Kovács Flóra
Emlékközpontúság
Molnár Illés: Hüllők és izzók
Molnár Illés Hüllők és izzók című nemrégiben megjelent kötete kétségkívül fontos helyet foglal el az elsőkönyves szerzők munkái között. Érett nyelvet tudhat magáénak, és jó szerkesztői munkát sejtet. Versei az emlékezés kérdéskörét járják körül, ahhoz térnek újra és újra vissza, legyen szó a vízről, az arcról, a szemről, az ujjbegyekről és az elmesélésről, a leírásról.
A vízhez, annak tükréhez kötődő emlékezést, emlékelőhívást különös tekintettel előnyben részesíti Molnár Illés. Ez emlékezéstípushoz szereti alkalmazni a víz mélyének és az ároknak a képét (Vaktérkép 2., 3.) egyben az individuumban mélyre elrejtett emlékfoszlányok aktiválásához. A vízbe meredő arc képe és az arcra íródott nyomok foglalkoztatják leginkább: „kényszeresen hajszolod, keresed / a folyó tükrében az arcot, a sebeket, / akinek színére elváltozhatnál, de csak élő vizek / ringó felszínén tűnik fel egy-egy pillanatra. / Így pillantasz a mélyből magadra, / és áttűnődsz mindenen, / ami a tükrödön tempósan rajzik át, / így nyúlsz a kezekért, amik képedet / a víz hideg bőrére rajzolták” (Vaktérkép, 8.). Az arc visszatérően sebeivel jelenik meg, múltjával és annak megkísérelt elfedésével: „a barázdák egy / agyonhallgatott lemezen, egy agyongyötört arcon” (Vaktérkép, 1.), „akinek mindvégig a hátán / kapaszkodtál, akinek homlokára a ráncokat / fogódzók után nyúló kezeid mélyítették” (Farkasszem), „finom, fehér púder egy agyongyötört arcon” (Kollízió). Az „olvasó” (akár az arc, akár a kötet olvasója) számára az arc annak nyomaival együtt lehet tehát térkép.
A Hüllők és izzók darabjaiban a víz, a folyó segíti a múlt előhozását, ám az Ugyanaz a hely című versben egy definiálhatatlan lény működik tükörként. Ez egység azonban szintén érinti a tükör és a folyó múlthoz való viszonyulását és az elfedés szükségességét: „minden tükröt összetörnek otthon, / és a halászok egyesével a víz színe alá merülnek, / hogy a meder kövei alá rejtsék, ami bennük / oly sötét”. A folyóban nemcsak eltűnhetnek az individuum jegyei, hanem fel is tárulhatnak. Ez utóbbi képviseltetik a kötet nagyobb hányadában. A folyó által ismerhet magára az egyén: „mint felvonón, indul most feléd, egyes szám harmadik, / egyes szám második, egyes szám első személy” (Vaktérkép, 2.). Az áradás, a zuhatag az emlékek hasonló mozgására hívja fel a figyelmet; a folyó hordalékai ugyanúgy viselkednek, mint az egyén múltjának darabkáik: lerakódnak, felszínre törnek (Vaktérkép 4., Távolság, szemgolyó), esetleg még át-, továbbíródnak, a megmásítódást mindenképpen, még ha a legcsekélyebb mértékben is, elszenvedik.
A törmelékek nem kizárólagosan a folyóhoz kapcsolódnak, hanem a vízfelszín feletti területekhez is, amelyek pedig a hegyekben megbújó árkokkal mégiscsak utalnak a mélységekre. A kavics (törmelék) rugdosásakor egy elfeledett világ tárul fel alant (Vaktérkép, 5.). A lenti megpillantott világ ismét egy kúthoz vezet, amely révén pedig a látás problematizálódik, gyaníthatóan az én meglátásnak, felismerésének (/mélységének) kérdéskörével (Farkasszem). A tárgyalt hegyen lévő porban – mely valójában törmelék – meg lehet „mártózni” (Vaktérkép, 5.). A törmelékek, a töredékek az egyén önnön viszonylagos végét, saját maga leendő törmelék létét jelezhetik (Vaktérkép, 18.), amelyre ki is tér a kötet: „Porzsák a ruhád, ágyad hamutál, / hosszú távon az ember kis helyen is elfér” (Porzsák és hamutál). E tény brutalitása és egyben a benne megmutatkozó kérdéses reménység egyszerre lelhető fel a kötetben: a brutalitás a fenn-nem-maradás képével, a reménység viszont a kiásás, azaz az aktualizálás, a fenntartás sugalmazásával. A kettősség egy igekötő ki-nem-tételében gyökerezik: „Hallgatod, ahogy gondos kezek / halkan földelik kiszáradt nyelvedet” (Farkasszem).
