Z. Urbán Péter
„én is zarándok voltam”
Kemény István: A királynál
Kemény István azon kevesek közé tartozik, akiknek verseire nem csupán egy-egy kötet megjelenését követően figyel fel a kritika, hanem már a folyóiratokban közzé tett szövegeit is szokatlanul nagyfokú szakmai érdeklődés kíséri. Az első alkalommal a Holmi 2011. februári lapszámában publikált és A királynál című kötetben is szereplő Búcsúlevél esetében például számottevő hatásra utaló visszhangról, sőt, jelentős hatásról beszélhetünk. Az új kötet, amely a tizedik verseskönyv Kemény 1984-től néhány évenként folyamatosan megjelenő könyvei sorában, négy ciklusba rendezve harmincöt, folyóiratokból már többnyire ismerős költeményt tartalmaz. Az új kötetnek egyfajta folytonosságot kölcsönöz a bővülő életműben, hogy továbbra is érvényes megközelítési szempontnak mutatkoznak azok a jegyek, amelyeket korábbi könyvei kapcsán már többször is e költészet legjellemzőbb sajátságaként ismert fel a kritika. Gyakran ismételt, és nem utolsó sorban a 2006-os kötet címe (Élőbeszéd, Magvető 2006) által is középpontba állított fogalom például az „élőbeszédszerűség”, amelynek szerepét akkor Angyalosi Gergely gondolta végig alaposabban (Holmi, 2007/6). A korábban is emlegetett jellemzők közé sorolható továbbá a szándékoltan „rontott nyelv”, ,,a hiba poétikája” (Vö. Fekete Richárd, Literatura, 2011/6.), az etikai nézőpont, a nyolcvanas évek underground zenéjével mutatott rokonság vagy a groteszk (vö. Kardeván-Lapis Gergely, Kortárs, 2010/9). Emellett azonban A királynál – mint alább szó lesz róla – több szempontból is új vonásokkal gazdagítja az életművet, olyannyira, hogy az új kötetet olvasó recepcióban még a radikális változásra utaló „fordulat” kifejezés is megjelenik (vö. Kántás Balázs, irodalmijelen.hu/node/15479).
A kötetbeli közlés sohasem tekinthető a már korábban napvilágot látott művek puszta újraközlésének vagy egybegyűjtésének, a versek egymás közvetlen szövegkörnyezetében, a kompozíció rendezettségében és nem utolsósorban a kötet-, valamint a cikluscímek révén új árnyalatokra, még gazdagabb, sokrétűbb jelentésre tesznek szert. A jelentést megtöbbszöröző, új hangsúlyokkal ellátó tényezők közül különösen nagy szerephez jut a kötet címe, amely már önmagában is meglehetősen összetett, sokrétegű. A királynál cím egyszerre utal a beszéd nem szokványos helyszínére, címzettjére, illetve sejthetően nem hétköznapi témájának kiemelt jelentőségére, valamint egy olyan beszéd- és élethelyzetre, amelyben a megszólaló én a megszólítottat önmaga fölött álló, az ügye tekintetében kompetens és az előadott probléma megoldására kellő hatalommal rendelkező személynek ismeri el. Ebben a megközelítésben a kötet versei egy kitüntetett alkalommal a „királyhoz” forduló ember beszédeként válnak olvashatóvá. Eközben azonban az sem kerülheti el a figyelmünket, hogy a király – nál ragja elsősorban a beszélő szubjektumot, illetve magát az odafordulást, ezt a végső gesztust, utolsó lépést állítja a középpontba. Mindezek mellett figyelemre méltó körülmény az is, hogy a király szó a hozzá kapcsolódó kulturális (jogi, szimbolikus, mitologikus, vallási, népmesei stb.) képzetek révén bizonyos értelemben integrálja a könyv költeményeiben szóvá tett legfontosabb témákat. (Vagy akár fordítva is megfogalmazhatnánk: az e cím alatt összegyűjtött versek realizálják a király szóban meglévő jelentésmozzanatokat.) A király ugyanis éppúgy köthető az ország helyzetéről szóló vagy a hazához fűződő személyes viszonyt megvalló szövegekhez (a király a közösség megmaradásának, biztonságának, az állam törvényes működésének biztosítéka), mint az élet értelmére rákérdező vagy számvető jellegű költeményekhez, hiszen a király „a transzcendens világ atyaszerepének földi tükörképe és megfelelője” (Vö. Jelképtár, Helikon, 2004). Nem véletlen, hogy a bibliai szövegek gyakran Istent is királyként említik. Végül – mint a címadó versben világossá válik – itt említhető a költészetre magára, a költői hivatásra vonatkozó kérdéskör is. Ez – a kötet mindössze három szöveget tartalmazó első ciklusában (Mert meguntam, hogy hallgat) található költemény ugyanis egy olyan „bölcs és szemtelen” vándort állít elénk, aki egy üzenet ügyében tesz látogatást a királynál, hogy aztán azzal a céllal folytassa útját a „Legszélére”, hogy onnan a hallgató Isten helyett megszólaljon: „üzensz-e valamit a Legszélére, / mert én oda tartok éppen, hogy / átszóljak vagy átkiabáljak onnan / mert meguntam, hogy hallgat az Isten”. Ez a „meguntam” és ez az „átkiabáljak” egyszersmind az eddig „halk szavúként” jellemzett Kemény-líra egyik – talán leginkább az e kötetben felerősödő közéleti versekben észlelhető – új vonását is jelenti.
