Fazekas Sándor
Nincs hová visszamennünk
Csehy Zoltán költészete nem hagyja nyugodni olvasóját: állandó kísérletezése, a korszakok közti merész váltásai jócskán próbára teszik az értelmezőt. Az első kötetek hagyománycentrikus poétának mutatták őt: az antik irodalom mellett a régi és klasszikus magyar irodalom modernné lényegített jelenléte járta át a szövegteret, Hecatelegium című kötete után azonban, amely a neolatin humanista költészet hagyományaiban állt benne, két lábbal, újabb izgalmas szerepjátékban mutatva meg újabb arcát, fordulat játszódott le nála. Az első három kötet is posztmodern volt, a javából, ennek azonban a Babits által újklasszicizmusként idehaza erőteljesen meggyökereztetett, az újabb időkben pedig Szigeti Csaba által egy posztmodern fordulattal radikális archaizmussá újragondolt változatával rokonítható, de egyedi és különbejáratú ’vadhumanizmusát’ művelte ekkoriban. Már a Hecatelegiumot követő Homokviharban felcsendült egy új, számomra, jelentős mértékben radikális archaistára nézve picit ijesztő hang: egy modern, szabadvers felé nyitó, a kortárs művészeti ágakat rendre mélyen integrálni képes költészeté. A Homokviharban még maradt tere a vadhumanizmusnak (vad, mert a humanizmus előremutató tendenciáit erőteljesen radikalizálva szólaltatja meg újra), a néhány hónapja megjelent Nincs hová visszamennem című kötetében azonban már csupán egy-egy utalás erejéig bukkan fel az antik és humanista hagyomány. Ott van persze, de csak tőkesúlyként, a vízvonal alatt. Sok vers fontosnak látszik a számomra ebből a kötetből; ezekből mutatnék be párat röviden az alábbiakban.
A körvonalon című vers kívánkozik e rövid olvasónapló elejére. Egy vállalható választ ad a kérdésre, miért is jó Csehyt olvasni. Vagy egyáltalán: olvasni.
A körvonalon
Végül is arra vágyunk, hogy eddig ismeretlen történésekbe
lépjünk be Hogy belefeledkezzünk, aztán egyetlen pillanatra
kijózanodva kilépjünk belőlük, és otthagyjuk, mint eb a szarát.
Csak azt a pillanatot kutya nehéz megtalálni,
de néha elég az is, ha már dereng. Ilyenkor egy új történet kezdődik,
pedig, ha logikusan belegondolunk, annak sincs se eleje, se vége.
Innen van a kötet rendhagyó borítója, amely új értelemmel tölti fel a címet. Ha egy pozsonyi szerző írja a kötetet, a Nincs hová visszamennem politikai asszociációkat kelthet. Az idézett vers jól mutatja, hogy Csehy mennyire nem egyféle húron játszik: a körvonal egyfajta általános létállapot metaforája, amely mentes mindenféle nosztalgiától. A vulgaritás is kijózanító eszközként dolgozik ebben a szövegben.
A Húsvét II. című szöveg a keresztényi létállapotot a keresztespók biológiai létállapotával veti össze, és a kereszténység teljes interiorizációját állapítja meg: noha esendőek vagyunk, már a testünkkel is kereszténnyé lettünk, biológiai értelemben. A keresztespók metaforája kisszerű, hétköznapi tragikumával jól jelzi valaminek a végét: azét a pátoszét, amely sok klasszikus modernséghez sorolható vallásos költő (pl. Pilinszky) verseinek fontos alkotórésze volt. A helyzet azonban megváltozott: Krisztusért természetesen nagy kár; a keresztespókért azonban a varjú sem károg: a személyiség elvesztette azt a transzcendens súlyát, amelyet a régebbi korszakokban még birtokolt.
A Szerelmes vers Csehy humanistán erotizáló oldalát mutatja meg. Ezt a posztmodern előtt meglehetősen konzervatív műfajt is megtámadja, szétírja. Izgalmas aszimmetriával dolgozik: míg a vers beszélője magát testies, perverz lénynek állítja be, szerelméről semmi mást nem tudunk meg, minthogy a beszélő testileg nagyon erősen vonzódik hozzá. El lehet mélázni rajta, hogy a jelenlévő mocskossága mennyire érinti a távollévő kedves mocskosságát is, akit akár petrarcai ideákkal is feltölthet a játékos képzelet, bár az ormótlan testiség, amellyel Csehy dolgozik, ellentmond a humanista módra elkövetett naiv idealizálásnak. De ez csak egy avult esztétikai érv, amelynek a valóság nem ritkán ellentmond. Igyekszik feszegetni saját szókimondásának határait: saját spermájának megnevezése nála már nem fér bele egy mégoly szabad szabadvers keretei közé sem. E szövegben a vulgaritás ezúttal vereséget szenved: a vers élvezettel tárja fel a szókimondás határait.
A kísérletezés az És nem hívtam fel ma se az öreg költőt című darabra is jellemző, amelyben a kivastagított betűk összeolvasva értelmes szöveget adnak: Én angyal meg állat vagy csak por meg pára. Nincs tehát állásfoglalás sem a vallásos, sem az ateista világkép mellett. Ez a szkepticizmus, azaz az ítélkezés felfüggesztése. Érdekes ellentmondás ehhez képest, hogy a szöveg mágikus realista vonásokat hordoz: az öreg költő, akinek testén versek jelentek meg, Borgest idézi fel az olvasóban. Ez a költő ugyanakkor a hiány, a bizonytalan olvasat fontosságát emeli ki: a lezáratlan interpretáció mellett tesz hitet. A középkorban igen elterjedtté vált toposz szerint a világ is egy könyv, amelynek olvasása Isten megértéséhez visz közelebb bennünket. Vagyishogy, Csehy rejtett szövege szerint, talán csak vinne: a világ olvasata bizonytalan, kettős olvasat, akárcsak az éné. És látá az olvasó, hogy ez jó.
Csehy Zoltán: Nincs hová visszamennem, Kalligram, 2013.
