Vörös István ötödik elbeszéléskötetét kézbe véve azt gondolhatnánk, immár népszerű, befutott író. Ám sorsa azokéhoz hasonló, akik az 1990-es eseményeket és az irodalmi intézmények átrendeződését követően nem az önreklámozás és nyomulás eszközeivel éltek, hanem a szívós, kitartó munkával próbáltak, próbálnak boldogulni, s ezért óhatatlanul kevesebb reflektorfény esik műveikre. Pályája az 1980-as évek végén indult, és az első kiemelkedő díjakat egy évtized múlva kezdte begyűjteni (Déry-jutalom 1998, Füst Milán-díj 1998, József Attila-díj 2003). Neve hallatán azonban mégsem ugrik be sokunknak, hogy nyolc verseskötetet és majd fél tucat elbeszéléskötetet, két esszé és tanulmánykötetet publikált, valamint a cseh irodalom kiváló hazai tolmácsolója és népszerűsítője. „Civilben” a Pázmány Péter Katolikus Egyetem cseh szakán tanít irodalmat, s ez pontosan illeszkedik érdeklődési köréhez: a közép-európai és főként a csehországi irodalomhoz.

A közép-európaiság mindig sikamlós fogalom volt, hiszen a Lajtától keletre, illetve a morva és sziléziai vidékeken mást értettek alatta. „Volt egyszer egy Közép-Európa? Itt csak az eshet meg, ami megesik. S a gond éppen az, hogy kinek hogyan lehetnél szolgája, hogy rab kedvteléseidnek szabadon örvendezhess a tágaska kalodán belül.” – írta elbeszéléskötetének fülszövegében Mészöly Miklós 1989-ben. Vörösnél viszont nem a szabadság-rabság tengely mentén, hanem inkább a reális–irreális–fantasztikus–abszurd – talán békésebb? – négyszögében rajzolódik ki sajátosan ellentmondásos léthelyzetünk. Az ellentmondásosság alapja, hogy az oppozícióknak ellenpólusai mindig egyszerre érvényesülnek: a kisszerű hősök hatalmas tetteket visznek végbe, a legnagyobb bátorságról tesznek tanúbizonyságot, majd kiderül, hogy nem is szándékosan cselekedtek. A nagyformátumú egyéniségek papírmasé figurákká válnak, olyan alakokká, akik nem találják útjukat a rendkívül kusza és sok szállal össze-vissza gubancolt helyzetekben. Hétköznapi kívánságokat nem lehet teljesíteni, miközben mások titkolt rémálmai maguktól valósággá válnak. Mindezeket a furcsaságokat és a normál logikával nem értelmezhető összefüggéseket állítja elénk az elbeszélő a maga távolságtartó, a világ folyásának ezen módját természetesnek tartó nyugalmával a Švejk gyóntatójában. Amíg a német romantikusok a fantáziavilág és a valóság egymásba fonódását forró-hideg lázban szemlélték, addig Vörösnél – a Kafka-paradigma alapján – a hirtelen tér- idő- és alakváltások mint természetes történések zajlanak. Voltaképp miért is ne lehetne, hogy Csongrád erdőségeiben, egy rezervátumban egy félig állati embercsoport tengődjön, akiket csak kivételes ünnepeken engednek át a civilizációba? Avagy miért ne lebeghetne hónapszámra, évszámra esőfelhő Magyarország felett, olyan helyzetet teremtve, hogy az geopolitikailag már a NATO számára sem tartható, hiszen műholdakról nem lehet megfigyelni, mi történik az országban?

A nyugodt, mondhatjuk lassú tempójú, előadásmód ellensúlyozza a váratlan, abszurd helyzetek dinamikáját. E novellákban nem különös, ha valaki hirtelen átváltozik, három méteresre nő, egérnagyságúvá zsugorodik, a borivóból tejes pince lesz, majd ismét ivó. A tér- és időváltozások nem lineáris és nem logikus alakulástörténete azonban nem az álom vagy a képzelet szerkezetét másolja, hanem az abszurd minőség váratlan, előre kiszámíthatatlan előtérbe törését. Vagy a váratlan fordulatok mégiscsak egy előre át nem látható nagy szisztéma működését sejtetik? A romantikus szerzők világ- és irodalomszemléletétől mindenképpen megkülönbözteti Vörös novelláit, hogy itt nem tudunk felfedezni egy olyan, nagyjából egységesnek tekinthető értékrendszert, amelynek keretére a valóság látszata mögötti valódi érzelmi- és fantáziavilág felfeszíthető. A világ eseményei, úgy tűnik, összefüggés nélkül himbálóznak egy sokszereplős mese szálain.

A romantikus szerzőket nem véletlenül említettem, mert noha a könyv fülszövegében a szerző Kafkát nevezi meg példaképként, s a kötetcím Hašeket idézi, mégis a szokatlan szituációk megjelenítése inkább a romantikus szerzők (Hoffmann, Eichendorf, Mörike) írástechnikájára emlékeztet – az utóbb említett szerző Mozart prágai utazása című elbeszélésére itt az Egy linzi sajtárus című elbeszélés játszik rá.

