Varga Anikó
Elvágyódni, akárhová
Egressy Zoltán: Kék, kék, kék
Egressy Zoltán novelláskötete (Most érsz mellé, 2009) és regénye (Szaggatott vonal, 2011) után a Kalligram Kiadó az elsősorban drámaíróként ismert szerző színpadi szövegeit rendezte kötetbe. A Kék, kék, kék hét drámát tartalmaz, ezek közül négyet – Egressy talán színházi recepciójuk tekintetében is legsikeresebb drámáit – az Ant-Ko Kiadónál megjelent drámakötetben (Portugál, 2005) is fellelhetünk, a többi három 2005 után született.
A Kalligram kiadványa egy – lezártnak semmiképpen nem tekinthető – markáns drámai oeuvre átfogásának igényét tükrözi, amelyet a szövegek keletkezési ideje által befogott bő tíz év (1997-2009) mellett az a szerkesztői elgondolás is jelez, hogy mintegy világszerűen, játékos egységben mutassa fel a szerző színházi látásmódját. Vélhetően ez az oka annak, hogy a kötet nem kronologikus, de még csak nem is „fontossági” sorrendet követ. Újabb drámák (Az Isten lába; Június; Nyár utca, nem megy tovább) keretezik a régieket, és az olvasó megkönnyebbülésére – hiszen egy árnyaltabb struktúra érdekében megkímélik a sikerdarabba való azonnali, már-már kötelező belegyaloglástól – például nem a számos színházi megvalósítása mellett filmként is feldolgozott, a Katona József Színházban pedig tizenöt éve repertoáron tartott Portugállal dobbant a kötet. Egressy drámái kiválóan alkalmasak erre a szerkesztői elrendezésre, s gond nélkül megképzik a világszerűséget nem csak az ismétlődő dramaturgiai mintának (tipikusan zárt helyszínen zajló kis közösségi történetek) és a tematikus-motivikus hálónak (az elvágyódás állandósult életérzése; a magánéletet és karriert egyként érintő kudarcélmények) köszönhetően, de a szövegközi utalások révén is, amelynek legszembetűnőbb példája a könyv kitartó crossover szereplője, a minden szövegben (még ha csak említés szintjén, többnyire sűrű anyázás kíséretében) felbukkanó Bittner nevű alak.
Egressy szövegei a tipizálás színházi és kulturális problémáit hozzák minduntalan játékba. A kis közösségi történetek, legyen szó faluról (Az Isten lába; Portugál), sportcsapatról (4x100; Sóska, sültkrumpli), lepattant cirkuszi társulatról (Kék, kék, kék), egy trolibusz random összeverődött utasairól (Nyár utca…) vagy nőkről és férfiakról úgy általában, rendre a tágabb, imaginárius (nemzeti) közösségre vetülnek, az interperszonális viszonyok pedig hangsúlyosan a társadalmi viszonyok referenciáiként jelennek meg. Ez a referencialitás Egressy szövegeiben nem pusztán tematikusan jelenik meg, de a színházi megformáltságot is érinti, amennyiben a modellszerű helyzetek, és az egyénibb vagy általánosabb drámai alakok karaktere és kidolgozottsága a realistától az abszurdig ívelő skálán mozog. A kötetet nyitó Az Isten lába című drámában egy falu lakosai rájönnek, hogy a szippantós által kiborított ürülékükben óriásrépák teremnek, s innentől fogva közösségi üggyé válik a hatalmi harcok kísérte (kinek hatásosabb a szara, ki legyen a polgármester, ki viszi a nőt) „termelés”. A falu mikroszociális viszonyai ugyanakkor nemzetkarakterológiai szempontból is olvashatók. A zárt közösség idegen tagjaként Bozgor, aki sejthetően erdélyi