Tóth Tünde
Szabadulás
Márai regénye a szabadság mibenlétét, a fogságból, a bezártságból a szabadulás felé vezető utat járja be egy volt egyetemi hallgató, Erzsébet szemszögéből, akit megtört a második világháború, a folytonos bujkálás, a nélkülözés, az egyedüllét. Apját egyik búvóhelyről a másikra vezeti, sehol sincs biztonságban. A nő álnéven rejtőzködik, ápolónak adja ki magát, nagy tekintélynek és elismerésnek örvendő tudós apját bújtatja, miután vőlegénye kimenekült az országból.
Néhol igen részletes leírást kapunk, máskor lényeges adatokat hallgat el előlünk Márai. Mégis, egy-egy jellemző, mérvadó életképet, helyzetet, vagy eseményt ír le, amikor Erzsébet visszaemlékezik. Hosszas gondolatmeneteiből kiviláglik a kétségbeesés, a kételkedés, a kimerültség, minden pillanatban a túlélés hajtja.
A központi mozgatórugó a várakozás, Erzsébet nem valamit, hanem egyszerűen mást vár, így könnyen csalatkozik. Mint ahogy később Thomas Mann-nál olvashatjuk a Mario és a varazslóban: a valamit nem akarni nem jelenthet tartósan élettartalmat, amíg az ember nem tudja mi az, amit akar, csak azt, amit nem, addig csak hánykolódik a változások között.
Márai többször hivatkozik dátumokra, hónapra pontosan visszautal a múltra, a tér és idő helyzete tisztázott. Még akkor is, ha az időkezelés nem mindig következetes, megtörtént események és helyszínek között eleveníti meg egy fiktív személy fiktív történetét.
Erről a körülményről Fried István így ír: „ Mégis nagyot tévednénk, ha Márai Sándornak a Leányfalu 1945. július-szeptember datálással ellátott posztumusz megjelentetett regényt be akarnók iktatni az 1945 után napvilágot látott ostromnaplók, szépírói följegyzések , történelmi számadásként számontartott írások, például Kassák Lajosné, Déry Tiborné, vagy éppen Darvas Józsefné mellé. Ennek nemcsak az az oka, hogy Márai Sándor krónikáját elsősorban 1943/1944-es, majd 1945-ös naplói őrzik.”
Az 1944-s és 1945-ös Márai Napló és a Szabadulás közös vonásaira elsőként Dérczy Péter és Pomogáts Béla figyeltek fel. A napló valószínűsíthetően egyfajta nyersanyag is egyben, amely őrzi eszmefuttatások, gondolatsorok, kételyek, ötletek lenyomatait, s amit fel tud és fel is használ nem csak az említett könyv, hanem A nővér, a San Gennaro vére vagy a Sirály esetében is éppúgy.
Erzsébet sejti, hogy nem az oroszok hozzák el, nem kizárólag a németek bukása hordozza magában, de tényleges meghatározás híján a kívánt szabadulás mibenléte mindvégig feltáratlan fogalom maradt számára.
Erzsébet túl sokat nem tud a bolsevizmusról, és a propagandát is hazugságnak tartja, így óvatosan közelít a szabadulás reményéhez. Megérkeznek az oroszok, és habár tőlük várta a megváltást, mégsem ujjong, tart a változástól, hazugnak érzi magát, miközben az orosszal próbál beszélni.
És mi jön ezután? Kérdi egyedül, a holttestek között télen a kiüresedett pesti utcán, miután rátalált a katona holttestére, aki nem sokkal korábban megerőszakolta.
Olykor ellentétes nézeteket ütköztet Márai, de jelentős különbözőségeket nem mutat. Az egyetlen közösség, amibe Erzsébet kerül, egy pincében elrejtőző csoport, s habár többé-kevésbé leképezhető általuk a társadalom, egyenkint nem alkotnak heterogén véleményeket. Mindenki elesett, menekült, elgyötört, bár akad, akit jobban, és, akit kevésbé viselt meg a háború. A szkepszis mindenütt jelen van, valaki nem mer, valaki nem tud reménykedni.
Erzsébet úgy gondolja, azért, ami Budapesttel és az egész országgal történt, minden egyes ember felelős. Valaki az árulásért, valaki a gyilkosságért, a többiek a hallgatásért. Ekkor azonban felteszi Erzsébet a kérdést: Mit tehettünk volna? Kiképzett, fegyverrel ellátott katonák ellen?
„Egy ideig – jegyezte fel naplójában Márai – mulattatott, ahogyan mindig a másik oldalon kellett állani: a fasiszták szemében átkozott, destruktív baloldali voltam, »Moszkva bérence« stb., a kommunisták szemében gyanús jobboldali, titkos fasiszta. Valószínű, hogy a jó úton járok, mikor minden véglet számára gyanús vagyok: sem fasiszta, sem kommunista. Egyszerűen egy ember, aki nem hisz az emberi fejlődésben, de hisz a műveltségben.”
Márai naplóbejegyzése a Szabadulás esszenciája. Az áldozatot akarja megragadni, a tehetetlen, hátköznapi áldozatot, akit kerékbe tör a történelem.
Végül, amint látjuk, a kaotikus világ szükségszerűen összeomlik. Ezt követően eljön egy új, ismeretlen kor, ami a remények szerint lehet kedvezőbb vagy kétségbeejtőbb. A jövő mindig bizonytalan, és ingatag, mint Erzsébet léptei a regény végén a szomszéd ház felé.
Márai Sándor: Szabadulás
