Toroczkay András
Ezek szerint nem szeretem a halászokat
Ahogy úgy ringatják a csípejüket, szemüket a földre szegezve – borzalmas cím. Borzalmas címe egy kizárólag kortárs dán novellákat szerepeltető kitűnő kötetnek és benne Janne Teller remek novellájának. Janne Teller nem ismeretlen a magyar olvasók előtt sem. Semmi című ifjúsági regénye, amelyet A Legyek urához is hasonlítottak, egyszerre váltotta ki az olvasók és kritikusok elismerését és haragját: megjelenése után rögtön betiltották, mivel féltek tőle, hogy öngyilkosságba és depresszióba kerget, ezzel párhuzamosan megkapta a 2001-es Gyermekkönyv-díjat is.
A Scolar Kiadó antológiájában szereplő novellája a félelemről szól. Az ismeretlennel szembeni ösztönös félelemről, ami a lehető legtermészetesebben szül gyűlöletet. Az E/1-es elbeszélő mondókájából nem sokat tudunk meg, csak azt, hogy „a sínek”, avagy máshol „a töltés túloldalán” valakik, akiknek „ismeri a fajtáját”, valamiféle „rosszban sántikálnak”. Mert ezt nevelték beléjük, és egyszersmind a génjeikben is lehet. Az előítéletekből, rasszizmusból, xenofóbiából gúnyt űző írásban aztán kiderül, hogy a töltés túloldalán lévő emberek egyik főbűne, hogy másként járnak, és közben a földet nézik („mintha takargatnivalójuk lenne”). Felmerül az elbeszélőben, hogy el kellene keríteni őket. Hogy át kellene nevelni őket, megtanítani nekik, hogyan kell tisztességes ember módjára viselkedni. Mondjuk, egy sziget megtenné, ahonnan, ha már átnevelődtek, valamiféle megkülönböztető jelzés kíséretében, hogy ne keveredjenek, visszatérhetnének a töltés másik oldalára. És elhangzik a kiirtani szó is.
Mielőtt rá nem vettem magam arra, hogy beleolvassak ebbe a csúnya piros könyvbe, féltem. Talán Bergman miatt van ez a félelem az emberben még mindig, ha az északiakkal kapcsolatban felmerül a művészet szó. Hogy itt akkor mindenféleképpen szeles, kietlen pusztaságban elhangzó metafizikai mélységű, következésképpen mérhetetlenül depresszív mondatok hangzanak majd el esetleg üvöltve. És még az idő is pocsék. Az érdekes az, ha már Bergman szóba jött (aki persze nem dán, hanem svéd, de a félelmek szempontjából ez majdnem mindegy), hogy pont ő az élő cáfolata a maga keltette rossz érzésnek. Ha rászánjuk magunkat, kiderül, nem is annyira depresszívek, néha meglepően viccesek, legtöbbször egyáltalán nem érthetetlenek filmjei.
A dán kortárs irodalmárokkal is ez a helyzet. A legtöbb novella a válogatásban érdemes a figyelmünkre, és az derül ki: a dán írók mintha sokkal figyelmesebbek lennének az olvasóval, mint például a magyar kánon meghatározó alakjai. Habár elég széles a merítés, hiszen az elmúlt nagyjából húsz évből válogattak a szerkesztők, vagyis talán igazságtalan és túlzó az összehasonlítás. Egyedül két írást nem sikerült megfejtenem (ezzel együtt élvezni sem), furcsamód mindkettőben halászok szerepeltek. Ezek szerint nem szeretem a halászokat.
Feltűnően sok a női szerző, ami rögtön el is szomorít – mármint hogy feltűnik az ilyesmi. Főleg hogy mikor módszeresen összeszámolom őket, kiderül: a tizenhét szerzőnek a fele nő. Ha jobban ismerném Dániát, ez amúgy nem lepne meg. Beszédes tény, hogy Dániában volt másodjára női miniszterelnök a világon, s egy kétezres adat szerint a parlamentjükben 45%-ban nők ülnek.
A novellák mindig érdekesek, sokszor csattanóra kifuttatva, vagyis szórakoztatóak, és soha nem optimisták, de legtöbbször nem is igazán szomorúak – valahol a kettő közti sávban. Szóba kerül a szélesebb társadalmi problémáktól kezdve (hajléktalanok, drogosok, rasszizmus) az egészen mikroszintig (házasság, család határai, az ember személyes boldogságkeresése) szinte minden. Egy férfi narrátor szerint (Egy kiegyensúlyozott fiatalember tükörképe) „a nő az egyedüli lény a földön, akivel az együttlét: egyetlen hosszú búcsú és eltávolodás.”
Sokszor a misztikum, a horror vagy a thriller, néha a mese eszközeivel élnek a szerzők.
Az egyik novellában egy rejtélyes bőrönd tűnik fel, amely bár üres, mégis nagyon nehéz, a feleség bőröndje ez, amelyből éjjelente egy rejtélyes alak mászik ki, hogy megtermékenyítse őt. Máshol a házaspár egy gonosz mocsár mellett lakik. Egy harmadik novellában az írói válságban szenvedő író névtelen szerelmes leveleket küldözget a barátnőjének, majd egy színészt is felbérel, hogy vele csalja meg barátnője, és hogy képes legyen megírni az egész esetről egy novellát, bizonyítván termékenységét.
Aztán van olyan novella is, ahol egy képzeletbeli diktatúrában a Központi Igazgatóság mindenáron szeretné elérni, hogy a naplementék ugyanolyanok legyenek. Csakhogy egy szép napon a naplementékért felelős óriást, bizonyos Felhőgyűjtőt egy fiatalember szemtelenül megkritizálja, mivel őt untatják az uniformizált alkonyok, változatosságra vágyik. Miután az óriás jól megsértődik, megfogadja a kritikát, amitől persze minden megváltozik.
Ahogy úgy ringatják a csípejüket, szemüket a földre szegezve, Scolar Kiadó, 2012, 248 oldal, 2950 Ft