magyar – ezzel a nem egészen jó szándékú kifejezéssel illetik a románok az erdélyi magyarokat, melynek jelentése „hazátlan” –, nem vehet részt a közügyekben, nem veheti feleségül Adrit, végül megverik és elkergetik. Gajdart, a magát zenetanárnak kiadó izlandit Adri jobb partija reményében befogadják. A közösséghez érintőlegesen kapcsolódó és mindenki által szidott szippantós Bittner pedig, bár német(-zsidó) eredetű neve van, maga is idegengyűlölő indulatokkal lép színre. Egressy figurái ebben a drámában, akárcsak a kötet záró szövegében pár jelző (tikk, szokás, rögzültség) révén felskiccelt alakok. A Nyár utca, nem megy tovább című szöveg szereplőit már csak foglalkozásukkal jelöli a szerző, s a hasonlóan abszurd történet közössége szintén filozofikus szociorajznak, reprezentatív társadalmi mintavételnek tekinthető, amely egy helyre sűrít különböző társadalmi, egzisztenciális frusztrációkat. Voltaképpen egyetlen szereplőbe, hiszen a buszt eltérítő fiatal srácról kiderül, minden utashoz van valami köze (tanította a Kürttanár, iskolatársa volt a Lánynak, szerelmes volt a Színésznőbe), a múlt szilánkjaiból azonban nem egy súlyos lelki traumákkal és megalázottságokkal terhelt sors rakódik össze, hanem az átlagosság tudatának sok apró élményből összeálló elviselhetetlensége.
„Jó, de nem elég, nem elég jó.” – így is leírható az Egressy-drámák egyik központi témája; nem véletlen, hogy sok szöveg története a teljesítmény szociális, anyagi, művészi vagy fizikai értelemben vett mérhetőségét, illetve ennek kudarcait és felemás sikereit járja körül – akár a kis, igazodni vágyó, ám igazodni képtelen kultúrák sajátosságaként. A 4x100 történetének tétje, hogy négy futónő megfutja az olimpiára való kikerülés időszintjét, s bár ezt egy másodperccel alulteljesítik, az edzőnőjük közbenjárásának köszönhetően annak korábbi szeretője, a bizottság tag Bittner „méltányosságból” mégis továbbengedi a csapatot, amiben a lánya is ott van. A Sóska, sültkrumpliban két sikertelen partjelző hekkeli meg dilettantizmusával, illetve a sárga lapok elrejtésével a bírói munkát, hogy a meccs végeztével az öltözőbe szoruljanak vissza a tömeg dühe elől. A Kék, kék, kék-ben egy lepukkant családi cirkusz előtt villan fel egy pillanatra a Világcirkuszi Szövetségbe való bekerülés lehetősége, ám hiába fizetik le a magyar tagozat elnökét, Bittnert, a megtekintő bizottság szó nélkül távozik az előadás után. Az egyetlen kecsegtető perspektíva: „bemenni a közép-európai tutiba”, ahogy a cirkusz igazgatója, Fil mondja, vagy, mint a Bíró esetében, reménykedni a FIFA-tagság elérésében. De akár csúfos véget ér a próbálkozás, akár sikerül kisebb korrupció árán továbbjutni az olimpiára, amely szintén nem kevésbé csúfos győzelem, tovább nem látszik lenni út: „A megnyitó, az jó. A többi mindegy. Kiesés.”, mondja az olimpiáról Perec. Eligazodni a drámák által vázolt átmeneti társadalmi környezetben pedig aligha lehet a profizmus útját követve: „Hát akkor jött az új elnök, nem? Ami addig volt, az nem számított. Új elnök, minden új, csakhogy más legyen, mint előtte. Ami jó, az se maradhat, csak mert nem ő találta ki. Ez egy ilyen ország.” – legyint csalódottan a Bíró.
