Szakács István Péter
Vágy és beteljesülés titokzatos tájain
Két gyerek ül délutánonként a kanapén, és zenét hallgat. Egy fiú meg egy lány: Hadzsime és Simamoto. Tizenkét évesek és egykék. Nat King Cole dalai, a Pretend és a South of the Border, West of the Sun hallatán lelkük és kamaszodó testük egyazon ritmusra rezdül, s hagyják, hogy az ismeretlen szavak s az ábrándozásra késztető dallamok magukkal ragadják őket párhuzamos képzelődéseik kimondhatatlanul csodálatos tájai felé. Aztán szétválnak útjaik. Ez a kiindulópontja Murakami Haruki regényének[1], mely két felnőtté váló hősének sorsán keresztül szerelem és csalódás, valóság és képzelet, élet és halál kapcsolatára kérdez rá. S arra, hogy mi történhet akkor, ha az évtizedek óta rejtőzködő vágynak váratlanul lehetősége adódik a beteljesülésre…
A történet narrátora Hadzsime (japánul: ’kezdet’) retrospektív perspektívából, harmincas éveiben járó felnőttként tekint vissza életére. Lineáris elbeszélése során kétféle, jól elhatárolható történet és történetmondói magatartás bontakozik ki.
A szöveg első fele fejlődésregényként, a szexuális beavatás történeteként olvasható. Lányok sora jelenik meg benne, s a főhős férfivá válását ismerjük meg belőle. Az első csók, az első meztelenül magához ölelt lány, majd szüzességének elvesztése, s ezt követően ifjúkori párkapcsolatai elevenednek meg előttünk, végül pedig házassága Jukikóval, egy szeretetre méltó lánnyal. Ez a történetmondás egyszerre személyes és tárgyilagos, ok-okozati összefüggésekre épülő, legapróbb mozzanataiban is föltárt, bensőséges én-történet.
Aztán huszonöt esztendővel később a ragyogó mosolyú, gyönyörű és titokzatos Simamoto váratlan feltűnésével nem csak Hadzsime addig boldognak hitt, kiegyensúlyozott családi élete változik át sivárnak és jelentéktelennek érzett puszta létezéssé, ezzel együtt átalakul elbeszélésmódja is. A történet összefüggő textúráját hiátusok bontják meg. Ezek a fehér foltok Simamoto életével kapcsolatos lényeges kérdések. (Van-e férje? Honnan származik az elegáns megjelenéséhez szükséges pénze, amikor saját bevallása szerint soha nem dolgozott életében? Milyen kapcsolatból született alig egy napig élt kisbabája? Miféle rejtélyes és félelmetes betegségben szenved, mely a leselkedő halálra figyelmezteti Hadzsimét? Miért kereste föl negyedszázad múltán gyerekkori szerelmét, hogy aztán ugyanolyan váratlanul, mindenféle magyarázat nélkül faképnél hagyja? S végül mi történhetett vele a Hadzsiméval töltött, minden képzeletet fölülmúló szerelmes éjszaka után, amikor annyi év hiábavaló vágyakozása után végre az egymáséi lehettek?) Így a Simamoto ragyogó mosolya mögött rejtőző titkok örökre megválaszolatlanok maradnak, s a narrátor és az olvasó is csak saját képzeletére hagyatkozhat, hogy kitöltse ezeket a nyugtalanító űröket. Mindez azt eredményezi, hogy a szöveg első felének magabiztos elbeszélője elbizonytalanodik, s többször is úgy érzi, hogy valamiféle tündéri vagy boszorkányos káprázat foglya lett. A narráció üteme is megváltozik a regény második felében: az emlékeket fölleltározó elbeszélés szabályos ritmusa helyett Simamoto titokzatos fel- és eltűnései ritmizálják a szöveget, melyek egyetlen közös nevezője, hogy az asszony mindig csendes, esős estéken tűnik föl a férfi életében, amikor a vízcseppek összekötik az eget a földdel, s közben elmosnak mindenféle árulkodó nyomot.
A regény zárlata fölvet még egy utolsó, s talán mindennél fontosabb kérdést: hogyan lehet mindezek után visszatérni a mindennapokba, a normálisnak nevezett élet kerékvágásába. Annál is inkább nyugtalanító ez a kérdés, mivel Hadzsime úgy érzi, hogy Simamoto szerelme fölülírt benne minden másféle értéket. Ebben a kétségbeejtő helyzetben vált jelen időre az elbeszélés, mintegy azt sugallva, hogy döntő fordulópontjához érkezett a történet. Innen még el lehetne indulni Simamoto felkutatására, Hadzsime azonban másként dönt: mindent bevall feleségének, s megpróbál visszatérni a családjához: „Senki sem sző álmokat nekem – az én feladatom, hogy mások álmait vigyázzam.” (203. o.)
Ez a választás első látásra gyáva megfutamodásnak tűnhet, álmai feladásának. Ha azonban hosszasabban eltöprengünk ezen a prózaian pragmatikusnak tűnő alternatíván, az is fölmerülhet bennünk, hogy az álmok illékony természetüknél fogva nem menthetők át a hétköznapi valóságba, mert abban a pillanatban, amikor érintkeznek a realitás világával, megszűnnek létezni. Hogy életünk valójában olyan, mint egy gyerekkorban idegen nyelven fölcsendülő ének, melynek lágy dallama és ismeretlen szavai kezdetben ábrándozásra késztetnek bennünket, hogy aztán idővel, a titokzatosan hangzó szavak jelentésének megismerése után szétillanjanak ábrándjaink, s besoroljunk végre és végleg a mindennapok illúzióktól mentes, kézzelfogható valóságába. Hogy valójában akkor leszünk igazából felnőttek, amikor immunisokká válunk az álmokra.
