A magyar irodalmi közvélemény a 19. század óta azt várja el az írótól, hogy folyamatosan publikáljon, s lehetőleg ne nagyon váltogassa azt a szemléletet, műfajt, stílust, nyelvezetet, amellyel ismeretté vált. Czakó Gábor nem sokat törődött ezzel a kívánalommal, s bár lírai műveket tudtommal soha nem publikált, az epika műfajaiban, a szociográfiában, a drámában, az esszében, a publicisztikában egyaránt otthonos. Írói világát ez összetettebbé teszi, de megőrződik a lényegbeli egységesség. A hetvenes-nyolcvanas éveket inkább a regények jellemezték, a nyolcvanas évek végén indította el a rémmesék sorozatát, majd az esszéköteteket, s azok között az ezredfordulón a Beavatás zsebkönyvformájú köteteit.
A Kilencvenkilenc magyar rémmese már az „ötödik futam” azaz kötet a rémmesékből. Két évtizede jelent meg az első könyv, a 77 magyar rémmese, s a cím egyértelművé tette, hogy Illyés Gyula híres és halhatatlan népmesefeldolgozás-kötetének, a Hetvenhét magyar népmese címének a kifordítása ez. Természetesen nem népmese-parafrázisok születtek, a huszadik század világához ezek talán kevéssé is illettek volna. Rémes és félelmetes dolgok a mesékben is bőven akadnak, ott azonban rendre győz az igazság és a világosság szelleme. Azt gondolhatnánk, hogy a rémmesék célja elsősorban az volt, hogy a szocializmus korának rémisztő, abszurd, groteszk visszásságait, idővel komikussá vált történéseit mutassa be. Erre is van példa, főleg 1990 után, de a rémmesék lényege nem ez, hanem az emberi természet tökéletlenségének sokoldalú bemutatása. A gonoszságtól a rosszaságon át a butaságig tart a választék. S mivel az ember társadalomban élő lény, s a közösségek sorsát emberek formálják, az, ami rossz, nemcsak egyes személyeken keresztül nyilvánul meg, hanem a társadalom személytelenné vált politikai, hivatali, munkahelyi, lakóközösségi formáiban is. Mindennek mértéke, módja természetesen rendszerektől is függ, a diktatúrák például kifejezetten növelik a bajt. Az emberiség története azonban azt tanúsítja, hogy a társadalom közösségei és a benne létező egyének mindig tökéletlenek voltak. Erasmus a 16. században írta meg A Balgaság Dicséretét, ezt a dicséretbe bujtatott szatírát, a humanizmus egyik legjelentősebb alkotását. Ebben a következő mondat is szerepel: „Mert van-e emberi tett, ami ne lenne tele balgasággal?” Félezer év alatt az ember lényegében nem sokat változott. Czakó Gábor persze nem dicséretbe bujtatja nagyszámú példáját, hanem rémmesékbe. Nem mesék ezek azonban, hanem igaz vagy igaznak mondható történetek. Rokonok az anekdotákkal és rokonok az Örkény-féle egypercesekkel is. A rémmesék a harmadik kötetben válnak a Szépasszony szalonjában elhangzó tanulságos történetekké. Ebben az ötödik kötetben mintegy hatvan vendég szólal meg. Legtöbben csak egyetlen alkalommal, de vannak törzsvendégek is, köztük a régebbi kötetekből ismerősek. Elsőként a Rezesorrú Drámaíró, aki a leggyakoribb mesélő, ez alkalommal közel hússzor ad elő egy rémmesét. Maga a Szépasszony is mesél, aztán a Szőlősgazda, az Ősz Hírlapíró, az Édesszájú Lóorvos, Barna adjunktus, Szőke adjunktus, Levente, a költő. A többiek, köztük akadnak alkalmi vendégek is, egyszer-egyszer válnak mesélővé, miközben iszogatják Greifenstein Jóska híres decsi kékfrankosát. Ez a szalon akár valóságos is lehet, néhány alakjának a modellje nyilvánvalóan itt jár-kel közöttünk. S a történetek némelyike akár jó ismerősünk is lehet, hiszen vándoranekdota, sokféle, egymással rokon változatban, illetve valóban híres személyhez kötődő, hihető esemény az alapja. Az előbbire példa lehet a Baki, a Katonaszínház, az Ügynökügynök, a Hol volt, aki hol nem volt, az utóbbira a Delficsek főhadnagy, Az ártatlan Berda, a Berda föltámadása, az Ebéd.
