Dérczy Péter
Tíz év után
Esterházy Péter prózájáról (2000-2010)
- részletek a tanulmányból-
Összefoglalás és harmónia
Szimbolikusnak tekinthető, hogy Esterházy Harmonia caelestise (2000) a huszadik század zárulásával, tíz évvel ezelőtt jelent meg. A regény nyilvánvalóan egyúttal az életmű összefoglalása is, szinte minden tekintetben. A Harmonia ezen kívül a pálya csúcsa is, beleértve most még a Bevezetést is. Szükséges valamennyire, lehetőleg röviden felidézni a regény némely jelenségét ahhoz, hogy érthetőbbé váljék egyrészt Esterházy a kétezres években születő prózája, másrészt az az állításom is, hogy a Harmonia összefoglaló jellegéből semmi nem következett az életmű folytatását illetően. (De a Harmonia sem következik közvetlenül az előtte való valamivel több mint tíz év műveiből, mint ahogy a Bevezetés mégiscsak következik azokból a szövegekből, melyeket Esterházy írt 1976 és 1986 között. Talán az Egy nőHarmonia első könyvének számozott mondataira.) Ha valaki 2000-ben felveti az obligát kérdést, hogy ugyanis hogyan folytatódik, merre kanyarodik, ha kanyarodik a pálya, nehéz lett volna bármi újdonságot kitalálni, mondani. S ami mégis bekövetkezett, az váratlan, kiszámíthatatlan volt, s nem egyszerűen a szerző édesapja tragikus sorsának kiderülése miatt.
A Harmonia kétféle családregény, ennek megfelelően áll két könyvből. Az első könyv a számozott mondataival, szavaival, történeteivel a mindenséget, a mindent idézi fel, amelyben van valamiféle rend, tagoltság ugyan, ám ez világosan nem deríthető ki. Ennyiben a teljes műnek ez a része a családregénynek mint formának az átírása, pontosabban a családregénynek a lebontása, mondhatni elemi részecskékre, ha nyelvi struktúrájára figyelünk. A második könyv egyszerűbb felépítésű, szerkezetileg tagoltabb, rendezettebb, de úgy is fogalmazhatom, átláthatóbb, sokkal inkább emlékeztet egy hagyományos családregényre, amennyiben annak egyik meghatározó elemének a generációk váltakozását, egymást követését tekintem. Ugyanakkor a második könyv annyiban mégis kapcsolódik az elsőhöz, hogy mintegy abból emel ki egy szeletet, egy részt - az Esterházy család életét -, noha a két könyv címadása éppen ellenkező: az első könyv mindenének - amelybe az Esterházy család is beletartozik - a címe határozott névelős, mintha egyetlen családról szólna, míg a másik könyvé határozatlan névelős, mintha több család életét mutatná be, pedig ez a valóságos (vagy nem valóságos) Esterházy család története. A második könyv tehát újrateremti az elsőben lebontott formát. A teljes Harmoniának ez a struktúrája egyébként igen ismerős az Esterházy életműből, méghozzá a Fancsikó és Pintából, valamint még hangsúlyosabban a Termelési-regényből, ahol az írói művelet fordítva működik: az első könyv megformált ironikus történelmi egésze, szemben a sokkal hatalmasabbra duzzadt magántörténelmen alapuló második résszel, mely mintegy teljességében is lábjegyzetként funkcionál a „főszöveg" mellett, mégis ez tölti be ez utóbbi pozíciót.
