Nagy Zopán
A test reflexe (mint) hétköznapi átirat
„A Hús színháza"... - gondolta a Pók (illetve a szerző), aki személyes, szellemi „zsákmány-szerzéseit" általában egyáltalán nem sürgeti, ahogyan első kötetét sem erőltette (így az: 40 éves korában meg is jelenhetett)...
Kókai János A pusztulás anatómiája című kis könyve egy megfontoltan publikáló költő ön-boncoló, és letisztultságot igénylő, szelektív összeállítása (tehát, nem meglepetés: e költemény-gyűjtemény)... - szerzőnk színdarabok (főként abszurd komédiák, groteszkek) írója, rendezője, színésze, miközben (időnként) „klasszikus kortárs" zongoristaként is megnyilvánul...
Kókai költészete a kötetben (saját meghatározása szerint): ciklusokként változik, hiszen stílusban, hangulatban külön-külön vibrációk, metamorfózisok váltják egymást... Ám az olvasó szerint (aki éppen a jelen sorok írója) a négy ciklust az egységes „pusztulás" ritmikája hatja át, melyben a megoldhatatlanság lesz a szabadulás egyféle lehetősége, vagy másképpen (újat most sem mondhatunk) maga a tovább-éltetés...
A szerzőt már akkor sem zavarja az arcán rekonstruált penge, ha borotválkozni csak „mélyebben" lenne kedve, mert tudja: a csalódásokon túljutott ember folyamatos melankóliája Vízöntőként töltheti be a Hold (elképzelt) sírkamráit... Úgy lehet, Neki egyaránt fontos/fontatlan egy öngyilkosság helyetti (cipő-fűzetlen) Séta, mint ahogy hagyja összetörni a légtornász agyában az óvatlan pillanatokat, s naponta háromszor mossa át (Jézus lába híján) a zárójelbe aztán mégsem tehető szavakat...
...
heredaganata hideg mosollyal fizet
árammal felizgatott békacomb
összerándul félúton
ma már nem jut tovább
arcüreggyulladásos infralámpázása
maroknyi boldogságtünet
a sugárkezelés árnyékában
akár egy lábas forró tej
nővérkék veszik körül
magukban „lekurvaanyázva"
ágyához cipelik
tehetetlen krumplis zsák
tilos megmozdulnia
(Tilos megmozdulnia, részlet)
Kókai úgy próbálja újra és újra a Zuhanást, ahogyan egy megrögzött visszaeső lábadozik Pilátus (megfejthetetlen) álmában, ami végül a hétköznapiságban székelő, feszült „Állásinterjú". A költőt mindig is foglalkoztatták a (láthatatlan) Sebek, a Hús (fekete) másnapjai, a másnapi Húsok repedéseiből terjengő elfojtások; a „túloldal" (visszatérő) hívása; a temetőben veszteglő (sárgaföldbe süllyedő) Taxi egy szerelmi óda sűrűjében... Biztonságra vágyik. A megszerezhetetlenre, de legalább annak Kéklő ízére, gőzölgésére... Fétisekre (a) félhomályban...
Kókainak szinte „mindegy", hogy mátyásföldi kúriák, újpesti vagy rákospalotai panel-tömbök, (Szkéné) színházi alagsorok, vigalmi-negyed kávézói...: megrögzött „szenvtelensége" homogén, őszinte hangokkal jár. A négy cikluson az átjárás (mondhatni) beépített. Mint „elfeledett hadihajó" csontváza a belváros közepén, melyből egymásba nyílhatnak plázák - temetők - s játszóterek... egyaránt...
A szerző „Barbarizmusa", akár egy piaci körkép: Gogol zsenialitásának pusztulása - és macskakövekre (mint „tiszta lapokra") írt (szentencia-csomókba tapadt) „nemtelenpenész"-versezettel csepegtetett, pikkelyes, ódon kastély-udvar közötti kalandozás - igaz, mindez letisztultabban, szinte csupaszítva, vesszőket, pontokat, rímeket is többnyire kigyomlálva: ne zavarják a dolgok (egyre távolabbról) nézését, a megértés növekvő repedésein át...
Kókai János: A pusztulás anatómiája. Magyar Napló, Budapest, 2011
