Dávid Ádám
Délibábszínház
Térey János: Protokoll. Magvető, Budapest, 2010.
Térey akár Arany Lacinak is ajánlhatta volna új verses regényét, amelyben A délibábok hőse illúzióit vesztő negyvenesként tér vissza az ezredforduló nagyvárosainak halálpontosan felépített díszletei előtt, s úgy csetlik-botlik a hétköznapokat is átitató protokolláris viszonyok országhatárokon átnyúló útvesztőjében, mint egy bábszínház kopott marionettfigurája.
Regény versekben - olvasható a pontos műfaji meghatározás, amely a szokványos verses regény elnevezésbe beleértett lírai hangütéstől a prózaiság felé tereli a hangsúlyt. A Térey-életmű mérföldkövének tartott, hasonló műfajú Paulus rímelő Anyegin-strófái helyett ezúttal a rímtelen blank vers jambikus lüktetése jellemző, bár bizonyos hangsúlyos pontokon búvópatakként elő-előbukkan néhány keresetlen rím. A Shakespeare-drámákban kikristályosodott forma másrészről a harmadik műnem formavilágát is bevonzza, s néha oldalakon át megszakítatlan párbeszédek peregnek le a szemünk előtt. Ráadásul a 2008-as Asztalizene című Térey-dráma számos figurája is feltűnik az új regényben, amely nem mellékesen tűéles színházkritikai fejtegetésekben bővelkedik.
És ha már színház: a könyv mottójául szolgáló Cioran-idézet - „Élni annyi, mint teret veszteni" - önkéntelenül felidézi bennem A Nibelung-lakópark klausztrofóbiás térélményét a budapesti Sziklakórházban. Mundruczó Kornél rendezése végighajszolta a nézőt a földalatti labirintusban, de paradox módon minél több helyszínt tárt föl a zseblámpás „idegenvezető", annál erősebbé vált bennem a bezártság érzete. Az új regényben az érzékletesen ábrázolt utazások látszólag ugyanígy tágítják a bemutatott világ horizontját, ám az út egyre inkább főhősünk koponyája körül kering. Az öntérvesztés radikális formájaként pedig - mint számos Térey-versben - A Nibelung-lakópark végén is feltűnt az emberáldozattal járó katasztrófa szimbolikája, amely a Protokoll nyitóképében szintén visszaköszön.
Ami a Paulusnál az Anyegin-anyag, vagy A Nibelung-lakópark esetében a germán mondakör, az a Protokollban a felesleges, spleenbe pácolt ember újrateremtése mellett elsősorban az utaztató államregények hagyományát (Candide, Gulliver) jelenti, ahogy a szerző a Bárkának kifejtette (2010/4-es szám, 74. o.). Nincsenek ugyan leírva konkrét dátumok, mégis egyértelműen rekonstruálhatók a regény hátteréül szolgáló fő (kül)politikai események. A regénykezdő repülőgép-szerencsétlenség 2008 augusztusában történt Madridban, és a cselekmény a reáliák szintjén egy évvel később ér véget Sólyom László volt köztársasági elnök botrányba fulladt szlovákiai látogatásának megidézésével. Térey bravúros eleganciával, a szépirodalmi protokoll tiszteletben tartásával nyújtja a közelmúlt kül- és belpolitikai eseményeinek kendőzetlen látleletét - mindezt anélkül, hogy direktben politizálna. Szikár költészetének szűrőjén ereszti át aktuális valóságunkat, és ismerős újsághírfoszlányok (szlovák zászlóégetés kontra magyar helységnév-táblák, vagy a Szépművészeti földalatti fejlesztési tervei, amelyeket azóta felülírt a történelem stb.), illetve a diplomata szakzsargon gyöngyszemei (kontingens, memorandum stb.) akadnak fent, majd hézagmentesen beépülnek a szöveg szövetébe.
