Tóth Tünde
Reális miszticizmus
Szeghalmi Lőrincz: Levelek az árnyékvilágból
Magyar kontextusban újszerű és izgalmas vállalkozás egymástól első ránézésre elütő, külön-külön azonban nagy hagyománnyal rendelkező, jól elkülöníthető témakörök, műfajok, stílusrétegek egybefűzése. Az ebből adódó rengeteg lehetőség és az alaposan kiaknázott intermediális körítés ellenére a könyv mégis hagy némi hiányérzetet maga után.
A Kossuthkifli megjelenésével nagyjából egy időben került piacra szintén a Magvető kiadó gondozásában a Levelek az árnyékvilágból, szintén a XIX. századi Magyarországon játszódó cselekménnyel, ám ezúttal a helyszín Ung vármegye, a műfaj levélregény, a szervezőelv a miszticizmus, mindez thriller-krimi elemekkel ötvözve. Ehhez szükségeltetett az írást megelőző, érezhetően alapos kutatómunka az orvostudomány, népi hitvilág, történelem világában – a regényhez felhasznált szakirodalmat tételesen fel is sorakoztatja Alt Krisztián a könyv saját honlapján.
Szeghalmi doktor hosszabb-rövidebb levelei alkotják az egyes szám első személyű elbeszélést, amelyben a kimért, tárgyilagos közlés az ismeretlen baráthoz szól, aki lehetne akár az olvasó is, ha olykor nem tenne utalást Szeghalmi folyamatos kapcsolattartásukra, régi barátságukra, s nem reagálna a fiktív levelezésükre. Emellett viszont a levélforma következetessége elsősorban a keltezésben és az aláírásban mutatkozik meg, tartalmi tekintetben sokszor inkább a napló műfaját idézi, leggyakrabban azonban mindkettőtől eltér. Olykor mintha a szerző megfeledkezne a választott felosztásról, és áthajlana a regény fejezetekre bontásába, ez a párbeszédek kezelésében a legszembetűnőbb. Azonban a levelezés, az események rövid időn belüli rögzítése, a jelenvalóvá tétel egyrészt jelen időbe vonja az olvasót, aki az alakuló eseményeknek részévé válik, mindemellett talán felmenti valamelyest azokat a történeti-logikai kilengéseket, amelyek a cselekményvezetés szempontjából elhanyagolhatóak volnának. Például a kézrekeríthetetlen ősgonosz, Vas György megtalálását egyáltalán nem segíti elő, ha szereplőink elidőznek még egy tóparton, és végigasszisztálják a vízi hulla bosszúhadjáratát. De a szerző Szeghalmi mögé bújik, azt sulykolja, ő a levelezésre csupán rábukkant, vagyis a szöveg koherenciája talán hátravetné a valós események visszaadásának látszatát, hiszen minden kutatáshoz hozzátartozik a mellékvágányra sodródás. A karakter hiteles megformálásához a nyelvet nemcsak a XIX. századból rekonstruálható köznyelv alapján alkotja meg, hanem még vegyíti az orvosi szakszókinccsel is. Ebből különféle nyelvhasználati, hangtani következetlenségek adódnak, azonban ezek a kisebb hibák egyértelműsítik a szerző mögötti szerző tényét. A hasonlóan eljáró nagy elődökkel ellentétben (Lónyay Erzsébet, Sárbogárdi Jolán stb.) Alt Krisztián részletes ismertetőt nyújt a fiktív szerzőről, nem a regényben, hanem a könyv honlapján, totálisan megformálja fiktív karakterét, magáról viszont nem közöl szinte semmilyen információt.
A cselekmény szakaszosan adagolt; a felbukkanó-eltűnő szereplők lendítik ki az orvost precíz, zárt életéből, és generálják az újabb és újabb megmagyarázhatatlan eseményeket. A mű előrehaladtával lassan maroknyi szereplő jelenléte állandósul, a személyes motiváció helyét pedig a kibontakozó szerelmi szál veszi át.
Az egymásba fűződő történetek jobbára mégsem zavaróan széttartóak, ugyanannak a láncnak – olykor egymástól elütő – szemei. A történet messziről indít, a tényleges kezdet az ötödik levél, amelyben az első gyilkosságok megkövetelik a nyomozást. A betetőzés pedig a tizennyolcadik, ahol az üldöző és üldözött pozíciója is felcserélődik, ahogyan a realitás és mesebeli is fokozatosan, de a fordulópontokban szembetűnően adja át helyét, aminek következtében a tudomány elkötelezett híve, Szeghalmi doktor a sorozatos csodás események előtt fejet hajtva végül a természetfeletti hatalmak megszállottja lesz.
