Fazekas Sándor
Darvasi László: Virágzabálók
Darvasi László regényének kritikai visszhangja meglehetősen kétarcú. Egyesek regényirodalmunk csúcsaként emlegetik, míg mások megpróbálják az alapvetően igen-igen kedvező visszhangot legorombító, durva támadással önnön magasztos szakértelmük fényezésére felhasználni. Kölcsey óta ilyen a magyar kritikai élet, mindig is a rózsaszín és a fekete dominált a palettán, igaz, szerencsére nem csak ez a kettő létezik. A könyvesblogok és a közösségi média pedig minden emberből kritikust, helyesebben szólva megmondóembert csinál. Nézzük akkor, hogyan lehet egyensúlyozni a kritikátlan rajongás és a ledorongolás között, amely kritikusi szakértelmünk igazolását szolgálja.
Darvasi könyve egy nagyszerű stílusban megírt, sodró lendületű, a mágikus realizmus kelet-európai változatának kialakítására kísérletet tevő regénye, sok szempontból vakmerő vállalkozás. Először is rengeteg különböző nép (magyar, cigány, osztrák, zsidó, szerb, bosnyák) folklórelemeiből, történelméből építkezik, és megkísérel mindebből egy sajátos közép-kelet európai mitológiát előállítani. Történelmi hitelességet számon kérni, történelemkönyvnek nevezni szerintem egyáltalán nem szerencsés, mert annál többről van szó. Ivo Andrić Híd a Drinán című regénye, amely a könyv egyik mottóját adja, s fontos előképnek látszik, hasonló kísérlet, de benne a délszláv történelem és mitológia sokkal egységesebben, kihagyások, torzítások, mágikus átírás nélkül jelenik meg, míg Darvasi (ahogyan ezt Takács Ferenc kritikája is megállapítja) határozottan öntörvényűen kezeli a századok történelmét (is). Nem érdeklik a legújabb idők fordulatai, háborúi, éles ellentétei, ezeket beleolvasni lehetetlen, számonkérni nem érdemes; tehát nem történelemkönyv, vagy csak annyira, mint a Száz év magány. Ellentmondásos könyv, amelyet a mesélőkedv hív életre, mozgat és tart életben... és valami más, titkos adalék, amelyről eddig alig szólt a (regényhez sokféleképp közelítő) kritika. Dosztojevszkij A Karamazov testvérekje nem pusztán halvány nyomaiban van jelen: a cselekmény alapstruktúráját adja. A szenvedélyeinek élő, gátlástalan Pelsőczy Klára, a könyv igazi főszereplője Katyerina Ivanovnára emlékeztet; férje, Szép Imre Ivan Karamazovra; a zabolátlan, őserejű, ellenállhatatlan Szép Péter Dmitrij Karamazov alteregója, itteni alakváltozata; s végül a regény valós és mitikus szintje közötti, ifjú Pallagi Ádám Aljosáé. Pelsőczy László, aki talán nem a Karamazovok atyjára, Fjodor Ivanovicsra emlékeztet, hanem mintha magának Darvasinak a torzított képmása (is) lenne, a könyv első részletesen megrajzolt figurája, mondhatni: a történet áradásának forrása és kezdete (bár a történet természetesen a titokzatos, s a történet elején már részben hatalmát vesztett, a történetben azonban nagyon is aktív, mindenkivel kapcsolatban álló bábjátékossal, Schütz bácsival indul). Számomra talán Pelsőczy László az egyik legéletszerűbb szereplő. Radics Viktória radikális kritikája szerint egyáltalán nincsen lélektani hitele a figuráknak; nos, ezzel is vitatkoznék. Pelsőczi Lászlónak nagyon van, és Klára figurája is meglehetősen eleven. Persze akadnak kevésbé szilárd körvonalakkal rendelkező karakterek, de ez a Darvasi-módszer része. Legalább olyan fontos ebben a könyvben a titok, az elhallgatás, az irónia és a relativizálás láthatatlan mellékzöngéi, mint maga az elbeszélés fő sodra. Saját szerepét, feladatát is megkérdőjelezi a regény szerzője, hiszen olyan korban élünk, amelyben a nagy elbeszélések totális érvényessége és számonkérhetősége megszűnt. Ez ugyan ordas nagy közhely, és elnézést érte, hogy leírom, de a Darvasin fanyalgók számára mégsem teljesen látszik világosnak, mint ahogyan az sem, hogy nem nézhetünk minden egyes elbeszélést a történeti hűség, a valószerűség és a lélektani hitel szemüvegén keresztül. Ide kívánkozik egy régi modern szerző, Zrínyi egyik mondata: „...fabulával kevertem az históriát. Ezt Homérustul és Vergiliustul tanultam, aki azokat olvasta, megesmérheti egyiket a másiktul.” A 17. századi poéta, Darvasihoz hasonlóan, azt vallotta, hogy a történetírásnál mélyebb forrásból is lehet meríteni, s így alkotni meg egy archaikusabb, de teljesebb világmodellt. Másrészt pedig az általam némileg inkriminált Radics-kritika éppen Babits banális Kosztolányi-kritikáját idézi fel: amelyben Babits éppen azokkal a vádakkal illeti Kosztolányit, mint a kritikusok egy része Darvasit. Felszínes, túl szép, de nincs mélysége. Az Esti Kornél éneke mintha Darvasi irodalmi elveire is ráolvasható lenne: mily sekély a mélység, és mily mély a sekélység! Szkeptikus vagyok abban a tekintetben – s ezt a kételyt mintha Darvasi is osztaná –, hogy létezhet-e egyáltalán az egész ellentmondásos magyar történelmet magába olvasztó nagy elbeszélés; meglehet, hogy sohasem volt olyan kor, amikor ez lehetséges volt, bár ennek illúzióját felkeltő művek azért akadtak. Fragmentált történelmek vannak, amelyek relativizálják egymást. Darvasi iróniája és öniróniája is a legmesszebb menőkig helyénvaló; a szélsőséges kritikáknak sem ártana belőle néha.
Darvasi László: Virágzabálók. Magvető Kiadó, 2010.
