Szigeti Kovács Viktor
Hol volt, hol nem volt egyszer egy történet
(Hász Róbert: A künde)

„Nem csökken az által húnok birodalma,
Hogy kétfelé oszlik tetején hatalma;
Még terebélyesebb a fa, ha két águ,
Noha egy sudar tán nagyobb magasságu.”

(Arany János: Buda halála)

A hazai romantikus epika egyik jellegzetes tematikája a magyar eredetmítosz megalkotása volt. A környező országoktól eltérően a mi irodalmunkból mindvégig hiányzott a nagy nemzeti eposz, ennek a hiányát próbálta pótolni Vörösmarty Mihály (Zalán futása), Arany János (Csaba-trilógia) vagy Csokonai Vitéz Mihály befejezetlenül maradt műve (Árpádiász). Ugyanakkor regényirodalmunknak megszületésétől fogva kiemelt alműfaja volt a történelmi regény, de az államalapítási és az azt megelőző korszakokhoz pár XX. század eleji próbálkozáson kívül nem nagyon nyúltak vissza a szerzők. Legkézenfekvőbb oka ennek az, hogy nagyon kevés dokumentum maradt fenn történelmünk eme korai korszakából. A regény XIX. századi térhódításával és főleg a hitelességre törekvő klasszikus modernség poétikájával összeegyeztethetetlen volt a történelmi regény és a nyílt fikció. Lukács György elméleti munkásságát követve (A történelmi regény) a XX. századi regényirodalom nagyon sokáig szem előtt tartotta a történelmi hűség követését. Nem véletlen, hogy a kissé bárgyú „áltörténelmi” regény kifejezés is a 60-as években kezdett elterjedni, amikor a szerzők tágabb teret engedtek a nyílt fikciónak. A posztmodernnek nevezett regényirodalmunkban aztán megszűnt az akadálya annak, hogy a hitelesség problémája miatt hozzá lehet-e nyúlni egy témához, avagy sem. Hász Róbert így nemrégiben megszakította ezt a hosszú hagyományt, új regényének témájául ugyanis a kettős fejedelemség megszűnését és a magyar állam megalakulására tett első kísérleteket választotta. Az esetleges elvárásokkal ellentétben azonban nem a múlt lebontása, hanem annak felépítése történik meg a regény lapjain.

A Testvériség (Márton László), a Harmonia caelestis (Esterházy Péter) vagy a Bestiáriumok (Láng Zsolt) után ezúttal olyan történelmi témájú regény jelent meg, amelynek fókuszában elsősorban nem a történelem elbeszélhetőségének kérdése, hanem, kissé klasszikus módon, maga a történet áll. A regény eddigi kritikusai (pl. Bombitz Attila, Orcsik Roland) ezt elnézően ugyan, de fölemlegetik a szerzőnek. Hogy lehetséges az, hogy egy posztmodernben kontextusban nem posztmodern regény születik? Pedig valóban így van, a hazai irodalmi modernségre jellemző, lineáris, történetközpontú beszédmódot egyedül az szakítja meg, hogy a fő elbeszélői szólamot kiegészíti még két mellékszólam is. Stephanus apát vagy Csaba úr (künde) története ugyanis három szálon bontakozik ki, egyrészt az ő elbeszéléséből, másrészt Alberich emlékirataiból, melynek van egy hivatalos és egy titkos verziója is. Ezekre a narrációs megoldásokra azért van szükség, hogy az egymásnak ellentmondó feljegyzések jelezzék a történelmi hitelesség problémáját. A kolostor számára készült hivatalos megemlékezés ugyanis – ahogy azt a narrátor folyamatosan jelzi –, teljes mértékig kitaláció, a világ elől elzárva tartott titkos visszaemlékezés pedig, bár nem minden részletében, mégis az igazságot próbálja elmesélni.

Ezzel a megoldással a regény vitapozíciót hoz létre a hitelességre törekvő modernség regénypoétikájával és egészében a múlt tudományos megismerhetőségébe vetett hittel. Ezek szerint ugyanis a dokumentumok, amelyekből a korabeli valóság kihámozható, már eleve hamisítványok, míg a valóságtól elrugaszkodott regény akár igaz is lehet. Márton László Testvériség című trilógiája is hasonlókat állít, azzal a nagyon fontos különbséggel, hogy ott a hitelesség lesz a történet tulajdonképpeni témája, és ez határozza meg a regény poétikáját is. Elég, ha csak a meg nem írt fejezetekre vagy Menander regényére gondolunk, melynek figurái kisétálnak a valóságba és összegubancolják a Károlyi család történetét. A kündében a hitelesség kérdése csak jelzésértékű, és ezen apró, bár fontos motívumon túl nem foglalkozik a történelem elmesélhetőségének elméleti problémájával.

A posztmodernre jellemző nyelvjátékok is szinte teljes mértékig mellőzve vannak a regény lapjain. Azért persze itt is találunk kivételt. Orcsik Roland éles szemmel állapította meg, hogy a posztmodern kulcsfontosságú kérdése, a nyelviség, bár nem jelenik meg a retorika szintjén, mégsem mellékes a történet szempontjából: „Ez persze nem azt jelenti, hogy a nyelv kérdése érdektelen A kündében, hiszen Stephanus esetében jól példázza a két világ határán való bukdácsolást.” (Forrás, 2007/február, 96-101.) Stephanusban ugyanis – miután a megyerek földjére érkezik – felébred gyermekkorának a nyelve, és ezzel a nyelvvel a további sorsa is meg lesz határozva. Hiába védekezik ellene, a nyelv nem engedi. Ahogy Jacques Lacan megállapította, nem elsajátítjuk, hanem beleszületünk a nyelvbe és ezzel együtt egy kultúrába is. Ezért is lehet Stephanus egyszerre keresztény popul (pap) és barbár künde.

