Tóth Mihály
Ilyenek a magyarok?
Lackfi János: Milyenek a magyarok
Az utóbbi évek honi könyvtermésében sajátos vonulatot képvisel a magát már címében is a magyarok milyenségének mind pontosabb meghatározása mellett elkötelező írás. A népes családban akad történelmi, gasztronómiai, nyelvészeti, nemzetféltő és szociológiai természetű írás, kötet is. Ha másban nem is, de abban feltétlenül osztoznak, hogy tárgyukat kissé túl komolyan véve, elfelejtkeznek arról, hogy végső soron csupán alkotójuk szemével és „kulcslyukon keresztül” láttatják a világot. Ez a szem pedig gyakran túl fátyolos, szigorú, közel- vagy épp távollátó, aggodalmas, esetleg kínosan éles. A jobbára műfordítóként és költőként ismert Lackfi János Milyenek a magyarok című, 2013-ban a Helikon Kiadónál megjelent kötete is ebbe a sorba illeszkedik. Azaz, némi malíciával élve, hála az égnek, nem illeszkedik.
A kötet Magyar Embere mindnyájunk egyszerre. Hétköznapi élethelyzeteket él át, nem aggódik különösebben a világ átláthatatlanul kusza szövevénye mögött megbúvó karmikus rémségek miatt, ugyanakkor nélkülözi a napjainkban legalábbis gyanús „hurráoptimizmust” is. Helyette igen világlátott, és minthogy sokfelé megfordult, képes hazáját és fajtársait kellő objektivitással bemutatni az olvasónak. Legyen szó népünk jellemző figuráiról, ételeinkről, népszokásainkról, semmit sem hagy kommentár nélkül. És éppen ez az objektív világlátottság az a mozzanat, ami miatt a Magyar Ember már-már élcbe hajló megállapításait is könnyű szívvel elfogadjuk. Számos hasonló nemzetbemutató, és (akár tréfás) útikönyvféleség esik abba a hibába, hogy tárgyában túlságosan elmélyedve végül az öntetszelgés mocsarába keveredik. Lackfi azonban mindig megmutatja a másik oldalt. Nem ítélkezően, nem bántóan, mindössze az egyenlőség elvét szem előtt tartva.
Példának okáért a magyar néplélek soha be nem gyógyuló sebe a nemzeti gasztronómia egészségtelen voltának örökös (túl)hangsúlyozása. A szerző sem állít mást: a honi étkezéskultúra és kiváltképp az italfogyasztás valóban egészségtelen hagyomány. A Magyar Ember azonban rámutat arra, hogy a hazai konyha nem egyenlő „AZ EGÉSZSÉGTELEN KONYHA” fogalmával, mindössze egy az összes többi hasonlóan egészségtelen nemzeti ételkultúra sorában. Mindez éppúgy vonatkozik különösen étvágygerjesztőnek vélt hungarikumainkra is: a franciák penészes-folyós sajtkülönlegességei, az izlandiak rothasztott cápája semmivel sem hátborzongatóbb vagy épp étvágygerjesztőbb, mint a fejjel-májjal-tüdővel-lábbal főtt újházi tyúkhúsleves. Az ízlés végső soron csupán megszokás. Mások vagyunk. Talán baj, hogy a szívünkhöz közelebb áll a fehérterítős vasárnapi asztalnál kézben tartott „tyúkkoponyából velőt szippantani”, mint előbbiek valamelyikét fogyasztani? Talán kevesebbet érünk más népeknél, mert a disznótorhoz hasonló családi-baráti megmozdulások máshol a középkorral szűntek meg létezni? Okkal járunk lehajtott fejjel, mert nemzeti büszkeségünk, a „Magyar Tenger” mindössze egy nagyobbacska tó? Dehogy! Belgium, a modern európai szellem egyik legfőbb bölcsője tulajdonképpen kettészakadt, hiszen kétajkú lakossága nem hajlandó együttműködni, más tagállamok is adósságban, korrupcióban, többnyire mindkettőben vergődnek. Italozásban pedig legfeljebb holtversenyben állunk olyan népekkel, ahol egy egyhónapos fesztivál alatt annyi sör fogy, amennyi víz hasonló idő alatt a Körösökön lecsorog. Büszkék lehetünk magunkra: észjárásunk egyedülálló, bővelkedünk Nobel-díjasokban, és a hazai várromok nem csak fejlett tájépítészeti érzékről, hanem évszázados bátorságról tesznek tanúbizonyságot. Túlélési vágyunk pedig – talán éppen az előző mellékhatásaként – olyannyira erőssé vált, hogy csupán filozofikusan legyintünk az életet megkeserítő ezernyi nyűgre, a rossz egészségügyre, munkanélküliségre vagy a mind gyakrabban újra megfigyelhető passzív életvitelre.