Térey terei erősek, láttatók, és úgy ismétlődnek, úgy fűzik össze a szöveg jelenidejét az emlékezés egymásba csúszó idődimenzióival és az intertextuális utalásrendszerrel, hogy a végeredmény mégsem válik unalmassá, redundánssá. A legfontosabb helyszín kétségkívül Budapest, a Térey-művek kedvelt (értsd: sokat kritizált) városa. Remekbeszabott gasztronómiai és szórakozóhely-kisokost vehet kezébe az olvasó, ahol a Bambitól a Menzán át a Szerájig mindenki megkapja a magáét. (Személyes kedvencem a Manna nevű hely szenvtelen jellemzése: „A Mannában várt az a négy fogás, / A teraszon az Alagút fölött. / A konyha sajnos túlhájpolt vacakság. Jól emlékszem, hogy nem volt ültetésrend? / [...] olyan pocsék volt mindegyik fogás, / Hogy tényleg elmondhatatlan. Kivéve / Talán a levest. Finom marhahús- / Esszencia. Viszont a papardelle!... / Brrrr! Ragadt tőle az ínye, az ínyem, / A szarvasgomba sem mentette meg. / Szégyen...") De olyan emblematikus helyek is terítékre kerülnek, mint a Keleti pályaudvar a metróval, a karácsonyi forgatag a Vörösmarty téren vagy a Füvészkert, ízlésesen meghintve egy kis vörösinges- meg Nemecsek-nosztalgiával. Óbudai lakosként külön örömet jelentett számomra a római parti lakás és környéke: a pusztuló csónakházak, a Flórián téri részeg éjszaka, vagy a kötetzáró séta a Hármashatár-hegyen.
Mátrai Ágoston rutinos diplomataként már csukott szemmel is elboldogul Madrid, Brüsszel, New York, vagy éppen Tel-Aviv utcáin, a korábbi élmények azonban nem oldják a protokoll-utak magányát. Ez alól az első, madridi út kivétel, hiszen itt még unokatestvérével, Blankával vakációzik és kerül bonyolult, antik drámára hajazó, pikáns (szexuális) viszonyba. A pradoi látogatás során egymásra licitálva elemzik Goya és Bosch pokolvízióit. (Milyen közel is van egymáshoz e két szó: pokol, protokoll!) Ezek a minduntalan visszatérő kulturális utalások filmszerűen villannak fel és olyan plasztikusan teljesítik ki a figurákat, mint Miloš Formannál Goya kísértetei. Ezek a cinikus kommentárok hol a felső középosztály gőgös kultúrsznobságának lenyomatai („újévkor bemutatóra készül / Egy tenyérbemászó színidirektor. / - Azt mondja, vízió. Azt mondja, koncept! Bármit mondhat Mr. Hiteltelen. / Ezt kedvem volna fölképelni."), hol művészetfilozófiai magasságokban lebegnek, mint a hamisítványokból celebrált képégetésnél elhangzó magvas gondolatok („Az élvonalban Rippli és Gulácsy, / Azazhogy ál-Ripplik és ál-Gulácsyk. / Nem mása egy valóban-létezőnek, / Hanem koholmány majdnem mindenestül: / Egy virtuális Rippl-Rónai... / [...] Egész jó. Nem kár érte? Tiszta kontúr... / Tulajdonképp a brandet fizeted meg. / A kontár annyi munkát ölt belé, / [...] Dehát ha nincsen saját kézjegye! / A név a pajzs, a sors biztos fedője.")
