Hidas Judit
Hogyan tovább?
Háy János: A mélygarázs
Háy János egyike azon magyar íróknak, akik igazi nagy kedvenceim lettek az utóbbi időben. Mondatai szikárak és sodróak, a nyelv számára eszköz és nem felmutatnivaló tárgy, nem akadunk el unos-untalan meghökkentő képeknél, a fókuszban a „mese” áll. Háy János hosszú, összetett mondatokkal dolgozik, történetei el-elkalandoznak a fősodortól, és a humor teszi elviselhetővé azt a kilátástalan világot, amelyet ábrázol.
Legújabb, A mélygarázs című könyve a korábbiaknál sokkal komorabb szöveg. Alig-alig találjuk benne a megszokott iróniát, csak zúdul ránk az elképesztő szövegáradat, amelyben a főhős az élet minden területén leszámol az illúziókkal. A könyv egy szerelmi háromszög története, amelynek a gerincét egy ötvenes éveiben járó férfi monológja adja. A főszereplő egész életében kutatóként dolgozott, felnevelt két gyereket, majd amikor ők kiröppentek otthonról, rájött, hogy az életének semmi értelme, hogy sosem fog kitűnni a kutatási eredményeivel, hogy a gyerekeinek már nincsen rá szükségük, és hogy ott maradt kettesben öregedő feleségével, akivel már semmi nem köti össze.
Tipikus út ez manapság, ismerjük saját tapasztalatból, barátok, szomszédok elbeszéléséből. Megfelelünk a polgári lét követelményeinek, teljesítünk egész életünkben minden területen, és amikor megpihenhetnénk, feltesszük a kérdést, minek is csináltuk ezt az egészet. A nőkért? A fajfenntartásért? Vagy talán társadalmi kényszerűségből? A főhős szerint mindháromért, csak önmagunkért nem. A szabad akaratnak nincs helye az életünkben, amit akarunk, valójában azt sem mi szeretnénk, hanem a szocializációnk során belénk nevelték. Ez a tudat válik a főhős számára olyan elviselhetetlenné, hogy mindent maga mögött hagy, amit egész élete során felépített, és száműzi saját magát, egy mélygarázsban kezd el dolgozni. De vajon mi marad akkor, ha az ember a körülötte lévő világ, a saját eddigi élete minden elemét megkérdőjelezte?
Ezen a ponton súlyos kérdéseket vet fel a regény. Tudunk-e, lehet-e azonosulni egy olyan főhőssel, aki a „polgári” élet minden értékéből kiábrándult, és a társadalom peremére sodródik? Hiszen az olvasó, ha vannak is kritikai észrevételei a „polgári” vagy fogyasztói léttel kapcsolatban, nem kívánná azt – akárcsak fejben is – teljesen felszámolni. Pláne úgy, hogy a regényben nem is villan fel a másképp, nincsen alternatívája ennek az életformának. A főhős szidja a polgári berendezkedést, a családot, amely egész életében kiszipolyozza, leszívja az energiáját, szidja a fogyasztói társadalmat (jogosan) sok-sok hibájáért, de kiábrándultsága olyan végletes, hogy nem lenne a világon egy olyan társadalmi rendszer sem, amely a számára megfelelne. („Ennyi vagy te is. Egy biológiai rendszer… Ha bátran és következetesen végigviszed az akarat kivizsgálását, látni fogod, hogy mindez a biológiai meghatározottságból fakad… Minden az ösztönök szolgálatában áll, s mivel gondolkodó lettél, megvan benned az a képesség, hogy az egész létet kétségbe vond, szükséges volt az ösztönök mellé érzelmeket rendelni, nehogy feladd, s megfutamodj, mielőtt mondjuk, a fajfenntartási funkciódat elláttad volna.”) Mivel tehát a főhős szerint az ember minden motivációja e biológiai kényszerűségből fakad, amely elnyomja az egyén akaratát (van akkor ilyen egyáltalán?), ezért csupán illúzió a szabadságra, és ezen keresztül a tényleges boldog életre törekvés.
Mondhatnánk persze, hogy mindezt csak a főszereplő gondolja így, és nem ez a regény világról alkotott „végkövetkeztetése”. Ám A mélygarázsban (ellentétben az előző, nagyszerű kötetekkel – Házasságon innen és túl, A gyerek) nem különül el a narrátor és a hősök pozíciója, ezért sokszor az olvasónak az az érzése, mintha nem egy regény szereplőjének gondolatait, hanem egy esszét olvasna az emberi szabadság korlátosságáról. Érdekes, hogy a korábbi könyvekben annak ellenére érződött egyfajta distancia az elbeszélő és a szereplők között, hogy a narrátor folyton fecsegett, olyan dolgokba is „beleszólt”, amelyekről a prózaírás klasszikus szabályai szerint nem szabadott volna véleményt nyilvánítania. Valószínűleg éppen az egyes szám harmadik személyű elbeszélésmód és az irónia segített e távolságtartás megteremtésében. A mélygarázsban viszont monológokat olvasunk, így maguk a szereplők lesznek a narrátor(ok), ez eleve csökkenti a távolságot a szerző, a narrátor és a szereplők között, a humor — mint a távolságtartás fontos írói eszköze — háttérbe szorul, és a főhős folyton közvetlenül is megszólítja az olvasót. („Nyilvánosan megvetsz minden faji előítéletet, de a lelked mélyén meg vagy győződve arról, hogy a cigányokba genetikusan van bekódolva a deviancia.”) Tovább nehezíti a narrátor és a hősök — elsősorban a főszereplő férfi — elkülönítését az, hogy nem kapunk elég fogódzót ahhoz, hogy kívülről is láthassuk ezt a figurát, nem rajzolódnak ki a karakter jellemvonásai, hibái, önhazugságai, melyek segítségével azt is jobban megérthetnénk, miért lett ennyire kiábrándult.