A szemhez kötött (meg)látásra van szükség a lírai én fenti gondolatrendszerének végig viteléhez. Egyrészt a (meg)látás azon típusa valósul meg nem egy esetben, amely az egyén önnön megismeréséhez, önmaga előtti feltárásához párosul. Molnár Illés itt előszeretettel a koponya belülről való látásához, szemléléséhez is köti ezt: „Egy másik város kopogtat homlokod mögött” (Vaktérkép, 1.), „Szemgolyóid belülről fürkészik homlokod” (Porzsák és hamutál). Másrészt a szerző a szemhez ugyancsak a (meg)látás értelmében egy olyan mozzanatot társít, amelynek lényege, hogy az értelmezéssel a szem átírja az értelmezettet, majd uralkodik felette: „A szembogár / sötétjében lappang a nyelv, / éjjeli kitinpáncél alatt. / Kiszívja a táj létét, beköpi / petéivel, és ha látod, / nem gondolsz többé a tájra, / csak a szem gyilkos bogarára” (A szem vadászfegyver). Harmadrészt pedig e könyvben a látás szervének elválása a rápillantás gesztusának halálát, így az értelmezés megszűnését, a remény nélküliséget, mintegy a tragédiát vetíti elő: „Halak nyelik le szemgolyód. / Aztán lerakják, mint az ikrát. / Fehérrel köpik be a folyót. / Várják kikelni a pupilla titkát. / A felszín tükre megvakult, / és lepattogott a meder zománca. / A jelentést megette a kútba hullt / törmelék örvénylő, rozsda tánca” (Festett a víz). Amíg van rápillantás, addig lehet az értelmezésről, továbbá az elmesélésről szó.
Az elmondáshoz, az elmeséléshez a Hüllők és izzók az említett kérdéskör mellett egy elfátyolozást kapcsol, hiszen a leírást az információk nem-birtoklása miatt elveti, míg a beszédet kifejezetten a pontatlanság miatt elviseli: „Nem írhatod le a nevét, nem írhatod le a helyet, / közölhetetlen információk nyelvi megfelelők híján. Ezért mersz / beszélni róla, hiszen ha azt mondod, egy város, melynek folyamatos / jelenideje az ünnep és kapuja egy hangsor, nem mondtál semmit” (Vaktérkép, 5.). Az elmesélés mindig az ismétlést foglalja magában, ugyanis „a történet torkolata mindig ugyanaz a hely, ugyanaz a szikla” (Ugyanaz a hely). Az ujjbegyek is csak a fa történetét képesek átvenni, azaz annak a történetét újramondani (Vaktérkép, 10.), hacsaknem különleges ujjbegyek, amelyek éppenséggel a felejtést szorgalmazzák: „emlékezőfehérjéid / egyesével oltogatja ki egy gondos ujjbegy, mióta nem / nézel vissza” (Vaktérkép, 1.).
Molnár Illés Hüllők és izzók című kötete a vizsgált gondolatsoron megy végig az emlékezés hálóját fenntartva. A fülszöveget író és egyben Molnár Illés által egyik előképének mondott Visky Andrással egyetérthet e kötet olvasója abban, hogy a Hüllők és izzókban ténylegesen létköltészet figyelhető meg.
(Molnár Illés: Hüllők és izzók. Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, FISZ Könyvek 58., 2013.)
Megjelent a Bárka 2013/2-es számában.