Egressy „sportdarabjai”, a 4x100 és a Sóska, sültkrumpli szétszálazhatatlanul szövik össze a szakmai és magánéleti karriert. Míg az előbbiben a középkorú gyúrót, Dalit váltja egymás közt a négy futónő (Pereccel, az első feleséggel közös gyermekük van; Grafikának, a volt szeretőnek majdnem gyereke lett tőle; a jelenlegi élettárs, Kiseszter épp gyereket tervezne; a fiatal Hóvirág csak flörtöl vele), addig az utóbbiban egy nő, Mariann lesz a vágy vándorló tárgya, aki mintegy ranglétrát lépve hagy ott partjelzőket bíróért, bírót a közellenség Bittner kapitányért. A kis közösségek minden variációt kimerítő szerelmi-szeretői-szexuális viszonyai azonban ritkán fajulnak tragédiává, hiszen Egressy szereplői többnyire az idomulás, megszokás, elfogadás és beletörődés szomorkás, de korántsem humortalanul megrajzolt mintázatát követik, amelyet a kötet egyik legjátékosabb, legköltőibb szövege – a Szép Ernőnek ajánlott Június – az élet karneváli forgatagába helyez.
Egressy drámái az ibseni és csehovi dramaturgiát ültetik át sajátosan magyar környezetbe, amennyiben a fizikai tér és az emberi viszonyok szűkösségét az elvágyódás állandó létélményével helyezik kontrasztba. A 4X100 érzékeny Dalija, a nőkre gyakorolt vonzereje ellenére sem találja a helyét, a Sóska, sültkrumpli II. Partjelzője, a szintén művészi hajlandósággal megáldott Művész giccses költeményekbe (vagy inkább sorokba) és alkoholba folytja szerelmi bánatát, kilátástalan életét. Ez a megfoghatatlan, kortalan vágy szervezi a Június szürreális szerelmi bonyodalmait, és ez sűrűsödik össze a Térítő szomorú véget érő akciójában. Egressy ikonikus elvágyódás-darabja azonban alighanem a feszes szerkezetű Portugál marad, amelyben a magát író(gató)nak kiadó fővárosi fiú, útban álmai úti célja, Portugália felé egy kis faluba vetődik. A kocsmáros lányával való könnyed nyári kalandját egyre erősödő elvárások nehezítik, s ez épp elég ahhoz, hogy az irgácsi idillből visszahátráljon odahagyott, anyagilag kényelmes házasságába. Mégis, a szerelmi történetnél többről van (itt is) szó, ahogyan a Június Ference megfogalmazza: „Egyáltalán nem a szerelemről van szó egyébként. Hanem hogy mi is ez az egész. Vagy inkább onnan közelítve, hogy minek?”
A Kék, kék, kék drámái közötti átjárhatóság egyrészt abból adódik, hogy a kis közösségekről szóló történeteiben Egressy általános kulturális állapotot, szellemi és érzelmi térképet mintáz – akár Nyugat- és Közép-Európa, főváros és vidék, ismerős és idegen, vagy a patriarchális rend értelmében férfi és nő között –, amelyhez jól működő nyelvet alkotott (a sivár, ingerszegény környezet roncsolt nyelvét stilizálva); másrészt a könyv szövegközi utalásaiból. A drámák szereplői ugyanis nem csak vándorolnak, mint Bittner – aki a drámák világában az egyetlen sikeres, társadalmilag mindig magasabban pozícionált figura; orvos, kapitány, vállalkozó, mind a nyugati, mind a közép-európai kód ismerője és megfelelően alkalmazója – hanem olykor el is játszanak saját perszonázs-voltukkal, drámai előtörténetükkel.
A Kalligram által kiadott kötet nem minden drámája azonos színvonalú – a többi szöveghez képest kevésbé kidolgozott, vázlatosabb szerkezetű a Nyár utca… és Az Isten lába – az azonban kétségtelen, hogy Egressy szövegei külön-külön és együtt is jól működnek. Várhatjuk a folytatást: a kiadó tervei szerinti második drámakötetet.
Kalligram, Pozsony, 2013.
Megjelent a Bárka 2013/5-ös számában.
