Filip Tamás
A legkedvesebb
Világvasárnapra virrad.
Felsorakozva várjuk
az út mindkét oldalán.
Lábunkhoz tettük mindenünket,
azt szeretnénk, hogy megvegye valaki.
Amikor lehajolnánk a legkedvesebbért,
látjuk, hogy nincs már semmink.
A nagy vásár elmarad hát,
nincs mit eladni, venni.
De mégis: valahogy igazabb
lett minden, és jó erről
hallgatni, beszélni, írni.
Akit követnek nyomai
Térítők pedig ne jöjjenek,
utam magától görbül jó irányba,
nem kell, hogy bárki is segítsen.
Országúttá gyalogoltam a lábam,
ha megálltam, mindig szemben álltam.
A sorban mindig én voltam előttem,
és magamat is én követtem.
Ha kérdezett a mögöttem jövő,
a másiknak feleltem.
Hogy lássák egymást a lángok,
éjjel fáklya volt kezünkben.
Minden szó közelebb vitt, hogy
érezzem: magammá változom szüntelen.
Mozaik
Hajnallal végződik minden
éjszaka. Határvidék, ahol
két ország parasztjai
egyszerre vetnek és aratnak.
A vízeséshez visszafut
robaja, a tornyok hallgatnak,
kiolvadt belőlük a harang.
Hol lehet Boriszka sírja?
Állóhajókból áll a flottám,
mégis megnyerek vele
minden csatát.
Annyi dal van bennük
Már akkor is volt, mielőtt lett.
De épp csak annyira,
mint egy elmaradt
fesztivál, melynek még
nulladik napja sincs.
Csak ketten váltanak rá
jegyet. Oda ülhetnek,
ahová akarnak, de
annyi dal van bennük,
hogy inkább színpadra
lépnek, és nekifognak,
hogy elénekeljék az összeset.
Olyan szép zöld és virágos
minden, fürdik benne a szem.
Örökrét? Belefekszenek.
Megjelent a Bárka 2025/1-es számában.
