Hírek
Pánics Feri elment
Elaludt és nem ébredt fel. Legalábbis nekem ezt mondták ma este a telefonba. Mindegy is, hogyan. És hogy tegnap történt. Tegnap, ma, holnap. Ez is mindegy már. Elment.
Író volt és újságíró. A barátom.
Két hónapja mondta, hogy végre összeállt az első novelláskönyv. Vannak még elfogadott írásai különböző folyóiratoknál, azok még jönnek, aztán majd jöhet a kötet is. Nagyon készült rá, már évtizedek óta.
Még Battonyáról ismertük egymást, az első találkozásunkkor azonnal összebarátkoztunk. Bár volt köztünk egy jó év korkülönbség, ő 1962-es volt, én ’63-as, az általános iskola vége felé valahogy mégis egymásra találtunk. Sokszor lesétáltam hozzá a szülői házba, neki mutattam meg az első verseimet, ő mutatta a nehezen beszerzett polcot és a könyveket. Hogy mit olvas, és hogy én mit olvassak. Író akart lenni, én költő. Szenvedélyes volt, szinte mindig csak az irodalomról és a zenéről beszélt. Az anyja akkor már nem élt. Együtt jártunk át Mezőhegyesre, tervezgettük a jövőt, együtt akartunk főiskolára menni. Aztán ő Bajára került, én meg Debrecenbe. Évek múltán találkoztunk csak megint. Akkor már Békéscsabán élt, én Gyulán. Egyedül maradt a világban. Az apja halála után eladta a battonyai házat, és boldogulni próbált. Többször átjött hozzám, novellákat hozott, sörözni mentünk, olvasgattunk, beszélgettünk, javítgattunk. Aztán én is meglátogattam az albérletében, beszéltünk megint zenéről, beszéltünk megint irodalomról, szenvedélyesen.
A szülei hamar elmentek. Előbb az anyja, aztán az apja. Feri ragaszkodott a múlthoz, szinte minden részletre pontosan emlékezett, Battonyára, az iskolákra, a barátokra, a korra. És nem szépített semmit, hajlíthatatlan volt a magánéletben, könyörtelen az irodalomban (Tomi és az ördög). Gyönyörű novellában emlékezett a korán elvesztett anyára (Búcsú), és később az apára (Apám az oroszokat nyírta).
Drága barátom, sok minden elmaradt. Néhány hete még hívtál, ahogyan én is, mert segítség kellett. Akkor hívtuk egymást, ha segítség kellett. Már nincs több ha, már nincs több segítség. Gyönyörű kislányod született, mutattad egyszer a mobilon. Őt hagytad hátra magadból és a novellákat. A könyv most már a mi dolgunk, bárkásoké, és meg is lesz. Te meg azt ígérd meg, hogy ott leszel velünk a bemutatón, még egyszer, utoljára.
Kiss Ottó
2009. március 30.
Pánics Ferenc Búcsú című prózája a 2005/1. Bárkában
Író volt és újságíró. A barátom.
Két hónapja mondta, hogy végre összeállt az első novelláskönyv. Vannak még elfogadott írásai különböző folyóiratoknál, azok még jönnek, aztán majd jöhet a kötet is. Nagyon készült rá, már évtizedek óta.
Még Battonyáról ismertük egymást, az első találkozásunkkor azonnal összebarátkoztunk. Bár volt köztünk egy jó év korkülönbség, ő 1962-es volt, én ’63-as, az általános iskola vége felé valahogy mégis egymásra találtunk. Sokszor lesétáltam hozzá a szülői házba, neki mutattam meg az első verseimet, ő mutatta a nehezen beszerzett polcot és a könyveket. Hogy mit olvas, és hogy én mit olvassak. Író akart lenni, én költő. Szenvedélyes volt, szinte mindig csak az irodalomról és a zenéről beszélt. Az anyja akkor már nem élt. Együtt jártunk át Mezőhegyesre, tervezgettük a jövőt, együtt akartunk főiskolára menni. Aztán ő Bajára került, én meg Debrecenbe. Évek múltán találkoztunk csak megint. Akkor már Békéscsabán élt, én Gyulán. Egyedül maradt a világban. Az apja halála után eladta a battonyai házat, és boldogulni próbált. Többször átjött hozzám, novellákat hozott, sörözni mentünk, olvasgattunk, beszélgettünk, javítgattunk. Aztán én is meglátogattam az albérletében, beszéltünk megint zenéről, beszéltünk megint irodalomról, szenvedélyesen.
A szülei hamar elmentek. Előbb az anyja, aztán az apja. Feri ragaszkodott a múlthoz, szinte minden részletre pontosan emlékezett, Battonyára, az iskolákra, a barátokra, a korra. És nem szépített semmit, hajlíthatatlan volt a magánéletben, könyörtelen az irodalomban (Tomi és az ördög). Gyönyörű novellában emlékezett a korán elvesztett anyára (Búcsú), és később az apára (Apám az oroszokat nyírta).
Drága barátom, sok minden elmaradt. Néhány hete még hívtál, ahogyan én is, mert segítség kellett. Akkor hívtuk egymást, ha segítség kellett. Már nincs több ha, már nincs több segítség. Gyönyörű kislányod született, mutattad egyszer a mobilon. Őt hagytad hátra magadból és a novellákat. A könyv most már a mi dolgunk, bárkásoké, és meg is lesz. Te meg azt ígérd meg, hogy ott leszel velünk a bemutatón, még egyszer, utoljára.
Kiss Ottó
2009. március 30.
Pánics Ferenc Búcsú című prózája a 2005/1. Bárkában
2009. március 31.
