Meghalt-e a szerző? A kilencvenes években tettek egy próbát elföldelésére. Ma azonban már valamiféle elégikus és nosztalgikus mosollyal gondolhatunk arra a dicső időszakra, amikor észre sem vettük, mi van a cím fölé írva. Azóta – az irodalomtörténészek legnagyobb megelégedésére – történt néhány újabb fordulat. Az „elsődleges kontextus” presztízsének felértékelődése újra szükségessé – vagy legalábbis megalapozottá – tette, hogy a szerző „feltámadjon” – vagy legalább ismét beszéd tárgyát képezze. Nem is kellett sokat várni az új, modern szemléletű életrajzok megjelenésére, amelyek azonban nemegyszer kísértetiesen hasonlítanak a „hagyományos”, a kilencvenes évek előtti biográfiákra.

Az új életrajzok rendjébe illeszkedik a Kalligram Kiadó Magyarok Emlékezete című sorozatának újdonsült tagjaként megjelent, Eötvös Józsefről írt könyv. Devescovi Balázs nem egyszerű feladatra vállalkozott, amikor elhatározta, hogy „feltámasztja” a reformkori írót és politikust. A sorozat eddigi irodalmárokról szóló kötetei ugyanis – Sárközy Péter Faludi Ferenc (1704–1779) és Kerényi Ferenc Madách Imre (1823–1864) című életrajza – a szerzők témabeli jártasságának köszönhetően igencsak magasra tették a mércét a következő könyvek számára. Szerencsére Devescovi Balázs, aki több publikációjával gazdagította már az Eötvös-szakirodalmat, aki digitális formátumban is elérhetővé tette A falu jegyzőjének 1845-ös kiadását, és akinek doktori disszertációja is Eötvös regényeiről szólt, sikeresen megfelelt az elődök által az olvasóban keltett elvárásoknak.

A könyv a sorozat többi darabját is jellemző elegáns külalakban jelent meg. Látni való, a kiadó külön törekedett arra, hogy a vörös-arany színű, az életrajz szereplőjének képét felmutató, ízlésesen egyszerű borítóval rendelkező kötet a könyvtárak és az olvasók polcainak dísze lehessen. Dicséretet érdemel az olvasást könnyítendő és érdekesebbé tevő mellékletek és képek alkalmazása, ahogyan a szép könyvhöz dukáló könyvjelző is. A mellékletek azonban kötetről kötetre változóak. A Madách-könyv főszövege után találhatunk családfát is, ami a többi kötetre nem jellemző; a Faludi-kötetben pedig teljes bibliográfiával találkozunk, ugyanakkor az Eötvös József könyvjegyzéke „csak” a legfontosabb könyvek leírását mutatja fel. A képek sem egységesek a sorozaton belül, hiszen Sárközy Péter könyvében a szöveg közben helyezkednek el, míg Devescovi Balázs mellékletbe rendezve jelenteti meg őket. Hasonló a lábjegyzetek helyzete is (Sárközy Péter alkalmaz lábjegyzeteket, Devescovi Balázs nem). Ez akár azt is jelenthetné, hogy a kiadó – slendrián módon – nem törekedett arra, hogy egységessé tegye a sorozatban megjelenő életrajzokat. Azonban valószínűleg közelebb állunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, ez a slendriánság voltaképpen ígéretes sokszínűség, hiszen láthatjuk, hogy többféle módon, más-más eszközökkel, sokféle kapcsolt szöveggel és vizuális ábrázolással, különböző elbeszélési formák használatával is lehet élvezetes élettörténeteket írni. Ezt az első látásra talán rendszertelenségnek tűnő jelenséget tehát a mai olvasók, akik az életrajzírás reneszánszát élő irodalomtörténet-írást figyelemmel kísérik, és akik élesebb szemmel figyelnek a paratextusok szerepére, valószínűleg helyeslő bólintással fogják honorálni.

