Sajó László
Nekrológ
ad notam Ladányi Mihály: Nekrológ
Ezerkilencszáznyolcvanhat szeptember huszadikán
egy vidéki tanyán megpihent Ladányi Mihály költő,
viszonylag fiatalon.
Egy kis szódabikarbónát kért csemői szomszédjától,
hazaballagott, azután beesett a présházba és meghalt.
Mindegy, mi végzett vele: szívroham, magány,
cukorbaj, csalódás vagy életundor.
Hullaszállítók jöttek és barnára mázolt fadobozba rakták,
s most itt fekszik egyszál zakójában,
alul meztelen, most is üzekedésre készen.
Nyakában a szegénység dögcédulája,
mellkasa kitüntetések nélkül és konok vörös szívvel.
Mellette egy kapukulcs, egy bicska,
három méter cukorspárga.
Maradt utána a sezlon mögött eldugva pár üveg sör,
és az örökösök,
akik kitakarítanak utána,
rekedt káromkodásait kiszellőztetik.
Gyászoló gyertyabál füstölög fekete dongákra,
gerendákra, egérszaros padlóra.
Ha látnád, röhögnél a markodba, milyen sokan vagyunk!
Én is rendőri segítséggel jutottam be a temetőbe.
Hömpölyög a tömeg a Nagy Színésznő koporsója mögött,
kit előtted temetnek.
Téged hevenyészve ravataloznak föl,
minek is a halotti pompa, erre a rövid időre.
Kis októberi nap van, csütörtök, amikor a legnehezebb,
és jó neked, hogy ezt már nem tudod,
mert főzelékszagban ázó részletfizetés-dátumok
úsznak feléd a temetőben.
Most meghatódni illenék,
mielőtt itt rohadsz mindörökre.
Szemed lezárták; ők nem tudták, de te örökre befogtad a szádat.
Fel van kötve az állad,
így hát kizárt dolog, hogy a búcsúbeszédbe belepofáznál.
Jöttél a Körözs mentiből,
Tóth Márton rideg-pásztor unokája,
zsellérek dallal vert unokája,
jöttél a városba, hol köpések s villamosjegyek közt
senki sem ismert,
záróra után fűtetlen albérlet várt,
inkább külvárosokban kószáltál éjjelente,
hol konyhák fényében ázik a piros hetes,
tócsák villognak eszelősen,
s patkányok vágnak át a fényszórók előtt,
az estben felragyog, hogy Keravill,
és Isten neve kigyúl a házakon:
Országos Takarék Pénztár.
Búcsúzom tőled, te szépség huligánja, fehér néger,
élhettél volna gyönyörűen, s éltél, ahogy lehetett,
kis kopasz, pocakos kobold, fura manó, te,
tömpe, dagadt ujjaiddal többé nem szorongatod a ceruzát,
nem szikrázik fekete keretes, kerek szemüveged
váróteremben, restiben,
kultúrházakban Kőszegtől Kazincbarcikáig,
nem döntöd polcnak a könyvtárosnőket,
rózsaszín bőrű malac, furcsa, csúnya, kóbor, szabad állat,
paprikáskrumpli-illatban, bőröndszabadságban,
fáradt kisember, te, éhes proletár.
Búcsúznak tőled a nők,
parfümös szeretőid füstszagú csókkal,
a főbérlők feleségei, a bakfisok,
fiatal nők, a hús virágai,
borzas kis cigány Mária,
a Liliom utcai szüzecske, a Nagymellű Lány,
a jó nők, a kiöregedett gépírólányok,
s valamennyi kékharisnya,
ki bebaszta magát a mozgalomba.
Búcsúznak a loknik, illatos kombinék, csipkés hálóingek,
az imbolygó rózsák a pongyolákon,
a dezodorillatú harisnyakötők,
a takarékbetétért elvetélő nők,
búcsúzik az Abortusz Bizottság.
Búcsúznak feleségeid és a tartásdíjak,
fájdalommal megtört szívvel hitelezőid:
az OTP, a Díjbeszedő Vállalat, az ÜMK stb.