A Harmonia fentiekből, mint ellentétpárokból származó további strukturális jellegzetessége, hogy míg az első könyv inkább metaforikusnak nevezhető, a második inkább metonimikus, már csak az elbeszélés módjából is következően, hiszen az egyes számozott fejezetek formálisan is kapcsolódnak egymáshoz. A teljes mű metaforája is hasonló ellentétpárokból szerveződik meg, központi magját a minden és semmi, a fent és lent alkotja. Ahogy olvashatjuk is a könyvben: „Ez is olyan barokk benne, ez az oszcillálás a semmi és a minden közt, az ég és föld közt (a föld minden, az ég semmi)." A „barokkosság" nem feltétlenül vonatkozik a két könyv viszonyára, hiszen nem mondható, hogy az első könyv „mindenségével" szemben a második a „semmi könyve", de az viszont mondható, hogy előbbi az „egészet" tükrözi, míg a második abból egy részt, tehát a minden és semmi metaforája egy más átírásban, megfogalmazásban rész és egész képzeteként tűnik föl.
További „párokat" is találhatunk, amelyek a regényt átszövik, kettőt említek csak meg, a valószerűség és az értékállítás problémáját, mindkettő igen lényeges kérdés Esterházy prózájában 2000 előtt is meg utána is. A Harmonia erősen és kételkedés nélkül játszik azzal, hogy mi valóságos a történetben illetve a szövegben, akár dokumentarista mélységgel is, s mi az, ami nem valószerű, hanem fikció, a képzelet szülötte. (A szöveg legszembetűnőbb részeleme ebből a szempontból, hogy a Harmonia következetesen három fiú- és egy lánytestvérről beszél, ami, mint jól tudhatja az életrajzban kicsit is jártas olvasó: nem igaz; egy család belső „tagolódásának" szándékos torzítása. A Semmi művészetben (2008) erről szól majd egy vallomás, ami egyben persze játék is: „A húgommal {vagyis avval az öcsémmel, pontosabban azon két öcsém egyikével, akiből a regényekben többnyire húg lesz, húgot csinálok, indokaim nem mélypszichológiaiak, csupán gyakorlatiasak, legföljebb dramaturgiaiak: nincs szükségem mind a négyünkre, rendszerint három irány elegendő}") (17. o.). A gyanútlanabb, de még a fölkészültebb olvasó is hajlamos még a nyilvánvaló torzításoknak, átköltéseknek is „bedőlni", azaz valóságosnak elfogadni őket, ha a szöveg és a nyelv nem kelt kétségeket önmagában, vagyis referenciális olvasatban is megállják a helyüket a deformált tények. Előrevetítésként most csak annyit, hogy míg a Harmonia játszik a referenciális vonatkozásokkal, addig a Semmi művészet felfed bizonyos eljárásokat a valószerűség, dokumentum és a fikció viszonyában, ráadásul ezeknek egy része, mint az idézetből is láthattuk, több Esterházy-műben is felbukkan, ám a felfedés után visszatér a játékos fikcionalitáshoz. Hiszen a részleges idézet és a teljes mondat alanya is egy „mi" (állítmány: „teszteltük"), amelybe az „én-elbeszélő" és a „húgom" tartozik. A felfedéstől azonban megváltozik az egész szöveg „irányultsága", a játék folytatódik, de már más a tétje, mint eddig volt. Egészen pontosan a nyelv felfogása, a nyelvi megelőzöttség pozíciója változik meg. Ettől pedig megváltozik a befogadási stratégia is, mert az olvasók még inkább
hajlamosak a szövegeket nem nyelvi, hanem referenciális igazságként olvasni. (A Harmoniának s aztán bizonyos mértékig még inkább a Javított kiadásnak {noha ez más problémákat fed föl} többek közt ezért lett általános olvasói sikere; mert megengedett egy egyszerűbb olvasási módot is, ahol, ha átrágta magát a befogadó a számozott mondatok halmazán, akkor kapott egy látszólagosan tradicionális családregényt, sőt akkor is tudta olvasni ezen a szinten, ha a számozott mondatokat kihagyta. A Harmonia teljes nagyságát ez a különböző szintű befogadási lehetőség is meghatározta: a kiemelkedő művek másképp szólnak az egyes olvasókhoz, de mindenképpen megszólítják őket, ráadásul korokon átívelve másként és másként.)