Más kérdés, hogy a Magyarok Emlékezete sorozatcímet helytállónak érzi-e ez az olvasó. Az emlékezettel, az emlékezet helyeivel és a kulturális örökséggel foglalkozó elméletek láthatóan hatással lehettek a sorozat életrajzaira – így az Eötvös Józsefre is –, hiszen a szerző halála (?) után az emlékezetben fennmaradó anekdotákat, legendákat előszeretettel sorolja Devescovi Balázs is. Ezt viszont éppen azért teszi, hogy semmissé tegye, lerombolja azokat a kultikus jellegű történeteket, amelyek hamisnak, hiteltelennek minősülnek a tudományos szemléletű, „sine ira et studio”-igényű életrajzírás ítélőszéke előtt. A szerző itt inkább a nagy rendszerező szerepét vállalja magára, aki elválasztja a babot a lencsétől, a hazugot az igaztól, holott az emlékezetnek sokkal jobban kedvezne az ellenőrizetlen, homályos és jótékony káosz. A valótlan, de pozitív érzelmeket előhívó történetekből építkező emlékezet és az észérvekkel dolgozó tudományos történetírás közötti összeférhetetlenség többször megmutatkozik a kötetben. Devescovi Balázs célja leginkább népszerűsítő jellegű, amint A magára hagyott szobor című bevezetésben írja: „Eötvös József életútjának elővezetésével felfrissíteni egy kissé a magyarok emlékezetét” (9.). Ennek az lehetne a következménye, hogy az elfelejtett Eötvös-szobor (amely Eötvös magára hagyatottságát is szimbolizálja) térképészeti fogalomból újra emlékezethellyé válna, hogy a málladozó Eötvös-emlékműveket felújítanák, hogy a polcokon porosodó regényeket újra kezükbe vennék az olvasók. Kérdés, hogy ezt el lehet-e érni tudományos hipotézisek felállításával, szoros forráselemzéssel, szigorú tények felmutatásával? Sokszor tapasztalhatjuk, hogy a tudományos megállapítások éppen az emlékezettel szemben működnek, lehetetlenné téve egy érzelemteli, kultikus viszonyulást a tudományos tényekbe bebörtönzött személy iránt.

Gyakori persze, hogy éppen a tudomány leírásai használnak legtöbbet a kultusznak. Amikor például kiderítették, hol állt Móricz Zsigmond valóságos szülőháza, nem egyszerűen tanulmány született róla, de rögtön emléktáblát is avattak az új helyen. Az avatás után viszont a résztvevők mégiscsak elmentek a „korábbi” szülőházhoz, hogy megtekintsék az ott lévő múzeumot, jelezve, hogy a kultusz több helyen, több formában is működhet egyszerre. Hasonlóan örömteli például, hogy Békés megyéről is egyre többet tudhatunk meg Eötvös kapcsán. A Trefort Ágoston által elmondott emlékbeszéd idézete mellett – ami egyébként valóságos idillként mutatja be az író alföldi életét (idézi – 138.) – megemlíti az életrajz Eötvös saját véleményét: „[a] pusztáról írok, hol négy nap óta jármas ökrök, bárányok és néhány komondor s igásló társaságában töltöm időmet, gyönyörködve a trágyán, mely kihordatott, […] s fonnyadt vetéseimen s a még szántatlan tarlón, egyszóval élvezve mindazon gyönyöröket, miket a mezei élet az év ezen szakában nyújt, s mik előtt, ha véletlenül Olaszország helyett nemes Békés V[ár]megyébe szorul, még a nagy Máro múzsája is valószínűleg elhallgatott volna.” (idézi – 139.) Trefort, úgy látszik, inkább A falu jegyzője végén olvasható reményteljes Alföld-leírást tartotta autentikusnak, míg Eötvös inkább a „magyar ugar”-jelenségről számol be levelében. Szinte dúskálunk a Békés megye-leírásokban, amelyek egyaránt a kultusz alapjául szolgálhatnak.