Mint az állatra, rád van sütve két iksze,
búcsúzik tőled a XX. század,
a DDT, a kvarcórák, az üzemi főzelék,
büfék bablevesei, Szabó bácsi,
a krumplislaska, a kolbászos-tojás,
a segélybélyeg, a híradómozik,
a jó behóved eszpresszók, a szedett tej,
a csurgli, a hepaj, a zrí,
régi indulózenék és a táncdalfesztivál,
a savanyúcukor, a teaforraló, a telefonkagyló,
búcsúznak a szakszervezeti tagdíjbeszedők.
Temetésedre nem jöttek el testvéri tömegek,
a nagyüzemi parasztság és az úgynevezett munkásosztály,
otthon nézték a Nagy Színésznő temetését.
Hogy meghaltál, rólad mit se tudnak,
hisz ők sincsenek már.
Lámpák elfojtott karbidszagában
a pillanat csilléje visszafordul,
zubog a föld vére, az elevenen eltemetett Jövő
felkopog a lucskos sötétből.
A Nagy Megoldást, a Kommunizmust
saját halottadnak tekinted.
Marx Károly lejött a falvédőről,
itt áll, szakállát vakargatja
és hatalmasakat vihog,
meglehetősen illetlenül viselkedik,
de nem vezetik el, hisz régi elvtárs,
az aggmenhely elmeosztályáról hozta
két ápolója, Engels és Lenin,
előbbi elnéz, hol a jövőt sejti, a semmibe,
utóbbi levett sapkával zavartan álldogál.
Nincs itt az irodalmi élet, de eljött néhány pályatárs:
Csokonai, Villon, Berda, Majakovszkij, Jevtusenko,
Robespierre, Lumumba.
Che Guevara egy fa mögött bujkál,
szakállát levágta, minden neszre rezzen,
mint szellő a bozótoson,
nem mozdul, mint a mozgalom.
Itt van, magányosan és káromkodva,
öreg párttitkár, az Isten.
Prométheusz elfújja az örökmécsest,
és a földkupacba egyszerű fejfát szúr:
LADÁNYI MIHÁLY (1934–1986)
VOLT Ő
AZ UTOLSÓ KOMMUNISTA
KÖLTŐ
EZ CSAK A SÍRJA
NE ITT
KERESD A HULLAMOSÓBAN
FRÖCCSÖZIK ÉS ÍRJA
AZ ANARCHISTA KIS VERSEIT
Búcsúzunk tőled, megyünk a Búfelejtőbe,
hová meghívtál bennünket az előlegből,
melyet posztumusz kötetedre vettél föl.
Rád koccintunk pohárt,
ki nem lehetsz közöttünk.
A söntésnél a sírásóval iddogálsz.
Egészségedre!
Gyere vissza
ad notam Ladányi Mihály: Gyere vissza
Éveken át dicsőség vett körül,
divatba jött kerek szemüveged,
John Lennon viselte, meg kávéházi költők,
hogy még értelmiségibbnek látsszanak.
A közönség a tenyerén hordott,
az ORI végig az országon Battonyától Nemesmedvesig,
estjeidre dőlt a dolgozó nép,
dolgozó nők dicséretüket nyikorgó sezlonodra.
Aztán az ódákból glosszák lettek,
s te, ki a történelmet szoptad, jól beszoptad,
okádtál a történelemtől.
A Jövő váróterme
a kollektivizmus levegőjétől büdös,
belepték álmaid romlott fasírtját a legyek.
Hát nem tudom, mit gondoljak rólad?
Írócimbora, hol vagy?
Összegyűltünk a föld alatt,
a „Földi Pokol” kantinban,
mindenki itt van,
aki sikta után ráért,
és némán, akár a halak,
mert pofánk földdel befogva,
Föl, föl! fölöklendjük az Internacionálét,
és indulunk a melóba,
vár az örök sötétség szene.
Ladányi Miska,
a halottak közé gyere
vissza!
Hiányzol. Van méreg-
erős pálinka,
halálelixír. Az élet
bájitala csak lónyál-limonádé!
A szövegekben Ladányi Mihály szavai, sorai; változatok, parafrázisok. Vendégszövegek: Dienes Eszter, József Attila, Juhász Ferenc, Simor András, Sztankovics Magda, Tabák András.
Megjelent a Bárka 2014/1-es számában.