Az egyenlőség érzésének jóleső megerősítése mellett Lackfi könyvének legnagyobb erénye – a szerzőtől megszokottan – a kötet minden során átsütő rafinált, helyenként fanyar, esetenként fekete humor. Nem holmi aprópénzért kapható, silány, magányos színpadi csepűrágás, de olyasfajta bölcs derű, mely nélkül túl sokszor éreznénk, nehéz teher magyarnak lenni. Ez utóbbi, bölcsőtől sírig tartó elfoglaltságunk, melyre még a végleges külhonba költözés is csupán ideiglenes gyógyír, igényli, hogy a mindennapi élet voltaképpen borzalmas nehézségein, terhes velejáróin fennakadás nélkül és emelt fővel lépjünk át. Példának okáért mind tudjuk, hogy „[a] magyarországi pártok általában kígyót-békát kiabálnak egymásra, de ha helyi ingatlanügyletekről van szó, remekül megértik egymást, és fel tudják szeletelni a közös tortát. A piszkos ügyek csak akkor pattannak ki, ha az egyik fél úgy érzi, megrövidítették, kevesebb vagy cupákosabb rész jutott neki a prédából. Hogy a derék népnek nem jut belőle, az mellékes, elvégre akit megválasztottak, az a kiválasztottak körébe tartozik”. Ám ezek a napi velejárók korántsem minden esetben valamiféle külső erő, elnyomó, esetleg a politika szféráiból eredő jelenségek. A Magyar Emberek a társadalom minden szintjén igencsak megtanulták, hogy manapság csakis a jó kedély és a szemfülesség viszi előre a világot. Építkeznénk? Biztosan akad egy ismerős, aki tud szállítani egy kis ügyes betont, amiről tudvalevő, hogy „[t]öbbtonnás betonkeverő belsejében utazik valamelyik épülő bevásárlóközpont, vagy sokemeletes ház felé, ahol a rengeteg köbmétert, ugye, elég nehéz pontosan számon tartani. Úgyhogy a betonkeverők időnként megállnak itt-ott, egy kicsi beton véletlenül leborul az udvarra, a házigazda pedig pár bankjegyet nyom a sofőr markába. Ha valaki résen van, és megfelelően széles az ismeretségi köre, mindig szerezhet egy kis »kamionról leesett« ezt-azt, vám- és adómentes cigarettát, szeszesitalt, műszaki cikket, ruhát…” Legyinthetünk, mondván, „ugyan, ezek magától értetődő dolgok”. Ám az is előfordulhat, hogy erre alkatilag nem vagyunk alkalmasak, esetleg gyomorral nem bírjuk tovább.
A Milyenek a magyarok olyan könyv, amellyel vitázni lehet, és néha kell is. Egyszerre fest képet a honi állapotokról, világít rá a problémákra, és vereget vállon bennünket a Galaxis útikalauz stopposoknak komolyságával. Talán épp emiatt próbálják gyakran Lackfi János könyvét útikönyvként kezelni, majd hibaként róják fel a kötet (valóban megmosolyogtató) történelmi pontatlanságait és szemléletét. Sőt már olyan magyarokkal is találkoztam, akik merényletként értékelik a nemzeti étkek sorába került tárgyi tévedést. Véleményem szerint helyesebb, ha a kötetre úgy tekintünk, mint jól elkapott pillanatképek kollázsára, mely igen fontos és napjainkra nagyon jellemző kérdéseket, élethelyzeteket tár elénk, rendkívül felhasználóbarát, szórakoztató módon. A szerző egyéb írásaihoz, verseihez hasonlóan a Milyenek a magyarok sem tartozik az egyszer olvasandó művek körébe. Lehengerlő stílusa és humora mellett apró finomságait, világképének valódi szélességét, írójának kőkemény európaiságát (ami korántsem összeférhetetlen a magyarsággal) csak akkor tudjuk igazán értékelni, ha erre időt szánunk.
Helikon, Budapest, 2012.