Az első kötetben a meseforma még erőteljesen jelen volt. Mára ez eltűnt, s a szalon beszélgető társasága Boccaccio eljárására emlékeztet azzal a különbséggel, hogy Czakónál nem novellákat olvashatunk, hanem egyperceseket, amelyeknek a terjedelme soha nem haladja meg az egyetlen könyvoldalt. A klasszikus anekdoták történetei híres emberekhez kötődtek, a rémmesékben híres ember csak elvétve szerepel. (Mindössze tíz nevet gyűjtöttem össze.) A közismertnek tekinthető személyiségek sem igazán nevezhetőek annak az ezredforduló világának torz értékrendjében, amelyben vannak olyan bölcsészhallgatók, akik nem tudják azt sem megmondani, hogy hol született Arany János. Akkor mit kezdenek a nem szakmabeliek például a már említett Berda József vagy Tersánszky Józsi Jenő nevével? Vagy azok rémmeséket sem olvasnak? Vagy talán éppen ez a könyvcím kelti fel az érdeklődésüket? Úgy legyen. Ám kérdéses, hogy úgy járnának-e, mint az a lelkes hetedikes, akinek édesanyja a Légy jó mindhalálig helyett a Légió mindhalálig című könyvet hozta ki a könyvtárból. Nem a közismertség a fontos tehát ezekben a történetekben. Annak van többletjelentése, hogy az átlagember, hogy akárki, bárki miként képes cselekedni, viselkedni. Elsősorban nem tőlünk nagy távolságra élő emberekről van szó, hanem hétköznapjaink környezetéről a múltban és a jelenben, s így a lehetséges jövőben is.
A történetek jelentős része a tágabban értett jelen időben zajlik, bár előfordul az is, hogy az időpontnak nincs jelentősége, történhetne bármikor. A két világháború közötti időszakban mindössze három, a tágabban értett ötvenes években tucatnyi rémmese játszódik. A helyszín – néhány kivétellel – a Kárpát-medence, a szereplők szinte mindig magyarok, akik a történelem menetének általában elszenvedői, kiszolgáltatottjai, s igen ritkán formálói. Ez a kiszolgáltatott helyzet is magyarázhatja, hogy számosan torz személyiségek. De ne áltassuk magunkat: ilyenek az eddig létezett legtökéletesebb demokráciában is szép számmal voltak. Elgondolkoztató, hogy a torzság, a gonoszság bajnokai nem szereplők, egyetlen – éppen haldokló – vérbíró kivételével. Igen: rólunk is szól a mese, a balgaság mindannyiunkban jelen van, legfeljebb küzdhetünk ellene. Akár azzal is, hogy elmondjuk példáinkat Szépasszony szalonjában, hogy rögzítjük azokat rémmesékben, hogy olvassuk azokat, s elkezdjük gyűjteni a saját rémmeséinket, törekedve arra, hogy magunk elkerüljük a hasonló cselekedeteket, illetve kövessük azokat, akik ellenpéldával szolgálnak. Hiszen a könyvben nemcsak a torzak, hanem a normálisak is megjelennek. A helytálló emberek, a belátást tanúsítóak, a megjavulóak, a megtérőek. Mégsem fogyatkoznak a hazugok, az önzőek, a tolvajok, a lusták, a buták. Olykor felháborodunk rajtuk, olykor cselekedni próbálunk ellenükben, mégis érdekükben, olykor szomorkodunk, olykor pedig, s ez a legszelídebb eset, kikacagjuk őket. Bárcsak ebből az esetből lenne a legtöbb.