A hit-hiedelem ügyében a szerző átlagos sémát követ: a misztikus őserő elfogadását az empirikus tudás vétózza meg, a hitetlenség a tanulmányokból fakad, holott az ember összhangban élhet a természetfeletti erőkkel – főleg ha maga is valamilyen isteni képesség birtokosa –, ahogyan az újonnan megismert szereplők is elfogadták, megértették őket. Szeghalmi először csak tanúja, majd tevékeny alakítója az ismeretlen világnak, ahol látó, farkasember, szörnyszülött, boszorkány hatalma rendeli maga alá a társadalmi, jogi, közigazgatási konvenciókat. Babonák szilárdulnak törvényekké, a kézzelfogható, megmagyarázható fizikai tényszerűség adalékanyaggá devalválódik, a mágia és fekete mágia eluralkodik Kárpátalján.
A két gyógyító, Szeghalmi Lőrincz doktor és a javas Bakos Gyula találkozása törvényszerű, alakjukon keresztül absztrakt és konkrét testesül meg és közelít egymáshoz. Szeghalmi elhatározza, hogy betűvetésre tanítja majd Bakost, aki mint egy másvilági kísérő fedi fel előtte a rejtett rendszer működését, elsőként látja meg benne a táltost, okosítja ki a lélekről: „Hát ami világrajövetelkor a testbe bújik. Ahogy a jó paraszt is ünnepnapon tiszta ruhát vesz magára. Aztán ha az idő eljön, a lélek kibújik a testből. Ahogy a paraszt is napszálltakor leveti a ruhát. Hiába, no, viselője nélkül ing, gatya, csizma mind elevenség nélküli. Mint az emberek teste – fejtegeté Bakos. Majd némi várakozás után még hozzátoldá: – Régiek mondták nagy beteg emberre, hogy már csak hálni jár belé a lélek. Ekkor van, hogy a ruha szakadozik, ám a paraszt még viselné. Vagy már levenné, ám az még reája tapad.”
Bakoson kívül Endrődy Ilona játszik hathatós szerepet Szeghalmi világnézetének miszticizálásában. A természet nyelvét beszélő özvegy a regény elején csöppen a végeláthatatlan bosszúdrámába. Egy vargamester megöli a feleségét megátkozó boszorkányt, akinek fia, Vas György társaival meggyilkolja a vargát, a megtorlásláncolatban rövid időn belül mindenki érintett lesz. Mikor Ilonát megkérdezik, honnan szerzett tudomást a vargamester haláláról és a holttest helyszínéről, úgy válaszol: „Itten sírnak leghangosabban a fák.” Mivel a nő segít Vas György megtalálásában, törvényszék elé állításában, a zsivány börtönből szökése után az ő életét is fenyegeti, ezért kell Szeghalminak megtalálnia. Végül Ilona lesz az, aki lebeszéli szerelmét az elégtételvételről, ezáltal úgy tűnik, lezárja az egymásba torkolló gyilkosságok folytatólagosságát: „Lőrincz, mindannyian ugyanannak a fának levelei vagyunk ”. De a regény utolsó soraiban nem ér véget a történet, a mű teret követel a folytatásnak.
Az igen merész és lenyűgöző ötleten túl még tartogat némi újdonságot a Levelek az árnyékvilágból. A hazánkban még – Benedek Szabolcs A vérgrófján túl – el nem terjedt könyvfilm készült a kötet népszerűsítése érdekében. A regény kivitelezése azonban, úgy gondolom, a várt folytatásban tökéletesedni fog, az elvarratlan szálak remélhetőleg ott teljesednek ki majd, addig viszont e kivételes mű lebilincselő olvasmányt, módfelett szórakoztató időutazást kínál.
Budapest, Magvető, 2012
Megjelent a Bárka 2012/6-os számában.
Ajánljuk még:
Tóth Tünde olvasónaplója Márai Szabadulásáról
Tóth Tünde kritikája Bodor Ádám Verhovina madarai című regényéről
Megkérdeztük Bodor Ádámot (Tóth Tünde beszélgetése)