És végül az értékszemléletről néhány szót. Az Esterházy-szövegek, s így a Harmonia se feltétlenül a végsőkig vitt értékviszonylagosság felmutatásai. Sőt, a figyelmes olvasás fényt deríthet rá, hogy ha az értékállítás nem az „Isten, haza, család" szentháromsága körül forog is, de a regények, s így a Harmonia is, az egyén felől is, és kicsit félve írom le a szót, amelyet annyira elkoptattak, a közösség (legyen az ország vagy futballcsapat) felől is szerzőjük határozottan áll ki bizonyos értékek mellett. Még a Bevezetés elemzése alkalmával írta Szegedy-Maszák Mihály: „az 1970-es, 1980-as évek egyik legjelentősebb magyar műalkotása végkicsengésével hagyományos értékek fönntartását erősíti meg s ennyiben visszafelé tekint, így próbál úrrá lenni a teljes értékviszonylagosság kísértésén, mely a posztmodern kultúrában hallgatólagos alapigazságnak számít, de a Bevezetés teremtette végül is nem minősül elfogadható föltevésnek, noha a könyv alaposan mérlegeli messzemenő következményeit, és rendkívül nehéz küzdelmet folytat velük." Az „anything goes" viszonylagossága tehát végül is idegen egy olyan szövegvilágtól (s most csak a Harmoniáról beszélek), melynek középpontjában az előbb említett értékek állnak, s arra hivatottak, hogy a széteső (nyelvi) világnak tartást adjanak. Talán csak ebben az egy kérdésben nincs ellentétpár a Harmoniában (és más jelentős Esterházy-műben sem), legfeljebb a Szegedy-Maszák említette „mérlegelés" értelmében.
(...)
Végkövetkeztetések helyett - kis összefoglalás
Maga a szerző írta, hogy „tíz évei" vannak (és azok majd most megváltoznak). A Harmonia óta eltelt egy dekád, s ebben az időszakban egyelőre az látszik, hogy Esterházy folyamatosan keresi az új elbeszélői pozícióját, amit, mármint a keresést a Javított kiadás mint dokumentum váltott ki. Ha a Harmoniát egy korszak, az epikus életmű egy nagy korszaka lezárásaként, összefoglalásként fogjuk föl, akkor mindössze három szöveg együttes keletkezett 2000 és 2010 között, melyeket érintőlegesen elemeztem is. Ezek közül a Javított kiadás annyiban kiemelkedik, hogy egyrészt az elbeszélő rákényszerült a szokásostól eltérő, másfajta narrációra és az elbeszéltekhez való másfajta viszonyra, s ebből bár nem született kiemelkedő mű (regény), szerkezetében és hangnemében mégiscsak a legegységesebb alkotás ebből az időből (emlékezetessé mint dokumentum válik). Ehhez még hozzátehető, hogy mindemellett a Javított kiadás bár 2002-ben jelenik meg, s így a vizsgált időszakhoz sorolható, valójában a Harmoniához tartozik, s csak jellege választja el tőle. Az Utazás hangnemileg hasonló vonásokat mutat, szerkezetében azonban nem ilyen egységes, a vállalkozás méretei (nem oldal- vagy lapszámra gondolok) pedig meg se közelítik egy komolyabb Esterházy-mű nagyságát. A Semmi művészet mint vállalkozás már ilyen művet idéz látensen, de a narrációs, szemléleti problémák és az új elbeszélői pozíció nem találása miatt csak részleges epikai eredmények születhettek. Személy szerint nem látom, hogy az „ellépés" egy új narrációs pozícióba mikorra jósolható, azaz mikor várható olyan kiemelkedő jelentőségű és a pályát is meghatározó mű, mint a Bevezetés volt a maga korában, vagy a Harmonia.
De az is igaz, hogy a nagy alkotások, a remekművek mindig váratlanul, s hogy úgy mondjam, hívatlanul állnak elénk, s Esterházy Péter erre már több példával is szolgált.
A tanulmány teljes szövege a Bárka 2010/2-es számában olvasható.
