„Új ábrákkal az a régi könyv...” – írja Kovács István A kapcsos könyv régi és új lapjaiban. Új, válogatott versekből összeállított kötete is egyfajta „kapcsos könyv”, régi és új lapokkal. Régiekkel az egykori kötetekből válogatva, s újakkal, hiszen néhány vers ezidáig csak folyóiratokban jelent meg. A „régi” versek a Havon forgó ég (1973), az Ördöglakat (1982), a Véset (1985), A tér töredékei (1995) és a Kézmozdulat a szürkületben (2004) című kötetekből, az egykori ciklusokat és a keletkezés időrendjét megbontva, Kovács István észrevételeivel, javaslataival, jóváhagyásával, új ciklusrendben szerepelnek. Nyilván a ciklusalkotás is egyfajta értelmezés, de leginkább egy lehetőség felkínálása az olvasónak az újraolvasására, értelmezésre, újragondolásra. Anélkül, hogy a versek értelmezését az aktualizálással szűkíteni szándékoznám, úgy vélem, Az idő torkában ma különösen fontossá vált – a visszatekintgetések helyett a szembenézés, nem köldöknézésbe süppedve, hanem a továbblépés viszonylatában. Ez a válogatás, összegzéseként is olvasható Kovács István eddigi költői pályájának, de olvasóként nem tudtam (persze nem is akartam) kitérni szembesítő ereje, jellege elől sem. A versek ilyen olvasata ma más múltbéli időszakokhoz hasonlóan talán nagyobb hangsúlyt kaphat. Ugyanakkor úgy vélem, az aktualizálás sosem válik egy alkotás javára. Monostori Imre jegyezte meg Németh László írásai kapcsán, hogy azok nem aktuálisak, hanem korszerűek. Kovács István költészete is korszerű. A recepciót olvasva úgy tűnik, az egykori olvasókat éppúgy megszólította, mint a mostaniakat. Történelemfelfogása, egyáltalán a történetiség kérdése, az időről, létről való gondolkodása költészetét megnyitja a befogadó olvasás, értelmezés felé. Egy válogatáskötet mindig merész vállalkozás, leleplező vagy inkább felfedő ereje van. Kovács István válogatott verseinek gyűjteményét azért is tartom rendkívül fontosnak, mert lehetőséget teremt arra, hogy olvasóként felfedezzük, milyen sokféleképpen nyílhat meg Kovács István költészete.
     Kovács István változatos élete, gazdag és sokrétű alkotói pályája során költészetével szemben olyan szerénységgel viseltetett, oly mértékben nem a saját személyes érvényesülésével, önmegvalósításával, hanem a legnemesebb értelemben vett szolgálattal foglalkozott, hogy a versek valahogy mindig háttérbe szorultak. Ez a kötet lenyomata annak is, miként követeltek utat maguknak a versek alkotójuktól. A kötetet forgatva talán kevésbé érzékelhető az a szűkszavúság, amelyet recepció rendszerint felvet Kovács István költészetével kapcsolatban. Szűkszavúságát inkább mesteri képi és fogalmi tömörítései kapcsán érzékelheti az olvasó. Persze a recepció felfedi az élet- és alkotói pálya gazdagsága mellett a talán még nem történelemmé vált időszakban megélt, torokszorító kényszerű várakozást, amely az egyes köteteket időben elválasztotta egymástól. A kilencek antológiájának (Elérhetetlen föld) küzdelmes megjelenése a kultúrpolitika szempontjából mintha meghatározta volna az egyes alkotói pályák sorsát is... Mindemellett – természetesen nem releváns értelmezői szempontként jegyzem meg – a válogatás során nem tapasztaltam, hogy Kovács István „kevés” verset írt volna, noha nyilvánvaló, s nyilatkozatai alapján tény, hogy több vers kért volna utat magának az alkotás és megjelenés felé. Az egyes ciklusok kiemelnek egy-egy problematikát, melyek azonban együttesen, lírai együttmozgásban, ontológiai perspektívából határozzák meg Kovács István költészetét. Ez jellemző mindenek előtt Kovács István történelemszemléletére, történelem értelmezésére. Már a mottóként választott vers (Montaigne toronyszobájában) is erre utal – az örökkévalóság, s ebben a pillanatnyi léthelyzet izgatja, a nagy folyamatban az emberiség mindenkori és pillanatnyi létét meghatározó időszakok, események, mozzanatok tisztázása, tisztánlátásra való törekvése.