Mindezek ellenére sokkal nagyobb hangsúlyt kap a regényben annak a megokolása, hogy miért nem születhetett meg soha a nagy magyar eredetmítosz. A történetben Árpád gyula orvul megöli Kurszán kündét, akinek szakrális fejedelemként a lelkek összetartása volt a feladata. A történet szerint ennek egyik módja az identitás megőrzése volt, amely pedig a mesék és a népi hagyományok életben tartását jelentette. Kurszán künde megölésével szétesett a kettős fejedelemség, népét pedig az ország határain túlra telepítették. A kündének és törzsének eltűnésével nem maradt senki, aki őrizhette volna a múltat, a nép pedig elfelejtett emlékezni, ezért nem születhetett meg későbbiekben sem a magyarság eredetét feldolgozó nemzeti eposz. A mítoszok beidézése (pl. a künde rózsája, Aranyíj, Túlvilág-értelmezés) nagy szerepet kap a könyvben, amit önkanonizációs gesztusként is értelmezhetünk. Látens módon azt állítja magáról a regény, hogy „ő” az egyetlen könyv, amelyben még olvashatunk eredetünk történeteiről. A regény talán legfontosabb felvetése pedig, hogy a mítosz az, ami életben tud tartani, és össze tud fogni egy népet. Ezzel együtt a regény poétikája nem hajlik el mítoszi struktúrák felé, mint például Darvasi Lászlónál (A könnymutatványosok legendája), sem szerkezetileg, sem pedig a mondatok szintjén. Csupán mint tematikai egység és motívum igyekszik megkonstruálni a történetet.

Ahogy említettük, a korszakból nagyon kevés dokumentálható adat maradt fenn, így a történet ha akarna sem tudna a hitelességre törekedni, annál inkább próbál azonban megalkotni egy olyan fikciót, amely akár a valóság is lehetne. A kevés ránk maradt adat ellenére könnyen észre lehet venni, hogy komoly kutatómunka áll a regény megszületésének hátterében. Nem véletlen, hogy a narrátor Sankt Gallent választotta Stephanus apát kolostorának, a későbbi Magyarországra érkező első keresztény hittérítők ugyanis ebből az apátságból indultak el, sőt, a kolostor halotti könyvében található egy bejegyzés, mely szerint a regény ideje körül érkezett hozzánk az első hittérítő, egy bizonyos Prunwart nevű püspök. Ő volt az, aki elsőként lépte át az Enns folyó határát, az akkori országhatárt (melyet Stephanus is átlép a regényben). Később ezen a történész szakma természetesen összevitatkozott, és felmerült egy Brúnó és egy Wolfgang nevű apát neve is. Nem lehet tudni, hogy ki érkezett először a megyerek földjére téríteni, de mindenképpen azokban az évtizedekben történt, amikor a regénybeli Stephanus is megérkezik. Sankt Gallen-i emlékiratok pedig még arról az ironikusan feldolgozott lakomáról is beszámolnak, melyet a kalandozó türkök ejtettek meg a szegényes kolostorban. Ezek szerint egy csapat türk elfoglalta az apátságot, egy ott maradt jámbor pap részvételével minden ehetőt elfogyasztottak, majd békésen távoztak. Szintén történelmileg hitelesnek tekinthetjük a messzi keletre vagy az Etelközbe való visszatérés gondolatát, annál is inkább, mivel ez Konsztantinosz műveiben többször is említődik, a történész szakma szerint pedig feltételezhető, hogy ez a gondolat fontos belviszályokhoz vezetett.

A nemzeti múltba való visszatéréssel A künde párbeszédet hoz létre a hazai romantikus irodalommal és ezen belül is elsősorban Arany János Buda halála című művével. Itt Buda megosztja hatalmát öccsével, és ezzel létrehozza a kettős fejedelemséget, amely már megszületése pillanatában magában hordja a széthullás tragédiáját. A magyar romantikához való visszatérés poétikailag is megmutatkozik a váratlan fordulatokban (pl. kiderül, hogy Stephanus és Virgil testvérek), a jó és a rossz karakterek szigorú különválasztásában (szintén gondolhatunk Stephanusra és Virgil apátra) és a keletre való romantikus elvágyódás gondolatában. A témában benne rejlő kalandregény lehetőségét is jócskán kihasználja a mű, olvashatunk összeesküvésről, gyilkosságról, kalandos menekülésről, szerelemről és igaz barátságokról is. A regény legnagyobb érdeme, hogy az említett izgalmas epizódok hátterében föl tudott építeni egy mozaikszerű eredetmítoszt, mellyel be tud lépni az említett szerzők által képviselt mítosz- avagy eposzteremtő hagyományba. A narrátor azonban tisztában van a téma korlátaival, nem ragadtatja el magát, történetet beszél el ugyan, de nem írja meg a nemzeti múlt nagy narratíváját, inkább végérvényesen lezárja azt, azáltal, hogy megírhatatlanságát meséli el.

A posztmodern poétikai elemek túlzsúfolását mellőző és a történetre fókuszáló történelmi regény már régóta hiányzott a magyar irodalom könyvespolcáról. Az, hogy nem „tipikus” posztmodern regényről van szó, hanem egy izgalmas, fordulatokban gazdag műről, véleményem szerint kifejezetten erősíti A künde érdemeit, annak a bizonyítékát láthatjuk benne, hogy ma is lehet történeteket írni.

Megjelent: Bárka 2007/4