Vagy talán a kritikus azon igénye, hogy e történetben kidolgozott karakterek legyenek, csupán a realista regény szabályai által támasztott olvasói előítélet lenne? Nem hiszem. A mélygarázs nagyon is épít a realizmusban alkalmazott tükrözés funkcióra, ezért nem állna messze tőle a figurák plasztikusabbá tétele. És mivel ez nem történik meg, a főhős összeesküvés-elméleteit nehéz elkülöníteni a szerző véleményétől, olyan a szöveg, mintha az író beszélne hozzánk, szinte esszészerűen.
A főszereplő világlátását a két másik, a szerető és a feleség monológja ellensúlyozza valamennyire. A harmincas éveiben járó szerető népmesei motívumokkal átszőtt szövege erőteljesen elkülönül a férfiétól. („Negyedszerre jött az igazi vitéz. Harmadszorra, mondta, olyan szám, hogy négy, nincsen a mesében… A sárkány már nem volt ott, harminc voltam, amikor az utolsót elűztem. Nem őrizhetsz, mondtam, s ő felnyögött a szívkamrákban, mert oda volt bezárva.”) Izgalmas megoldás a szingli lét szerelmi illúzióhajhászását egyfajta meseszerűséggel megmutatni. Ez a szöveg főként a szerető szenvedéseinek bemutatására koncentrál, így a fent említett problémát nem oldja meg. A valódi ellensúlyt a feleség monológja teremtené meg, hiszen ő volt a férfi társa azon évek alatt, amelyeket a férj végül eldobott magától. A nő szövege bizonyos pontokon ad is magyarázatot a férfi szélsőséges érzéseire. A menekülését és összeesküvés-elméleteit például egyértelműen a kapuzárási pániknak tudja be, azt állítja, hogy a férfi gondolatai csupán a pillanatnyi depresszió termékei, valamint azt, hogy nem tud mit kezdeni az újonnan rászakadó szabadsággal (amelyet a férfi annyira hiányolt az életéből!). De sajnálatos módon ez a monológ is sokszor visszacsúszik egy ismerős hangba, ez a szereplő is ugyanazt a nyelvet használja oldalakon át, mint a férfi, ez a szöveg is ugyanolyan összetett mondatokkal, el-elkalandozó történetekkel operál (bár az olvasókat nem szólítja meg!).
A feleség szövegét is egyfajta karakternélküliség jellemzi. A két ember kapcsolatának megromlására tőle ugyan kapunk némi ismerős magyarázatot (a sok munka, a gyerekek mellett nem maradt idő egymásra, és egyébként nem is látszott a férfin, hogy hiányérzete lenne). A nagy kérdés azonban számomra az, hogy a nő miért nem vett észre semmit a férjén. Tényleg a semmiből jönnek a szakítások? Tényleg minden ilyen kiszámíthatatlan és irányíthatatlan lenne az életben? Popper Péter mesélt egyszer egy előadásán egy olyan nőről, akit huszonöt év házasság után hagyott ott a férje egyik napról a másikra. A nő arról panaszkodott, hogy az egész olyan váratlan volt, semmit sem látott a férfin. Popper elmondása szerint igyekezett a nőt megnyugtatni, együtt szidták a férjet, majd a hallgatóknak azt a kommentet fűzte a történethez: ugyan mit lehet mondani egy ötvenéves nőnek, aki olyan vak, hogy egész életén keresztül nem vette észre a férfi hiányérzetét. A vakság tehát, úgy érzem, nem szükséges velejárója az életnek, hanem indokolttá tenné, hogy a szerző ábrázolja a figurának ezt a „devianciáját”. Ám A mélygarázs esetében ezek az apró önhazugságok mind a férfi, mind a feleség esetében kibontatlanok maradnak.
Kérdés persze, hogy egy olyan regény, amely a felvetett gondok ellenére is izgalmas, lebilincselő olvasmány, mit ad hozzá az életünkhöz. Vajon mit lehet leszűrni a regényt domináló főszereplő létszemléletéből? Hiszen ha egy kicsit is őszinték vagyunk magunkhoz, tudjuk, hogy az életnek valóban nincs értelme, hogy a szerelem illúzió, és csak egy adott „cél érdekében” mondjuk valakire azt, hogy igazi, hogy a család sokszor csupán kényszerűségnek tűnik. De tudnánk egyáltalán kötöttségek, társadalmi meghatározottságok, célok nélkül létezni? Vajon mit lehetne helyette csinálni? Lemennénk egy mélygarázsba dolgozni? Nem tennénk, és nemcsak azért, ahogy a könyv állítja, mert félünk a környezetünk előítéleteitől, és attól hogy nevetségessé válunk, hanem önmagunk miatt sem. Mert még ha nincs is az életnek objektíve értelme, nekünk muszáj benne értelmet, szépséget keresni, ha nem akarunk öngyilkosok lenni. És lehet is találni szépséget, lehet találni értelmes célokat. Minden csalódás és fájdalom ellenére mégiscsak jó élni.
Talán ez a könyv igazi érdeme. Az olvasó közvetlen, provokatív megszólítása, a párbeszéd, a belső vita, amelyet önmagunkban folytatunk a regény végsőkig kiábrándult főszereplőjével.
Megjelent a Bárka 2013/4-es számában.