Mindegyik esetre említek példát. Felháborodunk Dénes János kitüntetése kapcsán. Az 1956-os elítélt 2006-ban kitüntetésének átvételére siet, amikor az Astoriánál jókora gumilövedéket kap a hasába. Emlékszünk az akkori hivatalos véleményekre: nem kell rossz időben rossz helyeken járni. A fizetős egyházi iskolába beíratott nevelhetetlen diáktól a tanárnő úgy próbál megszabadulni, hogy minden igazolatlan hiányzását iktatja, így emiatt kizárható lesz az intézményből, s nem fogja zavarni a tanítást (Majd a papok megnevelik). Azon csak szomorkodni lehet, hogy a híres szakács meghívta reggelire két milliárdos gyermekét, s nem kért más ajándékot, csak ezt. Boldogan megígérték, aztán egyikük sem jelent meg (Reggeli). Azon az érettségiző lányon viszont csak nevetni lehet, akinek segíteni akar a tanár, mondván, hogy a bal kezénél lesz az egyes tétel, aztán sorban a többi, mire a diák visszakérdez: ha szemben állok a tanár úrral, melyik lesz a bal keze? (Baljobb). Itt a butaságot nevetjük ki, de van példa a tiszta humorra is. A rendőr igazoltatja a lakodalomból hazatérő papot, s kérdezi, hogy mennyit ivott. Mire a pap őszintén felsorolja. A rendőr viccre veszi a választ, s elengedi lehetséges áldozatát (Őszinte szó). Helytálló ember a legelső történet hőse, az 1956-os Pongrácz Gergely. Vagy az intenzív osztály ápolója, aki megengedheti magának, hogy ne fogadjon el hálapénzt (Hálapénz). Belátást tanúsító a drámaíró, aki nem kíván Tollkereskedő lenni, s ezért az első vita után otthagyja a pénzes munkát. Megtérő ember a Securitáte vadállati tisztje, még a hatvanas években (Metanoia), vagy a jelenkorban az újságírónő (A természet meg az ő ellenese). S így ezek az utóbbiak már nem is rémmesék, hanem igaz mesék arról, hogy az ember nevelhető. S ha a felnőtt sokkal okosabbá nem is, etikusabb lénnyé varázsolható, ha ő maga is akarja ezt.

*

Az emberi személyiséggel s annak nevelhetőségével foglalkozva, az etikai szemléletet előtérbe helyezve minden erőltetettség nélkül térhetünk át Czakó legújabb könyvének tárgyalására. Az Isten családja hét esszét tartalmaz, s már a cím is utal arra, hogy ezek alapja a könyvek könyve, azaz a Biblia. Ha egybevetjük Czakó Gábor első esszékötetének (A Teremtő mosolya, 1992) gondolati anyagát ezekkel az esszékkel, nemcsak nagyfokú rokonságot, hanem lényegi azonosságot találunk. Az elmozdulás talán csak annyi, hogy másfél-két évtized történései idehaza és a nagyvilágban nem tehették derűsebbé az írói világképet. Inkább elkomorították, éspedig azért, mert szinte már semmi esélyt nem lát arra, hogy e földi életben bekövetkezhessen az igazságosság eljövetele. Isten családja elvileg az egész emberiség. A címadó esszé a Máté evangéliuma szerinti Hegyi beszéddel foglalkozik, annak is a nyolc boldogságot felsoroló első részével. Az első boldogság, az író által idézett fordításban: „Boldogok a lélekben szegények: övék a mennyek országa.” Károli Gáspár fordítása lelki szegényeket