A romantikához, vagy akár nevezhetjük így is: a modernség előtti alkotásmódszerhez, még egy szállal kapcsolódik a szerzői megszólalás, az irónia által. A helyzetek, alakok kifigurázásába mindig belekeveredik egy kis együttérzés, egy barátságos, elnéző mosoly a szerző részéről: nahát, milyen kis ügyefogyottak ezek az én hőseim. Ez az együttérzés, amely másfelől a hősök szerethetőségét jelenti, az, amely e novellákat erősen megkülönbözteti akár a kafkai világtól, akár a 20. század elejének abszurdra fogékony szerzőitől. Hiszen még ha sajnáljuk is Gregor Samsát, kinek jutna eszébe szeretettel mosolyogni rajta? Hacsak nem itt, hiszen a Magázás művészete című nagyelbeszélés (avagy kisregény) az éppen Kafka Átváltozásának újraírása. Ám az elbeszélés tere itt nemcsak egy szoba, hanem kitágul, az ábrázolt világ valószerűségében csakúgy, mint az irodalmi művek fikcionált terei felé, s ezért léphet Gregor mellé Švejk, a prágai cseh ember archetípusa.

Az ábrázolásmódot érinti az intertextualitás, pontosabban az újraolvasás–újraírás kérdése. A kafkai-hašeki történetek újramondása ugyanis egyfelől akár posztmodern gesztus is lehetne, ám az újraírásnak egy egészen saját módját valósítják meg ezek az elbeszélések. A legtalálóbb kifejezés erre az „újramesélés”, ugyanis a szövegnek nem szövegszerűsége, hanem éppen elmesélhető történeti mivolta lesz érdekes. Nem játékot játszik velünk a szerző, kíváncsian figyelve, hogy a rejtett utalásokat vajon felismerjük-e, hanem újrameséli, ráérősen újramondja az egykori, avagy az egykor olvasott történetet. Mintha egy füstös kocsmában ülnénk, ahol a szerző időnként a sörébe meredve mondaná újra az ismerős történetet, mindig kiszínezve, részletekkel gazdagítva azt, mert voltaképpen nem az a fontos, hogy mit mond, hanem inkább az, hogy mondja, hogy mesél, és ezzel a meséléssel életben tartja a történeteket. Ez a könyv ráérős könyv, nem is kell mindig odafigyelnünk, bármikor elmélázhatunk, kiléphetünk a szövegből, majd visszakapcsolódhatunk hozzá, a közben eltelt idő – akár a fikcionált időé is – kiesése nem változtat semmin. Az elgondolkodásra pedig nagyon is okot adhat az, hogy a történetek legmélyén mégiscsak felsejlik egy metafizika, amelyet a szerző ugyan többször is próbál elrejteni, de mindig és mindig újra megjelenik a szereplők gondolatai között. E metafizika alapkérdése a gondviselés milyenségének firtatása. Az abszurd helyzetekben ugyanis a földi szférán túli lények: angyalok és egy-két barátságos ördög is megjelenik, s az ő folyamatos jelenlétük megkerülhetetlenné teszi a kérdést: a közép-európai léthelyzet ellentmondásos és abszurd voltában van-e szerepe a gondviselésnek? Volt-e szerepe kialakulásában, illetve van-e szerepe esetleges felszámolásában? E nagyon súlyos kérdésre egzakt választ nem ad a szöveg, hiszen nem is ez a feladata, de a régi történetek folyamatos újramesélésével állandóan a figyelem előterében tartja a gondviselés szerepét. S innen nézve úgy tűnik, hogy a fentebb említett történetek, eseménydarabkák mégiscsak valamiféle rendszer szerint függnek az elbeszélés szálain. A gondviselés alkotta őket, hogy segítségükkel túléljük abszurd helyzetünket.

Vörös írástechnikájának még egy jellemzőjéről kell szólnom. A szerző rafináltan olyan mondatokat ír, amelyek inkább illenének egy pályakezdő novellista munkáiba, mintsem egy többkötetes szerző szövegébe. Ezzel az írástechnika megoldással a narrációt sikerül azokhoz az egyszerűbb, közönségesebb szereplőkhöz kötnie, akik a novellák fő és mellékalakjai. Ők valóban ilyen sematikusan, rosszul rendezett és kevéssé plasztikus formában láthatják a világot, mint ahogy a narráció megszólal, s feltehetően ilyen ügyetlen, sete-suta módon fejezik ki magukat, amint ez a történetek párbeszédes részeiből is kiderül. A párbeszédek megszólalásai ezen elbeszélésekben nem különülnek el a szokásos tipográfiai módon gondolatjelekkel, hanem legtöbbször külön jelölés nélkül állnak a szövegben sajátos függő beszéd jelmezébe bújva. Mintha a szereplők nem is szólalnának meg külön identitásként, hanem csak a narráció lenne képes tolmácsolni az ő verbális kommunikációjukat. Kénytelen vagyok beismerni, hogy ez az írástechnikai eljárás ugyan hitelesebbé, de több helyen sokkal nehezebben olvashatóvá, laposabbá teszi a művet.

Mészöly így fogalmazott ezelőtt tizenkilenc évvel: „Közép-Európa jószerivel nem volt még, csak lehetne talán egykor, ha talpából kinőne a gyökér. Ami volt eddig, az után odakívánkozna a kérdőjel.” A kedélyes kérdőjel Vörös írásainak végén is ott áll, s az egész történetsor fő reménye, hogy e kérdőjelet még kitehetjük, hogy van még időnk és van még elég otthonos terünk arra, hogy léthelyzetünkről egy korsó pilseni vagy egy forró-habos kávé és egy vajas kifli mellett eltöprengjünk.