     Füzi László A tér töredékei kapcsán inti az olvasót Kovács István verseinek társadalmi, politikai szempontú vagy történészi mivoltából adódó esetleges „félreolvasásától”, „Úgy gondolom, kimondható, Kovács István valódi, egzisztenciális élményként élte át a történelmet, s ennek az egzisztenciális élménynek a következménye lett az, hogy költőként és kutatóként is a történelem tényeit, sajátosságait, törvényszerűségeit vizsgálja.” (Füzi László: „A lét: bomló emlékezet” Tiszatáj, 1995. 9.). „Mérhetetlen a történelmi idő” – írja (Térkép), a konkrét történésekből összeálló végtelen, az óra mutatói által keresztüldöfött ember egyszerre kiszolgáltatottja, s alakítója a történelemnek. A történelem küzdelmek sora, a földet katonai térképpé teszi az ember, Kovács István többször visszatérő képe ez, gondolkodó visszatekintés, egyben tiltakozás a fizikai, szellemi, morális romlás, pusztítás ellen. Hol a remény, hol a csalódottság, hol a finom irónia dominál a megállapításban: nem lehet újrajátszani a történelmet, s a kérdésekben: lehet-e okulni belőle, az ismétlődések elkerülhetetlenek-e, valóban az „öngyilkosok szabadsága” (Sírvers Krzysztov Kamil Baczyńskinak) a miénk? Tiltakozhatunk-e így a lét elviselhetetlenségével szemben? A kötet egyik legszebb versében, A tér töredékeiben egyfajta választ kapunk a kérdésekre: „A padlástér is lehet templomcsarnok, / s a körmünkre égő gyufaszál örökmécs.” – így is, itt is létélménnyé válhat a teljesség, a szentség. Másutt korkritikáját úgy szövi vendégszövegek „meséjébe”, dallamába, hogy az így szőtt kép, zene felfedje titkát, parázzsá, jellé váljék. Kovács István egy alkalommal úgy fogalmazott: „nem hiszem, hogy sérült, huzatos történelmi tudattal el lehet végezni a jelen feladatait, a csak anyagiakat mérlegelő szemlélet – az egyének zavara nélkül – átemelheti a társadalmat a felbukkanó nehézségeken.” (Görömbei András: „Nem ismerjük eléggé egymás kultúráját” Beszélgetés Kovács Istvánnal. In: Kérdések és válaszok: tizenhét interjú a hetvenes évekből. Lakitelek, 1994.). Az interjút készítő Görömbei András pedig művei kapcsán megállapítja: „a költőt a történész segíti összetettebb látásmódhoz, a történészt pedig a költő juttatja távlatos szemlélethez és a jelenségeket együtt látó és láttató nyelvi kifejező erőhöz.” (A költő és a történelem. Magyar Napló, 2005. 8.)
     Ezzel az összetett szemlélettel nyúl 1848-49 problematikájához történészként és költőként egyaránt. Bemről írott monográfiája, s „Mindvégig veletek voltunk.” Lengyelek a magyar szabadságharcban lengyelül is napvilágot látott, emlékezetesek a téma által ihletett, történelmi távlatokat nyitó versei (Világos, 1849, Petőfi, Görgei). A Petőfi 1956-os utalásként is értelmezhető „Jeltelen sírjában nem fog a halott énekelni”. A Görgei és a „katona-versek” egyik visszatérő, hangsúlyos eleme az áldozatok, hősök iránti tisztelet. Már az 1848-49-es tematikához kapcsolódó versekben is megfigyelhető az a vallomásosság, amely a háborúkhoz és 1956-hoz fűződő versekben teljesedik ki. A háborúban elvesztett édesapa hiánya, a mindennapos drámák, az egy pillanat alatt felnőtté váló gyermekek világának létélménye meghatározza A gyermekkor tündökletét (a regényt és a verset egyaránt), s az 1956-hoz kötődő líráját is. A Kultusz-évek drámája, A csönd ideje fullasztó korszakot idéznek. Az elmaradt szembenézés, a sok „elszámolatlan bizonylat” nem csupán a történeti, de a személyes szembenézést, számvetést is sürgeti. Kovács István különös érzékenységgel, finomsággal ragadja meg a tragikumot a maga természetében, sokszor természetességében az 1848-as, háborús, 1956-os vagy számvető, az elmúlás terhével szembenéző verseiben, emellett a versek pontosan kidolgozott képi világa és mesterien felépítet ritmusa is vonzza az olvasói figyelmet (Amíg a hó elolvad, Katyiń fekete könyve), kiemelve a becstelenség, elnyomatás, megnyomorítás, leigázás elleni tiltakozás, tenni akarás igényét, fontosságát.