Mátrai számára is kulcsfontosságúak a nevek. Mantraként hajtogatja, becézgeti vágyának aktuális tárgyait a rapszodikus együttlétek során és a magány óráiban is. Blankában túlságosan is magára ismer, szenvedélyes, kiszámíthatatlannak induló románcuk így gyorsan zátonyra fut. Első komoly kapcsolata, Evelin önkéntes izraeli száműzetése miatt végérvényesen a múlt része, fájó emlék csupán. Dorka, a zsenge, de tartás nélküli teniszező lassan boldog-boldogtalan ágyába befekszik, elveszti Mátrai szemében fiatalsága varázsát. A legtartósabb vonzalmat Fruzsina, a parlamenti gyorsírónő iránt érzi, mindenekelőtt azért, mert ráébreszti a korosodó protokollfőnököt, hogy már túl van a csúcson, őt is vissza lehet utasítani: „»Világosíts föl, drága Fruzsina.« / »Ne kapaszkodj, én sem kapaszkodom.« / Mátrai visszahőköl. Mert ilyet / Még soha senki nem mondott neki; / Nem kapaszkodott senkibe, soha. / [...] - Nem ad több életjelet. Tényleg eltűnt. / Maradjunk csak barátok, ezt se mondja -, / Bólint fanyarul Mátrai. - Kihullott, / Kihullottam. Nem jutok át a lelke / Hormuzi-szorosán, nem jutok el / A mesés Perzsiába. Fruzsina / Már nincs az én világomon belül. -"
Mint a fenti idézetből is kitűnik, sokszor fel se tűnne, hogy lírai szöveget olvasunk, ha nem lenne ötös-ötödfeles jambusokba tördelve. Izgalmas és némileg szokatlan a központozás is: a párbeszédeket idézőjelbe kerülnek, míg a főhősök belső gondolatait két gondolatjel különbözteti meg a rendkívül szenvtelen elbeszélői hangtól. Néhány hangsúlyos ponton viszont egy-egy rímpár, vagy többsoros rímszerkezet erősíti az epika verses jellegét. Az első fejezet végén például Blanka kijelenti Ágostonról: „Ha egyszer elutaznál a pokolba, / Nem tudnál kávét kérni ördögül. / Az önsajnálat évgyűrűi gyűlnek / A fiatal és büszke törzs körül."
Végeredményben ez a kiapaszthatatlan, csöndes nyafogás, ez a lelki leépülés okozza Mátrai fokozatos elidegenedését mind a nőktől, mind a barátoktól, és ezzel függhet össze a testi vészjelzések (kínos megszédülések, fenyegető rémálmok) elszaporodása is.
A kisebb módosulásokkal szüntelenül ismétlődő szerelmi és munkahelyi afférokra rímel a regény zárlatának megkettőződése. Mindkét utolsó fejezet a Pro domo címet viseli, és tulajdonképpen egymás variációi különböző előjellel. Óhatatlanul is beugrik Kosztolányi Boldog szomorú dalának kettőssége. A „szeptember túlságos napsütése" illetve a befejező képek finoman felszólító módú áradása pedig a Szeptemberi áhítatot idézi, melynek utolsó két sora tökéletesen leképezi Térey verses regénybirodalmának lényegét: „Ifjúságom zászlói úszva, lassan / röpüljetek az ünnepi magasban." De Mátrai nem áll túl távoli rokonságban Esti Kornéllal sem.
Az a (v)álságos gondolkodásmód, amely az előző századforduló közhangulatát jellemezte, az új fin de siècle korszakában legalább olyan mély emberi problémákat feszeget, mint Hugo von Hoffmansthal és társainak szecessziós hangulatú világa. Ezt a párhuzamot támasztja alá a borítóul szolgáló 1913-as Stuck-festmény mellett a protokolláris találkozók túlburjánzó leírásának légköre is: „megadóan hümmög Mátrai: / Amin tapos, császári és királyi / Parkettakocka. [...] háborgó gyomorral veszi szemügyre / A szőnyegmintát, a bordó tapétát, / A behízelgően előkelő, / Selyemhuzatos előgarnitúrát, / A padlótól plafonig tükröket, / S minden cirkalmas mennyezeti stukkót; / Minden rámába foglalt pöffetegtől, / Cirádától egyként utálkozik. / Elnézi negyvennyolcadjára is, / Ahogy az államfői protokoll / bevezeti az Elnököt közéjük."
Térey János bevezetése az életünk egészét átható protokoll világába alaposan kimeríti témáját, az olvasót azonban inkább feltölti, megajándékozza egy délibábfigura ezredfordulós tévelygéseivel.
Megjelent a 2011/2-es Bárkában.