említ. Lukács evangéliuma pedig jelző nélkül szegényeket. A Máté szerinti szöveg a Biblia egyik talányos helye. Czakó Gábor magyarázata a következő: „A lelki szegény több a nincstelennél: képes kiemelkedni a természeti dimenziókból, ezért lélekben sem ragaszkodik semmi mulandóhoz. Ő az újjászületett. (…) A lelki szegény imádkozza tiszta szívvel, hogy „Legyen meg a te akaratod”. (…) Ez a lényeg: „örömét Isten akaratának megvalósulásában leli.” Mondja Johannes Tauler. Tehát a lelki szegénység nem üresség, hanem telítődés. (…) A lelki szegénység boldogsága ezért az első, mert az istentapasztalás mámora.” Herbert Haag híres Bibliai lexikonában a következő értelmezés olvasható: „Azok a szegények, akiknek az ev.-ot kell hirdetni, valamint a lélekben szegények, akiké az Isten országa, ill. a mennyek országa, nem gazdasági és társadalmi kategóriát képviselnek; vallási szempontból kell őket tekinteni: ők azok, akiket a Zsolt és Iz ´alázatos´-aknak nevez, mert tudatában vannak kicsiségüknek, méltatlanságuknak, mindent Istentől várnak, a világtól semmit nem kívánnak”. (A hivatkozási helyeket kihagytam az idézetből.)
Lukács evangéliumában egyértelműen s hangsúlyosan gazdasági-társadalmi kategóriát is jelöl a szegények fogalma. Ha eltekintünk ettől, s attól is, hogy a lélek szó is többféle jelentést hordoz, s így a lelki vagy lélekben szegények kifejezés kevéssé nevezhető szerencsésnek, s elfogadjuk, hogy vallási jelentése van, akkor is feszültség van Haag és Czakó értelmezése között. Haag egyfajta embertípusról szól, Czakó az igaz emberről. Kérdéses azonban, hogy vajon valóban az az ember kívánatos-e az Isten számára, aki mindent tőle vár. Czakó azzal is példaképpé teszi a lelki szegényt, hogy az „képes kiemelkedni a természeti dimenziókból, ezért lélekben sem ragaszkodik semmi mulandóhoz”. Egy másik esszéjében viszont az embert kiemeli a természetből, nem tartja természeti lénynek, hiszen természetfölötti tulajdonságokkal, képességekkel rendelkezik. És mit tekintsünk mulandónak? És mi a múlhatatlan? Az emberi élet a mulandó dolgok, események, alkotások szövevényében zajlik, s a legpéldásabban vallásos emberek is ragaszkodni szoktak számtalan mulandóhoz. Elsősorban az életükhöz. Jézus mennyei boldogságot ígért a szegényeknek, ugyanakkor számos nagybeteget meggyógyított, meghosszabbítva ezzel földi szenvedésüket. Számomra csak látszólagos az ellentmondás. Az emberi létezés a földön, ebben a „siralomvölgyben” konfliktusos, szenvedést, fájdalmat hozó, de ugyanakkor értékképző is. Czakó Gábor nyilván többször is végiggondolta a maga emberképét, mégis vitathatónak találom azt a többször visszatérő fogalmazásmódot, amely arra enged következtetni, hogy az embert lényegében a vallásos élet teszi természetfölöttivé, annak birtokában képes a szépséget, az igazságot, a jóságot, a szeretetet birtokolva boldoggá válni. Ebbe a természetfölöttiségbe azonban az isteni és a sátáni erők is beleszámítódnak.