Szerencsére tehát Devescovi Balázs nem csak tudományos eszközöket használ az „emlékezet felfrissítésére”, de megpróbál az olvasók érzelmeire is hatást gyakorolni. Mindenekelőtt azzal, hogy szánalmat ébreszt az elfeledett író iránt, akinek szobra mellett fel sem nézve elballag az egyszerű járókelő, akinek méltatlanul elhanyagolt kriptája és emlékműve „siralmas állapotban van” (297.) Ezeket a megállapításokat egyébként saját fotóival is igazolja a szerző. Az Eötvös téri szobor alatt emberek ücsörögnek – természetesen háttal az érdektelen írónak –, az emlékműtől jobbra pedig inkább az utcakövekkel foglalkozó járókelő sétál, mit sem sejtve a föléje tornyosuló szoborról (315.). Hasonlóan ábrázolja az író kriptáját a melléklet két képen. Az egyiken Eötvös mozgalmas temetése látható (Ranics A. fametszete Keleti Gusztáv rajza után) hintókkal és rengeteg emberrel. Ezzel szemben Devescovi Balázs fényképe a ma már omladozó, gazzal felvert kriptát mutatja, elfeledetten, emberek nélkül (333.).

Mielőtt azonban az olvasó túlságosan megsajnálná az emlékezetből kihulló Eötvöst, azért azt is megemlíthetjük, hogy a Sváb-hegyi Eötvös szobor nagyon is jó állapotban van, díszes virágoskerttel körülvéve (Devescovi Balázs fényképe – 332.), jelezve, hogy az író helyzete azért nem teljesen reménytelen. Valószínűleg ugyanígy vélekedik az, az irodalomtörténet iránt érdeklődő olvasó is, aki a reneszánszukat élő történelmi regények körül is vizsgálódott. Ő ugyanis láthatja, hogy a Magyarország 1514-ben igenis élő olvasmány. Hozzáteszem, Eötvös még az iwiw nevű népszerű ismerősgyűjtögető honlapon is megtalálható (fia, Lóránd küldte neki a meghívót) és bejelölhető ismerősnek. Valóban, nem sok ismerőssel büszkélkedhet (330-cal), de olyan prominens személyek is találhatók közöttük, mint Tacitus, Bulgakov, a két (!) Töhötöm vezér, vagy a skót szabadságharcos William Wallace. A tréfát félretéve, azért sok olyan nagyszerű író található a magyar irodalomban, akiket még a Mohácsy-féle irodalomtankönyvből is kirekesztettek, és akik a kánon perifériáján dideregve várják sorsuk jobbra fordulását (Eötvösről pedig – íme – még új életrajz is született!).

A másik eszköz, amivel Devescovi Balázs a magyarok emlékezetét fel kívánja frissíteni, az emlékezethelyek kijelölése. Sokat sejtet ezzel kapcsolatban a képmelléklet is, hiszen a harminchét képből Eötvös műveinek címlapjairól hat kép található, az író hét képen szerepel, viszont nyolc kép készült azokról az épületekről, ahol Eötvös lakott (igaz, a Karthausi-lakról két kép is található a mellékletben). Ez azt sugallhatja, hogy a házak legalább olyan mértékben meghatározzák az életrajzot, mint a művek, amiket az író maga után hagyott. Ugyanez a következtetés vonható le az életrajznak azokból a gyakran igen hosszú részleteiből, amelyekben Devescovi Balázs arra keres választ, hol is lakhatott Eötvös. A leghosszabb ilyen rész A hazatérés után című fejezetben található; több mint hat oldalon keresztül olvashatunk az író lakásproblémáiról (232–238.). Az emlékezethelyeknek szentelt ilyen kitüntető figyelem miatt nagy gondot fordít az Eötvösről szóló emléktábláknak is a szerző (pl.: 52, 103, 150.), ami a sorozat Faludi Ferencről írt életrajzára is jellemző. Devescovi Balázs ezekben és az ehhez hasonló részekben mintha követendő például akarná állítani a Goethe karlsbadi szállásához ellátogató Eötvös József magatartását, aki a nagy német költő iránti kultikus tiszteletét azzal is kimutatja, hogy a polgármestert rábírja, tegyen emléktáblát Goethe házára.

