák
Térey János: Árkádiában ősszelEgy értelmezés műveMindenki a napra törMolnár Vilmos prózái
Kritikák
Kháron ladikjánMindent bele egy könyvbeZajló Tisza - Orcsik Roland kötetéről Lassítósávok verspályán
Esszék, tanulmányok
Arany-recepció a kortárs költészetbenLövétei Lázár László esszéjeSzáműzöttek - Vitairat a humán szakos pedagógusokhoz„… szívébe égették a szabadságot!”
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA