Darvasi Ferenc
A pusztulás újabb Krasznahorkai-víziója
Krasznahorkai László legújabb kötetének szövegeit Max Neumann német festőművész képeire írta. Ahogy a hátsó borítón olvasható: „az írót először Neumann egyik képe ihlette meg, majd Neumann az ő szavainak hatására készítette el a többi képet, melyekre Krasznahorkai, rabul esvén e sugallatos vizualitástól, elméjét szabadjára engedve, tizenhárom másik szöveg megírásával válaszolt." A gyulai származású alkotó pályáján nem előzmények nélkül való az ilyesmi: elég, ha az Este hat; néhány szabad megnyitásra gondolunk, amely kiállításmegnyitókat tartalmaz. (És a kortárs magyar irodalomtól sem idegen ez az eljárás, lásd például Lanczkor Gábor Vissza Londonba - Tizenegy hónap a National Galleryben és a Tate Modernben című könyvét.) A különbség mindössze annyi, hogy itt - az Este hattal ellentétben - egyetlen művészre koncentrál a szerző, és az egyes szövegek mindig egy adott képre íródtak; még ha a kisprózák, akár a festmények, össze is függenek egymással.
A Rubens- és Villa-Romana-díjas Neumannak mindösszesen 14 képe szerepel a Magvető kiadványában - így tehát ugyanennyi Krasznahorkai-írással mellékelve. Az egész nem több mint 30 oldal, s ha ehhez hozzátesszük, hogy 1990 forintért, akkor megállapítható: az Állatvanbent nem fogja az eladási listák csúcsait ostromolni. Kissé pofátlan dolog a szerző és a kiadó részéről is ilyen könyvvel előállni (nálam már Az utolsó farkas is kiverte a biztosítékot, a terjedelme és egyebek miatt is), bár más jellegű írásokkal kétségkívül szerencsétlen lenne vegyíteni ezeket, és egyébként könyvészeti szempontból szép és igényes a kiadvány.
Közhelyszámba megy már az a megállapítás, de attól még igaz, hogy Krasznahorkai művei - túlságosan is - egyneműek, világlátása, nyelvhasználata, történetei nem okoznak meglepetéseket; mintha folyton ugyanazt az egy művet írná, nem éppen pozitív értelemben. Amilyen kiváló munka a Sátántangó, Az ellenállás melankóliája vagy a Háború és háború, annyira problematikus az életmű nagyobb része az önismétlés és egyéb, itt most tárgyalni nem kívánt, mert a szakirodalomban bőven taglalt okok miatt.
Az Állatvanbent azzal kecsegtethetné az olvasót, hogy a szerzőről valami mást, újat tudhat meg, hiszen jelen esetben képekről írt, így nem annyira belülre kellett fókuszálnia, hanem egy másik művész - és egy másik művészeti ág - gondolkodásmódjára ráhangolódnia: de Krasznahorkaitól most is ugyanazt a megszokottat kapjuk, mint máskor. Ugyanazokat a hosszúmondatokat, amelyek a nyelvi elemek ismétlésére, monotóniájára épülnek a szavak és a tagmondatok szintjén is, szóismétlésekkel és a mellérendelő mondatszerkezet végtelen használatával. De a tagadásokkal is sokadszor operál. Míg régebben fosztóképzőket alkalmazott elképesztő mennyiségben, most a képeken vissza-visszatérő állat mibenlétét definiálja olykor tagadásokkal - nem azt mondja el róla, hogy milyen, hanem azt, hogy mihez nem hasonlítható, mije nincs neki, hogyan nem írható le stb.
Igazságtalanság lenne azt állítani, hogy Krasznahorkai nem a képekből indul ki, hiszen a szövegek mindig a festmények erőteljes értelmezései, csak éppen a bennük rejlő apokaliptikus vízió ismerős régről... A Neumann művein szereplő, fekete, kétlábú állat ebben az értelmezésben a végítélet hírnöke, maga a rontás, a pusztítás, egy olyan lény, aki könyörtelenül számon kéri rajtunk az emberiség bűneit (és nem az emberben élő állat, ahogy azt a cím alapján esetleg gondolhatná az olvasó). Az Állatvanbent a pusztulás újabb Krasznahorkai-víziója: az utolsó fejezetben már csupán két állat harcol a hatalomért, embernek nyoma sincs sehol...
Persze érteni vélem, hogy - a valóságra vonatkoztatva a hömpölygő sorokat - miért is érdemelnénk meg a pusztulást mindannyian, akik részt vettünk a Föld és az Univerzum széleskörű kizsákmányolásában, akik az eszünket nem csak és kizárólag jó ügyekre használtuk - de ha ezt ennyiszer és mindig ugyanolyan módon, ráadásul a humor és \ vagy az irónia legkisebb jele nélkül sulykolják, az már fárasztó, unalmas; a figyelmet inkább elaltatja, semmint felkelti.
Krasznahorkai László - Max Neumann: Állatvanbent. Magvető, Budapest, 2010.