     Másfelől ezek a versek hangsúlyossá teszik a Kovács István költészetében kulcsfontosságú emlékezés, emlékezet kérdését. Történeti vonatkozásában hangsúlyossá válik a dicső és gonosz tettekről, bűnösökről és áldozatokról vagy bűnös áldozatokról, áldozatokká váló bűnösökről való emlékezés. Egy-egy emlékkép mementó is, gyakran összekapcsolódik az ember-lét végességét (is) szimbolizáló sír, sírkő, oszlop motívumával, erőteljesebbé téve ezt a mementó-jelleget. Ugyanakkor az emlékezet hangsúlyai azt is felfedik, hogy a történelem nem múlt, minden idősíkot egyaránt és egyszerre magába foglal. Így Kovács István lírájában nemcsak a történeti linearitást töri meg, de a történelmet, a mindenkori történelmi emlékezetet (mint jelenből múltba való tekintéssel a jövőről való gondolkodást) egyfajta utazásként láttatja konkrét és elvontan általános, egyedi és közösségi emberi momentumok létesemények, létkérdések között. Ebből a perspektívából nézve Kovács István az emberlét krónikása is, egyedi, közösségi, egyetemes értelemben. „Kérlelhetetlen, mert ’krónikásául’ szegődött múltnak és jelennek, mert feljegyez és nem akar felejteni.” (Nagy Gáspár: „Időzített örökmécses...” In: Szavak a rengetegből. Szeged, 2004.) Verseiben a történelem által meghatározott ember, az ember által alakított véres történelem, egyéni és közösségi sors összefonódása, látomásossággal, szólás- és cselekvés belső kényszerével, az igazság keresésének igényével párosul.
     Távlatokban gondolkodik, a múltat és jövőt fürkészi, oldva a jelen fojtogató pillanatnyiságát. Visszafordítható-e, mérhető-e a történelmi idő? Az idő kiszolgáltatottja az ember vagy a saját maga által létrehívott fizikai, szellemi agressziónak, háborúzásnak? Az idővel folytatott küzdelem több idősíkot összegez, a történeti idő párosul a belső idő „kizökkentségével”. Míg a történeti idő-utazások számításokra sarkallók, magukban hordozzák az ember általi kiszámíthatatlanságot egy „felsőbb akarat” és/vagy az emberi lét, az ember sajátosságainak következményeként. A folyamatos, megállíthatatlan idő mellett a széthullott, nyomaiban létező és az „örök” idő képe is hangsúlyt kap (Úton-úttalanság, Avar-induló).
     Ahogy Nagy Gábor fogalmaz – „a történelmet nem egyszerűen eseménytörténetként fogja fel, s ezzel párhuzamosan az irodalom legszorosabb ’társszerzőjeként’, hanem mint a lét sajátos mozgását láttatja.” (A történelem örökmécse. Új Könyvpiac, 2007. szeptember). Egzisztenciális, ontológiai kérdések izgatják, nem kíván abszolút érvényű válaszokat adni, inkább a gondolkodás szükségességét hangsúlyozza. Reflektál az őt körülvevő szűkebb vagy tágabb világra, de költészete mégsem a pillanatról, a pillanatnak szól. Foglalkoztatja a kezdet és a vég, meghatározóvá mégis a folyamat válik, s a folyamatban való benne-lét. Egy kívánt vagy inkább feltételezett módon mindenkiben élő értékrend szerinti, pozitív értékekkel telített, tisztességes benne-lét. A „születés és halál / helynevekkel elválasztott / rímpárjaiban” az újraépítés és „hősi” születés között lelünk párhuzamra, mely ellenirányú mozgásként, cselekedetként értelmezhető a pusztulással, végső kipusztulással, a saját, nemzeti és egyetemes halállal szemben. A lét minőségét meghatározó feltételt, a szabadság fogalmát, megvalósulási formáit, lehetőségeit számos versében firtatja. Merészen leleplezőek a szabadság és látszatszabadság, a „négyzetméternyi” vagy mártírok által megélt és örökített szabadság és „A rácsokon” túli, „hazug ívlámpák állkapcsában” (Vaskönnyek) leélt élet látszatszabadsága közötti különbséget felfedő versei.
     Történetiség és idő viszonylatában finom költői megoldások szembesítik az olvasót a történelmi események pillanatnyiságának látszatával, valós távlataival, s azzal, hogy nem indokolatlanul válik létkérdéssé egy esemény, például a Segesvári éjszaka „léten túli csönd”-je, fenyegetően túlmutatva a konkrét történésen, alap emberi értékek veszélyeztetettségét helyezve reflektorfénybe. Az egzisztenciális, létet meghatározó kérdéseket mesteri tömörséggel ragadja meg (Robespierre). Kíméletlenül, egyben a legtisztább költőiséggel teszi fel kérdéseit (Temetheted-e, Úton-úttalanság). A Feltámadás-ciklus Tükröződései is az abszolút, teljes, tiszta lét emberi igényét szembesítik a mindenkori jelen hasadt tudatállapotával, a bizonyosság hiányának megélésével. Ontologikus, metafizikus prózaversei „Felzaklató történelmi üzenetek a mának, a személyiség és személyesség rohamos leépülése idején.” (Nagy Gáspár: „Időzített örökmécses...”). Talán éppen ezek az asszociatív, tágan értelmezhető prózaversek hívják fel az olvasó figyelmét Kovács István mesteri formaalkotására, nyelvi gazdagságára.