Ez az elképzelés abból következik, hogy élesen megkülönbözteti a kultúrát és a civilizációt. Tudható, hogy ezek a kifejezések, bár világiak, ugyancsak sokféleképpen értelmezettek. Van, aki szinte azonosnak tartja, Czakó élesen szembeállítja őket. A Nagy Négyes című esszében Áradó Áldásjavakról (igazság, szépség, jóság, szeretet) és velük szemben az Áradó Átkokról (sóvárság, hazugság, viszály, gyűlölet, stb.) értekezik, s ezek az Isten és vele szemben a Sátán szándékainak felelnek meg. A tágabb jelenidő, amelyet az író régóta Gazdaságkornak nevez, s használja az újabban elterjedt a globalizáció kora kifejezést is, mintha egyre inkább a Sátán tobzódását mutatná. Az író szerint az Antikrisztus kora ez. A kultúrával szemben maga a civilizáció mutatkozik sátáninak: „ahol civilizációnk erős, ott rohamosan pusztul az ember; nincs messze az az idő, amikor pl. a munkáltatók csak sterilizált nőket fognak alkalmazni”. Az esszék azonban azt is sugallják, hogy a sátáni erők játékszereként létező ember voltaképpen csupán egyfajta mechanizmus, igazából nincsen kultúrája, azaz nincs tudatában, birtokában lénye természetfölötti szintjének. Nem emberhez méltó szinten él.
Valóban ideillő Hamvas Béla kifejezése, a létrontás. Célszerű azonban megkülönböztetni azokat, akik rontják a létünket, azoktól, akiké rombolódik. S ez utóbbiak között is vannak, akik tudatlanságuk áldozatai, s vannak, akik ilyen-olyan okokból együttműködnek a létrontókkal. Czakó, ha jól értem, mephisztói alkunak nevezi azt az utat, amely ehhez az utóbbi típushoz vezet, ámbár alighanem Gazdaságkor irányítóit, a Sátán segítőit is ide sorolja. S mintha maga a civilizáció volna az emberiség mephisztói alkuja. A civilizáció torzulásairól könyvtárnyit lehetne összeírni, viszont nélküle ma is a barbárság fokán léteznének csak különböző emberi csoportok, s például Biblia sem volna, keresztény egyházak sem. A bibliai példázatnál maradva: a Tudás fájának gyümölcsét ízlelve emelkedett ki ősünk a természetből, s vált szellemi lénnyé.
A globalizációról sok jót elmondani aligha lehet. Ám az emberiség történetének általunk valamennyire ismertnek nevezhető legutóbbi háromezer éve sem az etikai értékek diadalmenete. Valamiképpen azért mindig megmaradtak ezek. Megmaradt az emberiségben az ember. Az etikai értékek olykor megfakulnak, de mindig újra felragyognak, mert halhatatlanok. S ne feledkezzünk meg, a szépségre utalva, az esztétikai értékekről sem. Voltak, például a szovjet birodalomban és érdekszférájában hosszú évtizedek, amelyekben sok millió ember nem kapott se vallásos, se igazi erkölcsi nevelést. Mégse váltak a Sátán szolgájává, hanem a Nagy Négyes igézetében való életre törekedtek. S ebben segített nekik az irodalom, a zene meg a többi művészet. Tudja ezt, utal is rá Czakó Gábor, mégis inkább az aggodalom, mint a reménykedés hatja át esszéit. Az egyes ember s így az emberiség megváltozásától, etikai-vallási megvilágosodásától várja a Sátán vereségét. A sátániság azonban inkább csak kordában tartható, meg aligha szüntethető, amíg létezik az emberiség. Ezek az esszék a gonoszságot mutatják be, s az ellene ható lehetséges szellemi erőket. Nem szólnak arról, s ez sem ellentétes a jézusi tanítással, hogy a társadalom már az ókori világban is törvényeket, szabályokat alkotott a közösségi együttélésre, s büntette a törvényszegőket. A szeretetre, a jóságra persze nehéz törvényt hozni. A szépségre lehetetlen. De az igazság nevében minden átkot el lehet ítélni. S ha működik egy társadalomban az igazság, akkor az nagymértékben korlátozza a gonoszságot. S akkor sokkal könnyebb az igazság szeretetére és képviseletére nevelni a nemzedékeket.