Ahogyan A királynál című költemény is mutatja, a megszólalás kérdése e lírában sokszor aligha választható el a beszélő önmeghatározásától, élete értelmének keresésétől, illetve az idő múlásának megtapasztalása vagy akár a házasság kiüresedése által motivált számvetéstől. Az Elszámolás című háromsoros vers például nemcsak az élet értelmére irányuló kérdésre adott válasz hiányát teszi szóvá, hanem azáltal hogy beszédét zajként, azaz egyfajta artikulálatlan hanghatásként határozza meg, már a kérdés adekvát feltehetőségét is kétségbe vonja (mindezt kontrasztosabbá teszi, hogy a kérést megfogalmazó sorban az é és e hangok dominanciája és szabályos váltakozása érzékelhető rendezettséget kölcsönöz a megnyilatkozásnak), és sokkal inkább a csöndben (illetve a kettőspontot követő fehér papíron) „testet öltő”, de létező válasz olvashatatlanságát, befogadhatatlanságát tematizálja: Ezzel a zajjal fordultam hozzá: / – Az értelmét kérem az életemnek, / És ő ezzel a csönddel válaszolt:” Már a kérdés feltételére sem nyílik lehetősége a Remény című vers beszélőjének: „Kérdezni jöttem fel, de a jósnő / hazament a lázas kisfiához”. Az allegorikus költemény hegytetőre feljutó embere jóllehet már tisztán lát („Láttam az egészet”), azzal is szembesül, hogy „innen már csak lefelé van út”. A remény egy különös nézőpontváltás után múlt időben elbeszélt Istenélményből fakad: „és idáig nem jár le az Isten. / De most itt volt, és ő kísért le később: egy szó nélkül ballagtunk le ketten. // De ez a végén lesz, itt még csak állok…”. A még meg nem történtnek a szokatlan megelőlegezése emellett magára a „történetmondásra”, a szöveg megalkotottságára is ráirányítja a figyelmünket.
Az önmeghatározó versek különleges csoportját alkotják azok a szövegek, amelyekben a megnyilatkozó én önmagát, illetve saját életének célját egy olyan közvetítő szerepben találja meg, amely leginkább pillanatnyiságával, a megragadására, rögzítésére irányuló szándék előtt szétfoszló voltával jellemezhető. Ezt az élményt a kötet első költeménye, az Elégiácska két, egymással párhuzamba állított képpel teszi szemléletessé: „Aki kilőtte, már rég nem él, / a célpont még meg se született. / Nyílvessző süvít át a házon. // Az élményeim keletkeznek, / az emlékeim kárba vesznek. / Mint a kondenzcsík, most kicsit látszom”. Hasonló önszemléletet találunk a Hólé című vers kompképében is („Hogy komp voltam jelen időben / és átúszni velük jövő időbe, / ennyi lett volna a dolgom – / ez lassan most már kiderül”). A Remény című ciklusban elhelyezett Egy kívánság pedig a viharos szélben becsapódó és szilánkokra törő ablak képében jelöli meg a beszélő „kívánt” identitását, amely azonban megsemmisülése előtt és közben, az utolsó pillanatokban még közvetítője lehet egy másként megtapasztalhatatlan látványnak: „A váratlan vihar fellege alatt / még átcsúsztatná egy sugarát a nap, / hogy mielőtt ezer szilánkra török, / megsimogathassam az árnyékos falat”.
Ezek mellett a kérdéskörök mellett legalább ugyanakkora erővel szólal meg a kötetben a közélet kérdése, amelyet a versek (a magyar irodalomban már nem először) a végső elkeseredettség hangján tesznek fel, amikor például egy „érthetetlennek tűnő okokból elpusztult” Magyarországról (Nyakkendő), „kisszerű, szolgalelkű, / romlott és rosszkedvű csürhé”-ről (Egyiptomi csürhe) beszélnek, vagy éppen egy gonosz öregasszonnyal azonosítják a megszólított hazát: „Gonosz lettél, vak és régi, / egy elbutult idegen néni, / aki gyűlöletbe burkolózva még / ezer évig akar élni.” (Búcsúlevél). Ez utóbbi, mint már szó volt róla, máris számottevő hatású költemény talán annak az ellentétes viszonynak köszönheti különösen nagy megszólító erejét, amelyet már a szöveg keretsorában is tetten érhetünk („Édes hazám, szerettelek”): a hazát egyfelől a legintimebb viszonyokban használatos édes jelzővel megszólító sor éppen a megszólítotthoz fűződő szeretet múltidejűségét jelenti be. A hogyan és a mit egymásnak folytonosan ellentmondó kettőssége a teljes szövegen át érzékelhető. Annál is inkább, mert szembeötlő, hogy a búcsúzó sorokat megfogalmazó beszélő identitása nagyon is szorosan a hazához kötődik. A reménytelennek ítélt helyzet keserűségében – ahogyan Arany János is a „nem vagy az már, ki voltam egykor” sor által megidézett Letészem a lantot című versében – a haza kilátásba helyezett elhagyása valójában a búcsúzó önazonosságának felszámolódásával is szükségszerűen együtt jár: „Amíg élek, úton leszek: / használni akarom a szívemet. / A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz, / édes hazám, szerettelek”.
Kemény István költészete ezúttal sem számít könnyű olvasmánynak. Felfedezőjét hosszú és nehéz, ám annál gazdagabb élményeket kínáló „zarándokút” elé állítja. Érdemes elindulni rajta. (Magvető, 2012)
Megjelent a Bárka 2013/3-as számában.