      Különleges idő- és térbeli utazásnak lehet részese a kötet olvasója, melynek során az utazás hol szellemi, hol kultikus, hol politikai, hol kultúrák közötti jelentéstartalma dominál. Az, hogy valaki, aki Közép-Európában él, a szomszédokról, egykori vagy jelenlegi sorsközösségekről gondolkodik, szinte természetes. Kovács István azonban nem a két sajnos megszokottá vált formáját választotta ennek a törődésnek – sem a háborúskodáshoz vezető gyűlölködést, egymásra mutogatást, sem az ideákba torkolló álmodozást –, a barátságokat előre mozdító cselekvés mellett döntött. Látomásos versei épp e cselekvés igényét, szükségességét hangsúlyozzák, hiányával, annak következményeivel szembesítik az olvasót. Legutóbbi könyvében (A barátság anatómiája) épp ezt a cselekvést, ennek eredményeit, hatását követi nyomon a lengyel-magyar kapcsolatban. Ő maga is egy fejezete lehetne egy hasonló témájú könyvnek. A kulturdiplomácia terén végzett munkája egyetemi szakokat, kiállításokat, szobrokat, emlékhelyeket, könyveket, fordításokat hívott életre. Történészként alkotóként számos magyar-lengyel vonatkozású írást publikált, csak a köteteket említve Bem apó, Hamuban csillogó gyémánt, A légió, „Mindvégig veletek voltunk...”, Robogás a nyárba, Világok töréspontján, A barátság anatómiája. A kötetben szereplő lengyel témájú versek éppúgy szerves részét képezik Kovács István költészetének, mint az említettek diplomáciai, történészi munkájának. Sokszor egy közös vagy hasonló drámát, katarzist könnyebb megérteni, feldolgozni, ha az egyén vagy egy közösség nem önmagát vizsgálja, a lengyel versek így a nemzeti lét, önismeret, tartás, megmaradás, kulturális emlékezet kérdései felé is vezetnek.
     A barátság, a lelkek rokonsága a társművészetekkel, művész, tudós-társakkal kapcsolatban is kifejezést nyer. Kiállítja a sorból ő is a költőket, hegedűsöket, énekmondókat, tudósokat (Kobzos Kiss Tamás Geographiai szótára), némely filmesekkel, képzőművészekkel együtt, s költészetté válik a befogadás, a barátság, a közös szellemi értékek, érzelmi kötődések. Ezen versek közül több lírai létösszegzésként is értelmezhető, melyek Kovács István költészetének gazdag képiségét, zeneiségét is kiemelik (Szobor-triptichon Szervátiusz Tibor műtermében, Kolozsvári Krisztus, Tamási Áron, Végakarat).
     A Formálja belülről az élet és a Szöknek a felhők ciklusokba rendezett versek a szembesítésnek, szembesülésnek azt a képét festik, amelyet reggel a tükörbe nézve csak magunk látunk, rajtunk kívül senki. Olyan összegzések olvashatók itt, mint „Szeretnék annyira magam lenni, hogy / ne üvölthessenek velem.” (Üvöltés), „Ágaskodom, / hogy hasadékain át / magamba nézve kilássak... (Az idő torkában), A közel és a távolban vont párhuzam mese és történelem, a gyermek- és a felnőtt kor félelmei között, vagy a minimalista kijelentés drámaisága: „Élek.” (Ablakba tett önarckép – decemberben), de említhetném a Havon forgó égbe foglalt gyászt vagy a gyermek okozta katarzisokat (Térelválasztás, Szél fúj, Orsika levélrajza alá). Úgy gondolhatnánk, hogy az itt szereplő versekben Kovács István vallomásossága a legbensőbb körökhöz ér. Valójában azonban talán ez az hely, ahol a költészet lakik, ebben a különös tükröződésben, mely mutatja az egyedit, az emberit, az idők, terek együttesét, hogy valóban nem „igeidő az emberi élet”, s „minden költészet, / így vers a hallgatás is, / himnusz, / végtelen poéma...” (Sted).

Megjelenik: Bárka 2008/2