A könyv azonban nem csak az emlékezők számára nyújt érdekességeket. Az olvasó ugyanis találhat az életrajzban részletes és élvezetes elemzéseket az Eötvös-regényekről, több tudományterület eredményeit is felhasználó következtetéseket, a szakirodalom alapos, jó érzékű ismertetését (ha a szakszerű lábjegyzeteket hiányolhatja, és a gyakori, hosszú idézeteket nehezményezheti is az olvasó). A regényelemzések valóságos könyvajánlások. A falu jegyzője Devescovi Balázs szerint „bizonyos szempontból kifejezetten élvezetes olvasmány” (178.), amit az Eötvös főművének tartott alkotás aprólékos, jó érzékű elemzésével bizonyít, külön kitérve az író által használt súlyos és nemegyszer fárasztó, még a magyar szakos egyetemistákat is elrémítő körmondataira. A szerző úgy gondolja, „célravezetőbb a méreg és a kritika helyett inkább átadni magunkat az eötvösi mondatok hömpölygésének” (178.). A karthausiról és a Magyarország 1514-benről is hasonlóan élvezetes elemzések olvashatók a kötetben, amiknek hatására tényleg kedve támad az embernek kezébe venni a „három nagy regényt”. Más kérdés, hogy maga Eötvös hogyan vélekedett saját életének és műveinek kapcsolatáról: „ahhoz, miként támadtak az egyes művek s miként jutottam meggyőződéseimhez, a publikumnak semmi köze” (idézi – 21–22.). Ez a mondat nem csak azt mutatja, hogy Devescovi Balázsnak nagyon nehéz dolga volt, amikor a magáról nyilatkozni nem kívánó Eötvös életútját megírta, de azt is, hogy az olvasó nagy titkokkal szembesülhet, ha belepillant egy író magánéletébe.

A szerző feléledését ünneplők azt is tapasztalhatják, hogy az életrajz hagyományos sémái, elbeszélésformái nagyon maradandónak bizonyultak (például hogy egy író, költő szövegeit fel lehet osztani „zsengékre” és „érett művekre”, hogy a személyiségek élettörténetében léteznek „előzmények” és „fordulópontok”). Eötvösnek a Devescovi Balázs által ábrázolt életútja ugyan modern töredezettséget mutat. Több, egymással lazán egybefüggő fejezetre osztja könyvét a szerző, mutatva azt is, milyen nehéz – vagy egyáltalán: lehetetlen – megismerni és egységes, organikus narratívába önteni egy sokoldalú, bonyolult, még önmaga számára is nehezen érthető személyiség sorsát (a fejezetcímek egyébként néha talán túlságosan is figyelemfelhívóra sikeredtek, ilyen például a Születés versus keresztelés, az A három nagy regény mint szépirodalmi alkotás és a Katasztrófa és házasság). Az életrajz után következő kronológia viszont éppen arra mutat rá, hogy – ha csak dátumok és események felsorolásával – lehetséges egységes történetet összeállítani.

Látható, a szerzők „újraéledését” bemutató életrajzokat nem valamiféle hajmeresztő zombi-történetként kell kezelnünk, hanem egy újfajta irodalmi divat nagyon is ígéretes dokumentumaiként. Ezek a népszerűsítő elemeket is tartalmazó, de az irodalomtudomány számára is értékes könyvek talán tényleg képesek lesznek arra, hogy az olvasót rábírják, ismerősként tekintsen az írók szobraira, emléktábláira, előkeresse, és újraértelmezés tárgyává tegye a régi szövegeket.